Tizenhat

2013. szeptember 17

Kedves naplóm!

Drága…

Eh hello!

Kicsi korom óta anya mindig azt mondta nekem, hogy ki kell beszélni magamból azt ami örömet okoz, és azt is ami bánt. Mikor anya betegsége kiderült azt tanácsolta nekem, hogy írjak naplót. Az majd hasznos lesz. Bár akkor sem értettem, és valójában most is tök hülyeségnek tartom az egészet, de oké, belevágok. Vagy nem.  De igen.

Szóval! Khm. Nem is tudom hol kezdjem.

Szeptember elején Olaszországban töltöttem öt teljes napot. Kimi versenyzett az ottani futamon, Léá szadizott a szokásos módon, míg Tommi is csatlakozott hozzánk, ami jó volt abból a szempontból, hogy sokat dumáltunk, meg minden ilyesmi, de ugyan akkor halálra kínzott az erőnléti edzéseivel. Egyetlen pozitívuma volt, minden edzés után masszázst kaptam. SŐT MÉG LOKI IS MEGHARAPOTT! igaz véletlen levertem a hordozóját, és ő pont benne bandázott újdonsült játékával…

Tehát, a szokásos módon teltek a napok, bár Kimi sem az időmérőn sem a futamon nem remekelt, ami által feszültebb volt a kelleténél. Amúgy olyan hülyék a felnőttek. Kimi is az hiszi, hogy csak azért, mert az apám, meg mert ő a megtestesült antiszociális lény tök simán eltitkolja előlem a dolgokat. Oké, nem vagyok egy szuperkém, de érzékelem, hogy valami nem oké. Még jó, hogy kémkedős Steve itt van nekem, mint pletyka forrás. Szegénykém miatt már kezd lelkiismeret furdalásom lenni. Olyan kis jópofa módon áll mellém, én meg bedobom a Räikkönen boci szemeket, pár sóhaj mellett, és máris kikotyog valamit. Igaz, hogy azért vigyáz arra, hogy semmi extráról ne beszéljen, de a nagy pátyolgatásból egy– egy infót ki tudok szűrni. Mint például most azt, hogy valami nagy gáz van Kimi és a csapat közt. Pár napja is, hogy itt volt Steve hallottam – oké hallgatóztam! – hogy a csapatváltásról dumálnak. Még a végén Seb és Kimi csapattársak lesznek. Höh!

– Mi valamit nagyon rosszul csinálunk hallod! :D  –  jelzett üzenetet laptopom a nagy naplóírás közepette.

– Miért is?

– Tudatos karrierépítés, meg a mai fiatalok nem ilyenek, nem is értem ez a gyerek hogy lett ilyen. *haha* De, hát hiszen Sebastian is ilyen volt….

– OMG, rokonlátogatás lvl99???

– Jah, szó szerint!

– Részvétem :D

– El tudom képzelni mennyire sajnálsz – így a válasz.

– Nagyon. De tényleg.

– Jössz Szingapúrba?

– Nem. Előérettségim lesz :/ Léá úgy gondolta remek megmérettetés ez nekem, így az extra tanulás mellé megkaptam az extra szivatást is. Persze Kimi tökre örül ennek.

– Te, idén akkor már nem is találkozunk futamon?

– Attól tartok, hogy nem. Kimi éppen hogy csak visszajön szingából én utazom Finnországba Kiirához, ő meg megy Koreába, és csak India után utazom utána.  Egy hónapig vele sem találkozom…

… :(

– Jól vagy? Mármint hogy viseled ezt?

– Nem is tudom… –  válaszoltam az igazságnak megfelelően. – Olyan sok minden van most, hogy azt sem tudom merre kapjam a fejem…

– Hidd el tudom miről beszélsz. Nekem is ott van a suli, a versenyek, az utazások, közben a család, Seba, az, hogy a család Sebáék leendő gyerekével vannak elfoglalva. Meg közben az én versenyeimmel, nem is tudom apa hogy bírja ezt az egész egyik kölyök itt, másik ott versenyez dolgot.

– Eh, inkább nekünk is titokban kéne piálni és füvezni…

– Aha :D

– Hát de nem? Mennyivel könnyebb lenne egy átlagos középsuliban kettes átlaggal fűvel a zsebben?

– Erre térjünk vissza tíz év múlva.

– Eh, mit is várok egy Vetteltől?! :D Ráveszem Kimit, hogy tömjünk be egy giga hambit, míg az edzőink országhatáron kívül vannak :D

– Csak ügyesen :D

Kimi nagyban telefonált így visszatértem a naplóhoz.

Tehát! Olaszország után volt egy kis mosolyszünet köztünk, mert Kimi nem értette meg azt, hogy nem állok készen egy olyan megmérettetésre, mint ez az elő érettségi bigyó. Nem is értem! Mit vár pár hónap tanulástól??? Persze ő azzal jött, hogy nekem az a dolgom, hogy tanuljak, szó szerint semmi más miatt nem kell aggódnom, ő mindent megad. Csak a tanulás van, meg a heti négy edzés. Még csak négy. Kiira már felvilágosított, hogy aztán ez felugrik heti hétre is. De azt nem érti meg, hogy ezt nem én választottam. Én csupán az edzésre szeretnék koncentrálni, meg arra, hogy milyen a kapcsolatunk. De az ilyen parancsolok– okoskodom kijelentéssel csak azt éri el, hogy a tini és a RÄIKKÖNEN makacsságom azt mondatja velem: nem érdekel mi van veled, élem a saját életemet!!!

Nyah, ki kell faggatnom Paula mamát! Ez az új stratégiám. Van egy sejtésem arról, hogy Kimi sem volt egy minta tanuló annak idején…

2013. október 18.

UTÁLOM AZ ÉLETEMET!!!!!!!!!!

ÉN NEM TEHETK ARRÓL, HOGY KIMI CSAPATA IDIÓTA BÉNA EMBEREKBŐL ÁLL!

Közel két hete vagyok Finnországban, ami nagyon klassz lenne, ha nem lenne a folytonos vita Kimivel. Az egész ott kezdődött, hogy a két elő érettségis szarból az egyik értékelése hármas lett csupán. Persze apuci kérdőre vonta Léát, hogy ez hogyan is lehetséges, aztán meg engem, mondván nem készültem eleget. Én meg: MIVAN? Ezerszer elmondtam, hogy nem elég az idő, de ő csak azt szajkózta: menj csak, okulsz, tanulsz, bla, bla, bla. Oké, ebben igaza volt, de könyörgöm csak tudom, ha valami nem megy! És akkor kábé itt jött be az, hogy túl sok nekem az edzés– tanulás– utazás dolog, így már ne is menjek a futamaira. Ha azt akarja, hogy ne legyek ott azt a szemembe is mondhatta volna!!!

– Héé, mi a baj? – állt elém Tommi.

– Semmi – ráztam meg fejemet. Nem is értettem elsőre miért álltunk meg a parkban, semmi jelét nem adtam annak, hogy romlanának az értékeim, vagy fáradnék.

– Napok óta csendes vagy, és ez Kiirának is feltűnt, de rávettem, hogy ne hozza fel neked, hátha csak honvágyad van, amit majd orvosolunk, de attól tartok, hogy ez több annál.

– Semmi extra – vontam vállat míg cipőmet fixiroztam.

– Oké, azt hiszem mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.

– Attol tartok, hogy Kimi kezd ráébredni arra, hogy milyen szívás mellettem az élete – bukott ki belőlem.

– Micsoda? Ezt honnan veszed? – ugrott fel szemöldöke. – Egyáltalán hogy mondhatsz olyat, hogy szívás melletted az élet?

– Jaj Tommi – huppantam le a padra csalódottan –  , te mint a személyi edzőm úgymond csak a fizikai felkészülésemhez tartozó dolgokat látod. De ott van még a suli, most érettségizem, és Kimi kábé azt szeretné, hogy aztán tovább is tanuljak. A kori edzésekkel képben vagy, de olyan sok minden más van még, amit Kiminek apaként kell csinálnia, és azt hiszem sok vagyok neki a futamok mellett.

– Vegyük sorba – sóhajtott fel. – Tudom, hogy nehéz ez az egész, hiszen a tanulás mellett készülsz a profi sportkarrieredre is, ráadásul apád nem egy helyi vállalkozó, hanem egy versenyző, aki a világot járja. De minden ezekkel járó nehézségek ellenére Kimi imád téged. Soha nem hagyna cserben, és sose gondolj olyan butaságra, hogy akár egy pillanatig is bánja, hogy beléptél az életébe.

– Nézd, én tudom, hogy sokszor jót akar, de ha belegondolsz mennyivel egyszerűbb lenne neki most. Csapatváltás, meg rossz futamok, erre közel nem azt teljesítem, amit elvár. Mondtam, hogy nem volt elég az idő, de nem érdekelte, meg is lett az eredménye, így kijelentette, hogy idén már egy futamára se menjek el.

– Lexi, Kimi néha egy agyatlan barom, szó szerint – kezdte – , de még ilyenkor is azt nézi, hogy neked mi a jó. Nem azért mondta, hogy ne utazz vele, mert nem akarja, hogy ott légy. Hidd csak el nekem ezt. Különben miért hívna fel minden egyes nap, hogy mi van veled?

– Micsoda? – kaptam fel fejem. – Felhív téged?

– Mondom, minden nap. Abban igaza van, hogy úgy nem tudsz készülni, ha ide oda repkedsz, most, hogy szó szerint a világ másik felén van.

– Persze, hogy ebben igaza van, de ezt normálisan is lehetne közölni. Így viszont azt érzem, hogy büntet.

– Az a baj veletek, hogy mindketten iszonyatosan makacsok vagytok, ráadásul nem szerettek az érzelmeitekről beszélni. Én azt tanácsolom neked Lexi, hogy beszélj Kimivel arról, hogy megbántott téged. A tini– szülő kapcsolat mindig nehéz, pláne ha ebben a zűrös korban ismerkedik a két fél.

2013. október 19

Valahogy nem így képzeltem az első szülinapot. Kimi szülinapja két napja volt, én az anyukájával vagyok Helsinkiben, míg ő a bolygó másik felén. De ez még nem is lenne olyan gáz, hiszen a munkája ezzel jár, de… ezek a viták már kiborítanak. Hogy lehet telefonon, vagy skypon megbeszélni ilyen dolgokat? Mindig mindenki azzal jött, hogy komolyabb vagyok, mint az átlag korombeliek, felelősségteljesebb, satöbbi. Erre Kimi úgy kezel, mintha gyerek lennék, holott tizenhat évesen egyedül repkedem az országok között, mialatt érettségire tanulok, és Kiira Korpival készülök egy országos versenyre. Hetente hosszú órákon át edzésterv alapján erősítek, nem iszom, nem cigizem, nem járok értelmetlen bulikba. Ennél hogy lehet felnőttesebben viselkedni?!

– Nézd csillagom, apád egy makacs ember, és akárhogy is nézzük benned is akad ebből a vonásból, méghozzá jócskán – kezdte Paula mama. – Nincs itt semmi tragédia, csupán csak meg kell oldanotok a felmerült problémákat. Egyikőtök sem hihette azt, hogy a remek kis tervetek súrlódások nélkül fog működni. Emberek vagytok, hibáztok és ez így van rendjén. Ez akkor sem lenne könnyű, ha Kimi a születésedtől része az életednek, nem hogy így.

Jó, oké, lehetséges, hogy volt egy kis túlreagálás ebben részemről, de akkor sem érzem azt, hogy én lennék a bűnös. Néha tényleg úgy gondolom, sokkal egyszerűbb lenne egy átlagos kölyöknek lenni, épp úgy, ahogy Fabinak is írtam. Mennyivel egyszerűbb lenne Londonban a jól megszokott középiskolámban, a barátaim körében? Talán éppen a parkban figuráznánk ki a matek tanár legutóbbi unalmas óráját. Nem érzem azt, hogy felnőtt vagyok, de gyerek sem vagyok már, viszont egyedül Fabi van viszonylag a közelemben, aki az én korosztályom. Igen, komoly vagyok, de attól még igénylem a saját korombeli kattant tiniket. Becca is Londonban van, nem is várhatnám el tőle, hogy mellettem legyen, hiába a legjobb barátnőm az óvoda óta. Nem tudom mit kellene tennem.

2013. november 3. 

Én nem is tudom mi történt

MÉGIS MI FOLYIK ITT???

Nagyjából öt perce tettem le a telefont, Kimi hívott, hogy kb azonnal indul haza. Már a futam legelején kiesett, de az azért lesokkolt, hogy húsz perccel később már az ő neve villant fel a mobilomon. Most már szó szerint csak pár nap kérdése, és viszont látom, úgy laza öt hét és egy fura skype beszélgetés után. Persze tudom, hogy ez nem amolyan a versenyzést választja helyettem dolog volt a részéről, de azért nem bánom már, hogy haza jön. Ide. És miattam. Ezt ő mondta, és… nem hazudna, ebben legalábbis biztos nem.

Fura volt látni az, ahogy Kimi autója felhajt. Igen, nagyjából ezt teszi öt hét külön töltött idő. UPDATE: SOHA ne szeress bele versenyzőbe.

– Hello – sóhajtott fel Kimi kissé talán fáradtan miután benyitott.

– Kisfiam –  mosolyodott el automatikusan Paula. Az ilyen helyzetekben mindig volt bennem egy feszültség, mert mentem is, meg maradtam is volna, de mint általában, most is eldöntötte a helyzetet, mikor felém mozdult.

– Gyere, sétáljunk egyet – mormogta míg karjaiban voltam, óvatosan bólintottam, így kiterelt maga előtt. – Mit gondolsz, mit kellene tennem azért, hogy el hidd tényleg te vagy a legfontosabb az életemben? – kérdezett rá. Semmi vádaskodás nem volt a hangjába.

– Én nem – kezdtem de elharaptam a mondatot. – Nem kell semmit tenned. Tudom, hogy túlreagáltam ezt a vita szitut. Anyukád szerint természetes az, hogy ilyen helyzetekbe keveredünk.

– Na jó – fordult felém megállásra kényszerítve. – Hisztiztél az tény. Tudom, hogy most nagyjából titokban kéne kipróbálni a bagót, mert valami hasonló lenne természetes a te korodban, de neked nem ez jutott. Én nem várom el azt, hogy magasztalj mert lehetőséget biztosítok arra, hogy egy finn szupersztár mellett válhass te is profi sportolóvá, vagy mert luxusingatlanba költöztettelek, de attól még, hogy sportolsz, tanulsz, utazol nem leszel felnőtt. Ha azt akarod, hogy ne kezeljelek gyerekként, akkor ne is viselkedj úgy. De azt ne felejtsd el, hogy nincs mit bizonyítanod Lexi. Én nem azért mutattalak be Kiirának, mert a következő Olimpián akarlak indítani, hanem mert te arra kértél, hogy segítsek. Úgy gondoltam könnyebb lesz neked, ha nem utazol velem mindenhová. Mindennek megvan az ára Lexi, ezt meg kell tanulnod, mert ilyen az élet. Nem lehetsz mindig mellettem ha profi karriert akarsz, és bár én azt szeretném, hogy minden futamon ott légy nem lehetek olyan önző, hogy elveszem a fiatalságodat mert magamnak akarlak. Nyilván én sem úgy reagáltam, ahogy kellett volna, de hogy őszinte legyek fogalmam sincs hogyan kellene viselkednem – vállat vont mintha ezzel is nyomatékosítaná szavait. Ekkor döbbentem rá igazán, nekem pont az kell, ami neki is: őszintén kimondott szavak, érzések. Még ha rohadtul is nehéz.

– Köszönöm – néztem pislogás nélkül szemeibe. Az ugyan olyan színű szemekbe, mint amilyen az enyém volt. A szám önálló életre kelt és hozzáfűztem még egy szót. – Apa.

Sziasztok!

A rész „zavarossága” direkt van, mielőtt még azt kérdeznétek, hogy mivan??? :D Egy tini lány naplója amúgy is egy hatalmas nagy katyvasz, pontosan úgy, mint az érzései. És sokszor pont ez a káosz vezet a helyes irányba, csak éppen nagyon nehéz ezt az irányt megtalálni a helyes utat. Ha a Lexi naplója ötlet tetszik, akkor a későbbiekben is alkalmazom :) Mit szóltok? 

Köszönöm a türelmeteket, és a támogató szavakat. Köszönöm mindenkinek! Kellett egy döntést hoznom, és őszintén sajnálom, hogy az a döntés eljutásáig bennem lévő bizonytalanságot megéreztétek a blogon keresztül. Megígértem, már a kezdet kezdetén magamnak is, nektek olvasóknak is, hogy nem fogom cserben hagyni a történeteket. Inkább lassan, de biztosan haladok és így bizton állíthatom "Liina nem fog eltűnni". :) Most is inkább az "emberi" mivoltom "került bajba" az élet nevű játékban, mintsem az "írói" - már ha használhatom ezt a szót, még ha nem is a szó teljes értékében értem -. Kicsit úgy vagyok, mint Lexi, mindennek ára van, mert az élet már csak ilyen... 
(Ui. elnézést az esetleges elírásokért, " gyorsan átfutott" részként került fel, de nem akartam elhúzni az időt ellenőrzéssel :/ )