Tíz

…Q…

<Kimi>

Pár óra választott el attól, hogy megérkezzék a jelölt. Lex már a negyedik percben megkedvelte a fiatal tanárnőt, így még több infót kértem róla Stevetől. Ha Lexinek megfelel, részemről is oké, de mivel mégis csak én voltam a felnőtt, így nekem kellett gondoskodnom arról, hogy valóban a legjobbat válassza. Épp ezért nem mutattam be neki az előző jelölteket. Léá tűnt a leghelyesebb választásnak, és egyelőre jó ötletnek látszott őt alkalmazni.

– Kimiii! – dübörgött le Lexi a lépcsőn. Megáll az eszem, olyan, mint egy mini tank!

– Hm? – pislogtam rá lustán, kávét kortyolva.

– Összepakoltál már? – ugrott fel a pultra. – Az utazáshoz.

– Persze – biccentettem, bár valójában egy kissé kupleráj volt fent. – Figyelj, biztos vagy a döntésedben, Lexi?

– Igen – bólintott határozottan. – Persze, mással nem találkoztam, de azt hiszem, neked nem Léá volt az egyetlen ötleted. Vagy tévedek?

– Persze, hogy több emberrel is kapcsolatba léptünk – feleltem könnyedén.

Néha meglepően könnyedén látja át a dolgokat.

– Nem lep meg – pillantott rám lustán, szempillái alól. Már megint! Ez az én nézésem!

– Akkor reméljük, hogy ő is pozitívan döntött!

– Megjött Léá! – vigyorgott rám a szöszi.

Érdekelne, hogy egy szívatós felelet után is így ragyog-e majd az arca a tanárától.

– Hallom – ballagtam az ajtóhoz. – Üdv újra itt! – tártam ki azt.

Automatikusan végigfuttattam rajta a tekintem. Lazább öltözetben volt, mint múltkor, de így is látni lehetett formás idomait. Ehem…! Jó lesz keríteni valami nőt.

– Igazán örülök – mosolygott rám. – Szia Lexi!

– Szia – duruzsolta. Jah, hogy ők már tegeződnek?! – Nos, hogy döntöttél, jössz velünk??? – faggatta rögtön, mire megforgattam a szemeimet.

Nem mini tank, inkább mini úthenger ez a csaj!

– Előbb talán engedjük be – mormogtam. Még az ajtót se csuktam be, de ő már üzletel itt nekem.

– Ugyan – nevetett fel Léá is. – Az jó, ha így reagál. Tudja nagyon szimpatikus volt nekem a lánya – tette hozzá szerényebben.

– Ez azt jelenti akkor, hogy elvállalja az állást? – kérdeztem rá konkrétan.

– Amennyiben engem tart megfelelőnek erre a munkára – nézett fel rám nagy szemekkel.

– Ha nem így gondolnám, azt már múltkor elmondtam volna – biztosítottam. – Jól meggondolta? Nem szeretném, ha a második út után közölné, hogy mégse megy a dolog!

– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni – bólintott. – Alaposan megfontoltam az ajánlatot, elhiheti. Képes vagyok rá, minden értelemben és lényegében nincs semmi, ami ide kötne.

– Remek – sóhajtottam fel és a nappali felé mutattam. – A szerződés már elő van készítve, olvassa el, ha pedig kérdése van, akkor tegye fel. Ha valami vitathatót talál benne, most szóljon, és megegyezünk róla!

– Köszönöm, Mr Räikkönen!

– Tegeződhetnénk, tekintve, hogy ezentúl sokat lesz velünk. Amúgy is, én vagyok az idősebb… – mormogtam.

Utáltam magázódva beszélni.

– Ennek örülnék – mosolyodott el ismét. – Nem kedvelem a magázódó beszélgetéseket.

Magára hagytuk Léát, míg a szerződését tanulmányozta.

– Mi ez a vigyor? – néztem gyanakodva Lexire.

– Örülök, hogy ő lesz a tanárom!

– Nem is tudom ki ellenkezett a tanulás ellen – emlékeztettem.

– A tanulás ellen – bólintott –, de Léá kedves, és azt hiszem jól kijövünk majd. Tudod –  folytatta homlokráncolás mellett –, ne vedd magadra kérlek, mert sok jó dolog történt amióta itt élek, de szükségem van valakire, aki nem te vagy. Mármint…

– Nyugi – a vállára tettem a kezem –, értelek. Itt vagy, szinte kész nőként és valóban kell melléd egy olyan ember, akiben megbízol és nem mellesleg nőnemű.

Ok, Léát egy munkára szerződtetem, de azzal is tisztában voltam, hogy meg fogja szeretni Lexit. Hetekre össze leszünk zárva, előbb utóbb kötődni fognak egymáshoz, mert eleve nőből vannak. Bíztam abban, hogy ezzel nem csak a tanár kérdése oldódik meg, hanem afféle női példakép is lesz előtte, vagy mifene.

– Teljesen korrekt ajánlat – nézett fel ránk, mikor visszatértünk hozzá. – Nem találtam kivetni valót benne.

– Bíztam ebben – bólintottam. Elég magas összeget írattam bele, az egyéb dolgokról nem is beszélve.

– Tessék – tolta elém a pakkot, miután aláírta. Én is elláttam a szignómmal, és egyet visszaadtam neki.

– Akkor, hivatalosan is munkakapcsolatban állunk – néztem rá határozottan. – Előre kérem Lexi oktatási tervét. Holnap elutazunk Magyarországra, aztán Finnországba, így lesz bő három heted, hogy elkészítsd.

– Az elég rá – bólintott. – Elindítottad már Lexi magántanulói kérelmét?

– Igen, már meg is kaptam – húztam elő egy újabb lapot –, bár alaposan utána jártak a kérvénynek.

– Nem csodálom, eleve egy másik országba kérted ki –  futotta át. – Igazából, nekem erre nincs szükségem, csak tudni akartam, hogy rendben vagyunk. Mint hivatalos megbízottad, akkor kikérem a tantervezet alapjául szolgáló anyagokat és összeállítom a tantervet. Úgy hiszem, mire visszajöttök Finnországból kezdhetünk is, nem fog kiesni semmi, hiszen még nyári szünet van a suliban.

– Remek, ehhez te értesz – emeltem meg a kezeimet. Tetszett, hogy fejben már készen állt ezekre a kérdésekre.

Mire felocsúdtam, Lexi már az ajtóban köszönt el tőle, és ismét kettesben maradtunk. Még tegnap este meggyőztem őt, hogy mivel elég hosszú ideig nem jövünk haza, ne akarja itt marasztalni az utolsó napon Léát.

– Gyere – engedtem ki sóhajtozva a görényt, aki hálából ide–oda tekergett a lábamnál. – Bakker, ha megharapsz…

– Már miért harapna? – fújtatott a tulaj. – Látod, hogy mennyire szeret téged!

– Ja. Ugye tudod, hogy a keresztfiaim egy pillanatig se hagyják majd nyugton? – vontam fel a szemöldököm. – Két mindenre elszánt, turbó törpe. Haver, sok sikert! – néztem az állatkára.

– Loki okos és értékeli, ha szórakoztatják. Amíg a törpék nem akarják fojtogatni, meg ilyesmi, ő örülni fog annak, ha foglalkoznak vele.

– Remek – vigyorodtam el –, azért a kutyámmal ne engedd össze! Nem biztos, hogy Asku is egy cukiságot lát benne, ahogy te mondtad múltkor.

– Jó-jó – forgatta a szemeit. – Figyelni fogok rá! Tényleg.

~

Huszonnégy órával később landolt a gép Budapesten.

Te jó ég! – nyögtem fel, ahogy megpillantottam a kordon mögötti óriási tömeget. Na ne, már itt is?!

– Én vezetek – néztem Stephanra. – Közvetlenül a lépcső elé parkolj – fűztem hozzá.

Az egész csak arra ment ki, hogy Lexit mielőbb az autóba tudjam dugni a kíváncsi tömeg elől.

– Hűű – sóhajtozott, amikor kiléptünk a fotocellás ajtó mögül. – Mennyi ember! –  torpant meg.

– Kérlek, ne most nézelődj! – fektettem kezem a hátára, ezzel egy kis lendületet adva neki.

Becsuktam mögötte az ajtót, majd átmasíroztam az én oldalamra. Pár aláírást kiosztottam közben, intettem a tömegnek és bevágódtam az autóba.

– Jó ég, itt nagyon szeretnek téged! – vigyorgott rám. – Hallod? – biccentett ki, ahonnan simán beszűrődött a Kimiiii visítás.

– Nem is ezzel van a baj… – sóhajtottam –, hanem azzal, hogy nem tisztelik a magánszférámat, de majd úgy is meglátod – morrantam fel. – Örökké nem tudlak dugdosni.

– Nyugi – érintette meg a karomat. – Előbb–utóbb, úgyis feldolgozzák ezt – mutatott rám, majd magára.

Néha úgy éreztem, teljesen hiányzik belőle az ismeretlentől való félelem.

***

<Lexi>

Magyarországról elindulni, annyit jelentett számomra, hogy megyünk Finnországba. Kimi családjához. Akik az én családom is általa, de az egész olyan furcsa volt!

Eddig soha nem látott emberek, arcok, majd most egyszeriben unokatesóim és egyéb rokonaim lettek.

– Figyelj, most anyához megyünk – nézett rám, amikor Helsinkiben beültünk az autóba. – Pár napot ott leszünk, de ha szeretnéd, utána átmehetünk az én nyaralómba. Csak kettesben. 

– Hát…

– Nem akarom rád szabadítani egyből az egész rokonságot, ne aggódj! – mosolygott biztatóan. – Ma és holnap csak anyu, aztán hétvégére csatlakozik a testvérem és a családja. Egyelőre ennyi elég is lesz, de ha kényelmetlenül érzed magad, akkor tényleg elmehetünk a nyaralómba.

– Köszönöm – néztem rá hálásan.

– Nem akarom, hogy feszélyezve érezd magad – nevetett fel halkan. – Tudod, az én bolygómon semmi sem kötelező!

– Tudod – pillantottam rá szégyenlősen –, egész jó kis hely ez a bolygó.

Erre már nem felelt, de tudtam, hogy megértette mire gondolok – legalábbis elégedett vigyora ezt sugallta.

Talán egy fél órát kocsikázhattunk, amikor felkanyarodott az egyik házhoz.

– Megjöttünk!

– Te itt nőttél fel? – bámultam ki a szélvédőn.

– Aham – bólintott –, jó kis hely ez, ne parázz!

– Kösz – hümmögtem.

Kimi olyan laza tudott lenni, hogy néha el is feledkeztem arról, hogy lényegében az apám. Inkább hasonlított egy nagy gyerekre, de ugyanakkor a saját, néha igencsak furcsa módján éreztette, hogy törődik velem és igyekszik védeni, segíteni. Jól mondtad anya, ő valóban egy fura finn.

– Gyerekek! – tárta szélesre az ajtót Paula. – Végre!

– Anya – mormogta Kimi, míg hagyta, hogy jól megölelgesse.

Elvigyorodtam a jeleneten, most nyoma sem volt a nagydumás férfinak.

– Szia Lexi – sóhajtott nagyot.

Azt hiszem, nagyban vívódott, mert kb. úgy megölelgetett volna, mint az előbb Kimit, de nem tudta meddig mehet.

– Szia – nyekeregtem megilletődötten, mert én sem tudtam mit illik ilyenkor tenni, de azért előre léptem, hogy üdvözlésképpen megpusziljuk egymást.

– Hogy utaztatok?

– Jól – Kimi kényelmesen ledobta magát a kanapéra. – Asku?

– Szomszédol…

– Hol? – pattant fel egyből.

– Tudod, hogy Noora szerelmes a kutyádba – kuncogott –, így el szokta kunyizni, ha sétálni mennek.

– Áhá – vigyorodott el, én meg egy kukkot nem értettem belőle. – Tudod, Noora egy kb. ekkora kislány – mutatott térdmagasságig –, és hallod, szerelmes a kutyámba.

– Igen, öt éves és közölte velem, hogy ő Ajaxokat fog gyógyítani, ha nagy lesz – egészítette ki Paula, míg egy nagy tálcával lavírozott be. Hüm, az a fánk jól néz ki!

– Uuuu, vaníliás fánk! – meredt a tálcára Kimi is, ő is szereti. Meg én is.

– Ki kellene engedni Lokit – lestem rá.

– Anyaaa – kiabált be a konyhába.

– Igen fiam?

– Megkaptad a ketrecet?

– Milyen ketrecet? – bambultam rá.

– Persze, kint van a hátsó kertben – mutatott a teraszajtó irányába.

– Kösz anya! – villantott elégedett vigyort. – Gyere – ugrott fel, s nyújtotta felém a kezét. – Ezt nézd, mit szereztem neked és a kis döö… haverodnak!

– Kimi! – nyögtem fel, ahogy megláttam a nagy fedett, mászókkal telepakolt ketrecet a szabadban. – Ezt Loki imádni fogja!

– Aham – bólintott. – Ráadásul Asku sem fér hozzá, na meg a kölykök sem – röhögcsélt. – Nem tudom, hogy melyik előnyösebb!

– Köszönöm! – vetettem rá magam nevetve. Komolyan meghatott, hogy képes volt egy ilyet szerezni és elhozatni ide.

– Öhm, hát… nincs mit – mormogta meglepetten.

Nem csodáltam! Én is meglepődtem saját magamon, és hogy konkrétan Kimin csüngök lassan egy teljes perce.

– Gyer… oh… semmi – araszolt visszafelé Paula. Kissé zavartan engedtem el Kimit és léptem hátrébb, de ő csak mosolygott és mosolygott ránk. – Majd gyertek sütit enni – fűzte hozzá és már ott sem volt.

– Kihozom Lokit – sóhajtottam és elindultam kis barátomért. – Ezt nézd – vettem a kezembe –, itt aztán elleszel!

Miután meggyőződtem arról, hogy van inni- és ennivalója, visszamentem a nappaliba, ahol Kimi már nagyban a fánkok eltüntetésén fáradozott.

– Egyél gyerekem – bólintott mosolyogva Paula, így hát én is fogtam egy tányért.

– Ez finom – mormogtam az első falat után, miközben az édességet tanulmányoztam.

– Látnotok kéne most magatokat kívülről – kuncogott velünk szemben Paula.

Kimire sandítottam, aki hasonló tányéros–fánkos, félig tele a szám produkciót mutatott be. Úgy látszik, ez már csak egy ilyen apás nap.

<Kimi>

– Értsd már meg, hogy nem fogom kitenni ennek a szarnak! – álltam fel dühösen a kanapéról.

Miért nem értik meg, hogy nem akarok Lexiről nyilatkozni?!

– Te nem érted, hogy ez a legoptimálisabb idő erre? Három hétig pálya közelébe sem mentek, addigra meg elülne a Lexi keltette érdeklődés. Így is sokat foglalkoznak vele, ezt ne feledd!

– Steve, miért várjátok el, hogy belerángassam abba a piócákkal teli világba, amit a média képvisel? – meredtem rá.

– Kimi – sóhajtott fel Lexi –, még én is látom, hogy Stevenek igaza van. Te is beláttad, hogy ha titkolózol, akkor még inkább firtatják ki vagyok én.

– Figyelj, egy rövidke interjúban beszélsz Lexről és ennyi. A többi meg már az én dolgom. Elhiheted, nem fogom hagyni, hogy kárát lássa ennek a lányod.

A lányod… aki itt ül és boci szemekkel néz rám. Te jó ég, meg fogom én még ezt bánni!

– Egy interjú. Először és utoljára. Csak Kultának – kezdtem sorolni feltételeim –, és Lexiről nem csinálhatnak képeket!

– Vigyázz, ez kétértelmű lehet! – figyelmeztetett, mire felvont szemöldökkel pillantottam rá. Mér’? Oh, ja!

– Figyelj, nem akarlak eltitkolni – fordultam Lexi felé. – Egyáltalán nem, csupán el karom kerülni, hogy a világ megismerje az arcod. Onnantól nincs megállás, hiszen láttad miket művelnek az emberek velem is.

– Ne aggódj már folyton! – mosolyodott el. – Mondtam, hogy ez engem nem érdekel. Láttam valóban, hogy milyen rámenősek, de nem mindig kell ezt elviselni. Majd ha olyan szituba keveredünk, mérgelődhetünk, addig meg felesleges.

– Biztos, hogy csak tizenhat vagy? – nevetett fel Steve.

Ehh, ez már nekem is eszembe jutott.

– Hamar essünk túl ezen – morrantam fel.

Nem akartam elcseszni az itthon töltött időt, holmi interjú miatt.

– Akár már ma délután mehet – Steve veszettül nyomkodta a mobilját. – Tudod, hogy Heikki előszeretettel vesz előre téged! Egyeztetek Rikuval is.

– Remek – fintorodtam el, ami inkább a cikk kiváltó hatásának szólt.

– Megbeszélem velük – a füléhez emelte a készüléket, én meg inkább kimentem egy sörért.

– Lexi – néztem fel a lányra –, ma este szeretnélek valakinek bemutatni.

– Éspedig? – kérdezett vissza kíváncsian.

– Toni. Ő amolyan legjobb barát nekem – kezdtem –, de inkább családtag, mint barát – hümmögtem. – Rengeteg dolgot éltünk meg, a fia például a keresztfiam.

– Fontos neked – állapította meg.

Tekintete nyíltan, de mégis szelíden kutatott a vonásaimon.

– Lexi, Toni ismerte anyukádat – mondtam ki. – Ő az egyetlen a környezetemben, aki ismerte rajtad kívül.

– Anya? – érzékenyült el egy pillanat alatt. – Hogy? Honnan? Meséld el! – kért sóvárogva.

– Majd együtt, rendben? – Egy hirtelen ötlettől vezérelve megpusziltam a homlokát. – Hidd el, jobb lesz úgy.

Alig vártam, hogy vége legyen annak az interjúnak! Hiába nem volt hosszú, meg hiába alakult úgy, ahogy én akartam, de akkor is tudtam, hogy ezzel szó szerint minden kiderül. Kicsit sem érdekelt, hogy engem letámadnak majd, de az a lány!

Most is kint szórakozik a kis döggel. Térdel a fűben és mosolyogva játszik Lokival. Felszabadultnak és törékenynek látszik. Miként is engedhetném, hogy azok a szaros firkászok rátelepedjenek, mint a piócák?! Mindent elronthatnak!

– Haver! – vigyorodott el Toni, amikor belépett.

– Szeva! – kezeltünk le. – Ez mi? – néztem a borítékra.

– Majd meglátod – dobta a nappaliban álló asztalra.

–  Iszol egy sört? – mentünk be.

– Vezetek – röhögte el magát.

– Az mióta gátol? – vágtam hátba. – Hülye gyerek. Láttalak már két liter vodka után egy  autóban.

– Az már történelem – legyintett.

– Itt van a lányom – néztem rá.

– Hozd azt a sört – sóhajtott. – Nagyon kíváncsi vagyok rá!

– Azt mondják, olyan, mint én és ez igaz is. Lexi! – szólítottam.

– Igen? – hajolt át a korláton. – Jövök. – tette hozzá, ahogy megpillantotta a barátomat.

– Bakker, Kimster – nézett rá a haverom, szinte már tátott szájjal. – Tényleg egy  Räikkönen!

– Toni, ő Lexi – néztem én is lányra.

– Szia Lexi – köszöntötte barátságosan. – Sokat hallottam már rólad.

– Végre valaki, aki nem kap sokkot tőlem – mosolyodott el félszegen. – Tényleg ismerted az anyukámat? – kérdezett rá reménykedve.

– Igen – bólintott Toni. – Igazság szerint, ha úgy vesszük előbb megismertem, mint apád.

– Ja, két perccel – forgattam meg a szemeimet.

– Meséljétek el! – pislogott ránk nagy szemekkel.

– Cristina mit mondott neked, hogyan ismerkedtünk meg? – kérdeztem rá.

– Azt, hogy győzelmet ünnepeltetek egy klubban, amikor megismert téged.

– Ez valóban így történt – mosolyodtam el az emlék hatására. – Tudod, anyukád nagyon szép nő volt.

– Ugye? – sóhajtott bele büszkén.

– Igen – biztosítottam. – Amint a klubba értünk, rögtön kiszúrtam őt. Mondtam Toninak, hogy tetszik nekem, de semmit sem tudtam róla.

– Én pedig szépen odaballagtam hozzá – szót bele vigyorogva –, és meséltem pár szót apádról.

– Ne már – kuncogott –, nem volt bátorságod odamenni anyához?

– Nem erről van szó –tiltakoztam, – csak ez az idióta leküzdhetetlen kényszert érez arra, hogy belepofázzon a dolgokba.

– Aha! – nevetett tovább.

Pont ezt akartam, hogy egy vidám emléket kaphasson tőlem.

– Aztán meghívtam egy italra Cristinát. Sokat beszélgettünk. Mindenről: róla, rólam, arról, hogy mit tervez.

– Kimi, te fiatalabb vagy anyunál, ugye? – ráncolta a homlokát.

– Pár évvel – bólintottam –, de ez szerencsémre nem zavarta őt. Nagyon jól éreztük magunkat, ő már akkor is nagyon céltudatos és okos volt. Szó szót követett, haza kísértem – elhallgattam egy pillanatra, ezt hogy mondjam neki? –, majd tovább folytattuk a beszélgetést.

– És aztán? Másnap találkoztatok még? Vagy felhívtad őt? – faggatott.

– Tudod, anyukád az a kaliberű nő volt, akibe simán beszerettem volna – ingattam meg a fejem, hogy mennyi minden lenne másképp akkor –, de túl sok minden volt körülöttünk. Külön útra készültünk lépni, és akkor az tűnt helyesnek, ha nem bonyolódunk bele komolyabb kapcsolatba.

– Gondoltál rá? – suttogta. – Később.

– Sokszor – bólintottam. – Mikor pár évvel később visszatértem Londonba, elmentem a régi otthonába, de addigra már lebontották azt az épületet.

– Tudom, anya mesélte, hogy el kellett költözniük, pedig nem akartak. Ha nem kellett volna, meg is találod – emelte rám pillantását, és egy pillanat alatt elszomorodott.

– Héj – ültem mellé –, kicsi lány! Tudom, hogy nem egyszerű ez, de nem szabad elkomorodnod, mert nem úgy alakultak a dolgok a múltban, ahogy most hisszük, hogy jó lenne.

– Tudom – sóhajtott nagyot és meglepetésemre a vállamra hajtotta fejét –, csak annyival könnyebb lenne most.

– Persze – értettem egyet vele –, de ezt dobta a gép. Vagy megbirkózunk vele, vagy szívunk. Csak rajtunk múlik.

– Néha olyan érdekesen adod elő a mondanivalódat – egy halvány félmosoly mellett nézett rám.

Azt hiszem, túl voltunk a lelkizésen. Végre.

– Mikor elmondtad, hogy Lexi létezik – nyúlt a borítékért Toni –, elkezdtem kutakodni. Emlékszel Kimi, volt ott a klubban egy srác, aki mindenhová magával hurcolta a fényképezőjét.

– A Korhonen gyerek – meredtem rá. – Persze! Ott is egy rakat képet csinált!

– Kép? – Lexi nagy szemekkel nézte a barátomat.

– Ezeket találtam – nyújtott felénk egy kisméretű borítékot.

Levegőm visszafojtva téptem le a papírt, és aztán el is felejtettem levegőt venni a képek láttán.

– Anya! – kapta ki a kezemből Lexi. – És te…?

– Igen – meredtem én is a színes fotóra.

Annak a tudatában újra látni a tizenhat éves énem Cristina mellett, hogy most meg itt ül a lányom, annak az estének a ”következményeként”, hát mellbevágó volt!

– Ó, anya – súgta Lexi mosolyogva, de nem kerülte el figyelmem, hogy lassan lefolyik egy könnycsepp az arcán.

Míg ő a képbe merült, addig Toni hevesen az öleld át szavakat gesztikulálta. Lemondóan megingattam a fejem, én is tudom üzenetet küldve felé.

Átkaroltam a vállát és ő nekem dőlt. Éreztem, ahogy megremeg. – Hiányzik.

– Tudom – fordítottam el a fejem, így pont szőke tincseihez ért az orrom, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy Lexi édeskés illatát szippantom be. Jó illata van. – Hidd el, idővel könnyebb lesz!

Sziasztok!

Nagyon vártam, hogy feltehessem ezt a részt, ugyanis a Toni, Kimi-Lexi beszélgetés az egyik kedvenc jelenetem.

A következő részek még szintén Finnországban fognak játszódni és ez a látogatás tartogat még meglepetéseket számotokra… :) Úgy gondolom remek kis érzelmi hullámvasút ez a szereplőimnek, hiszen egy olyan közegben vannak, ahol Lexi sok mindent megtudhat az apjáról, a múltjáról, ami aztán segíthet megalapozni a jövőjüket.

Várom a véleményeket! :)

L.