Tizenhat

2012 Silverstone

Előttem hevertek a galéria megnyitójának tervei és egyszerűen nem érdekelt. Rengeteg munkát és időt fektettem a létrehozásába, de eljutottam arra a pontra, hogy már ez sem érdekelt. Az elmúlt két hét a földi pokol volt számomra, Kimi nélkül úgy éreztem, hogy fél ember vagyok csupán. Hivatalosan szakítottunk, nem hivatalosan pedig szinte naponta beszéltünk valamilyen formában. Szerettem, teljes szívemből, és bár el kellett fojtanom magamban, még mindig így volt. Sebastian úgy viselkedett, mintha a kis kalandom meg sem történt volna a finnel, teljesen normálisan állt hozzám, a mindennapokhoz, azzal a különbséggel, hogy Kimivel még mindig nem volt hajlandó beszélni. Csak a miértjét nem tudtam.

-Mit kérsz ebédre? – kérdezte Seb.

-Nem vagyok éhes – sóhajtottam.

-Ana, enned kell – simított végig karomon – fogytál – folytatta szelíden.

- Bőségesen reggeliztem – húztam ki magam a szidás alól. Valójában két cikkely narancsot ettem, többet egyszerűen képtelen voltam leerőltetni torkomon. Amióta szakítottunk Kimivel, képtelen voltam normálisan enni. Meg is lett az eredménye, 12 nap alatt -8 kilót fogytam, konkrétan az összes ruhám nagy volt rám, és hiába tudtam, hogy ez nem jó, nem helyes, nem tudtam változtatni rajta.  Egyszerűen nem ment le az étel a torkomon, egyszer Seb hatására próbálkoztam vele, akkor is a wc-n kötöttem ki ökölődve.

-An – éreztem egy könnyed érintést derekamon, s vele egy időben meg is hallottam  a rekedtes hangot.

-Kimi – fordultam felé, tekintetébe nézve ugyan azt a keserű, szomorú érzést láttam viszont, mint, amit én magam is éreztem.

-Hogy állsz a képekkel? – kérdezte, miközben mert egy kanálnyit a köretből.

-Egész jól – sóhajtottam, míg elrendeztem a három falatnyi husit, valahogy úgy akartam, hogy többnek tűnjön, ne kapjak már ezért is… - kellene pár kép még rólad…

-Ana – súgta nevem – komolyan ennyit akarsz enni? – meredt tányéromra.

-Nem vagyok éhes – súgtam lecsukódó szemek mellett.

-Nagyon vékony vagy kicsim… - felelte halkan – kérlek… egyél valamit.

-Ana! – szólt erélyesen Seb, s hozzánk is lépett – jössz?

-Majd a homeban találkozunk – néztem Kimire, majd Sebre – nem eszem, inkább megnézem a képeket…

-De…

-Nincs de – vágtam bele mérgesen, elegem volt abból, hogy Sebastian mindig mindenhol ott akart lenni. Elindultam ki a teraszon át, és a sokadik alkalommal szédültem meg, a mai napon. A korlátba kapaszkodtam lehunyt szemekkel, tudtam, hogy pár pillanat és elmúlik.

-Ana, jól vagy? – lépett hozzám Mark.

-Igen… csak megszédültem – feleltem halkan.

-Nem akarsz leülni? Nagyon sápadt vagy – lépett közelebb hozzám.

-Nem… - súgtam. Érzékeltem még, hogy a nevemet kiáltja egy rekedtes hang, majd minden elsötétült. Álmomban rendkívül furcsa helyeken jártam. Hol úsztam a delfinekkel, hol jó melegen beöltözve hóban másztam egy hegyen. Nem igazán tudtam hová tenni az események változását, de beletörődtem, épp úgy, ahogy a való életemben is. Az álomnak vége lett, én pedig felébredtem. Csakhogy a szállodai szoba helyett, egy halványsárga falú helységben találtam magam. Körbe pillantva tudatosult bennem, hogy ez egy kórterem. De mit keres egy kórterem a szobám helyén? Vagy én mit keresek egy kórteremben? Felüléssel próbálkoztam, mikor szelíd ellenállásba ütköztem. Az akadály pedig nem volt más, mint Kimi két karja.

-Szia – mosolygott rám – hogy érzed magad?

-Hát… jól – felem bizonytalanul – mi történt?

-Elájultál – sóhajtotta összehúzott szemöldök mellett –Ana, mióta nem eszel normálisan? – kérdezett rá – teljesen legyengült a szervezeted…

-Én ettem… csak… nem sokat – súgtam elcsukló hanggal.

-Kicsim… - kulcsolta ujjaim közé sajátjait. Nyitottam a szám, hogy rákérdezzek, ez most mi is, de kitárult az ajtó.

 -Üdv Miss Grey, dr Altman vagyok – mosolygott rám az orvos – örülök, hogy magához tért. Tudja, kint vár egy csapat, akik magért aggódnak.

-Tessék? – pislogtam értetlenül.

-Itt van Mark, Seb, Hanna, Meddi – sorolta Kimi értetlen nézésemre.

-Meddi? – kérdeztem vissza.

-Miss Grey – nézett rám a doki – a szervezete teljes mértékben ki van merülve. A testalkatát nézve, látszik, hogy hirtelen fogyott. A szervezete nem bírja ezt a tempót. Nem érzett az elmúlt időben kimerültséget, fáradékonyságot, gyakori szédülést, fejfájást?

-De…

-Ez mind azért van, mert túlhajtotta magát. Miss Grey, a teste jelzett ezzel az ájulással. Kórosan fogyott, rövid időn belül. Meg kell erősödnie, különben nagyobb problémák lesznek. Kritikusak az eredményei, arról nem is beszélve hogy 47 kilogramm a súlya… úgy 18 évesen lett volna normális ez a súly, nem 25 évesen…

-Mennyi? – meredt az orvosra Kimi.

-Negyvenhét – ismételte magát a doki – Ana, szüksége van tápanyagra. Nem tudom miért történt ez a súlyveszteség, egészségügyi oka nincs ugyanis, de most rögtön változtatnia kell ezen, különben szervi károsodás éri.

-Nem gondoltam, hogy baj lehet ebből – néztem fel az orvosra.

-Most egy kicsit felerősítjük Ana – folytatta az orvos – nem szeretném bent tartani hosszabb ideig, de csak akkor engedem haza, ha biztosan tudom, hogy nem hanyagolja el magát.

-Figyelek rá, hogy felerősödjön – mormogta Kimi.

-Seb nem utál még eléggé – fintorodtam el.

-Leszarom mit gondol – felelte dühösen – idióta módon azt gondoltam, jobb úgy neked, ha Seb van melletted, mint én. Mikor vihetem haza? – nézett fel az orvosra, aki szemmel láthatóan nem lepődött meg ezen a párbeszéden, ami felkeltette gyanakvásom.

-Kap vitaminokat, és amint lemegy ez az infúzió is, megírom a zárójelentését. Miss Grey két hét nyugodt környezetben, tápláló ételekkel és mentális, szellemi pihenéssel. Meg tudja ígérni, hogy ezt teszi?

-Meg – bólintottam, bármit megtettem volna, csak menjen már el, hogy beszélhessek Kimivel.

-Én megyek is – lépett hátrébb – nemsokára visszajövök.

-Doktor úr – kaptam fel a fejem – ne szóljon a többieknek, hogy felébredtem. Kérem.

-Rendben – bólintott, majd halkan lenyomta a kilincset.

-A frászt hoztad rám – ráncolta szemöldökét – Ana előttem ájultál el…

-Akkor a te hangod hallottam… - morfondíroztam – Kimi – pillantottam fel szép szemibe, amiket most aggódós miniráncok kereteztek – én ezt nem bírom tovább… hiányzol…

-A világ legnagyobb idiótája voltam, amikor elhagytalak téged – fogta kezei közé arcom – ez az egész az én hibám. Sajnálom Ana… soha többé nem hagylak el, csak kérlek, adj még egy esélyt nekem.

-Kimi – pislogtam ki könnyeim.

-Ne sírj – ült az ágy szélére – nyugalom kell neked – cirógatta meg arcom hüvelykujjával, hogy eltűntesse a könnyeim.

-Olyan rossz volt nélküled – sóhajtottam remegő hangon – mint, aki… csak lézeng…

-Anám – húzott magához óvatosan – ezek szerint megbocsájtasz nekem?

-Nem nagyon van mit – ingattam fejem – tudom, hogy nem gyávaságból mentél el. Így utólag be kell látnom, nagyobb erő kellett ahhoz, hogy elmenj…

-Idióta barom voltam – húzta össze szemöldökét dühösen – elhagyni téged a legnagyobb bűn volt, és az, amit akkor éreztem, az egyik legnagyobb fájdalom volt. Majdnem olyan űrt éreztem, mint… apa… halálakor…

-Kims – érintettem meg kezét, a torkomat szorító erőtől azonban nem tudtam folytatni mondandómat.

-Azt hittem, ha Seb látja, hogy mekkora különbség aközött, hogy együtt vagyunk, és az között, hogy nem, hogy legalább megpróbálja elfogadni a kapcsoltunkat. Nem értem, és nem is érdekel. Mondhatnám, hogy miatta tettem így, és részben igaz is, ha ráfogom, de én hoztam meg a helytelen döntést azzal, hogy elhagytalak. És ezt nagyon sajnálom Ana.

-Eleinte dühös voltam rád is… de rájöttem, hogy neked sem könnyű ez a helyzet. Azt hittem, hogy csak nekem kell választanom köztetek, de ez nem így van. És ezért nem értem Seb viselkedését. Ti barátok vagytok…

-Igen, de azért nem annyira, mint ahogy a média felfújja. Láthattad, hogy mennyi mindnet nem osztunk meg egymással, például a válásom körülményeit és miértjeit alig tudja. Nem tudom, talán az lett volna a helyes lépés, ha kényszerrel is, de elérem, hogy hallgasson meg – ingatta fejét elgondolkodva – arról annyit tud, hogy elhidegült a kapcsolatunk, és, hogy megcsaltam, ennyi. Rám nézve valóban nem vet jó fényt ez a sztori…

-Főleg, hogy nem is így volt – sóhajtottam – nem így… Próbálkoztam megérteni a miértet. Csak arra jutottam, hogy valahol, valamiért félresiklott mindhármunk egymás felé irányuló vonala. De nekem most nincs erőm ahhoz, hogy megalázkodja akárki előtt is. És nem is akarom. Nem követek el bűnt azzal, hogy téged szeretlek, és nem hagyom, hogy bárki ezt éreztesse velem…

-Ó az én bátor Anám – vont karjaiba – látod, ez is hiba volt részemről…. Azt hittem, hogy teljesen összetörsz a kettőnk közti huzavonában, pedig erősebb vagy, mint ahogy mutatod. Jobban kellett volna bíznom benned, és a kapcsolatunkban.

-Tudom, hogy attól féltél, hogy egy idő után téged hibáztatlak a kialakult helyzetért – néztem fel szemeibe – és lehet, hogy megtörtént volna. De az is lehet, hogy nem. Most már mindegy is… nem akarok arról beszélni, hogy milyen volt nélküled.

-Olyan vagy most, mint egy törékeny porcelánbaba – simított végig karomon, könyököm felett átkulcsolta ujjait, felszisszent, amikor összeért hüvelyk és mutató ujja – kicsim… nagyon vékony vagy.

-Kimi.. – érintettem meg kézfejét, hogy engedjen el, nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam – én…

-Css – adott óvatos puszit ajkaimra – a következő futamig két hét van, szeretném, ha elmennénk Finnországba. Olyan helyre akarlak vinni, ahol nyugalom van, tudsz pihenni és erősödni, ezt ott tudom a legjobban biztosítani neked.

-És nem mellesleg tudod, hogy imádom anyukád főztjét… - lestem rá egy cseppet vidámabban. Finnországban mindig remekül éreztem magam, és már ez jó érzéssel töltött el.

-Meg sem fordult a fejemben… - mosolyodott el végre ő is. Tenyerét arcomra fektette, s lassan hozzám hajolt. Abban a pillanatban, hogy ajka enyémhez ért, s nyelve gyengéden siklott számba megszűnt a külvilág. Mohón szívtam be puha ajkát, testemet és lelkemet is sajgó vágy járta át. Végre ismét ízlelhettem a szeretett férfi csókját… Hosszan és szenvedélyesen faltuk egymást, mintha csak az elvesztegetett időt akarnánk egy csókba besűrítve pótolni.

-Anám… - húzódott el aztán zihálva, apró, szerelmes puszikkal halmozta el ajkaim - szeretlek

Hosszan néztem szép szemeibe, mielőtt kimondtam volna érzéseimet, igyekeztem kiélvezni az édes érzést, amit a csókja, s szavai keltettek bennem.

-Én is szereltek!

-Ana, lassan a többiek is rájönnek arra, hogy magadhoz tértél… de előtte tudnom kell, hogy biztonságban vagy. Gondolom, nem akarsz itt maradni holnapig…

-Kizárt! – meredtem rá, szelíd mosolyt mutatott.

-Mit szólnál egy alkuhoz? – tudakolta kedvesen – az én szobámban lazítasz holnap a futam alatt, aztán együtt utazunk el Svájcba, vagy akár egyből Finnországba.

Bár ott szerettem volna lenni a pályán, de a mondat azon része, hogy együtt csináljuk, megyünk… jobban csábított.

-Ez így megfelel – bólintottam komolyan – Kims… ühm, Seb… nem parádézott, hogy te vagy itt velem most?

-De. De a többiek kiosztották, és elcsendesedett – felelte, hanglejtése ismét gondolkodásra adott okot. Valahogy volt egy sejtésem, hogy nem zajlott ez ilyen simán…

-Szeretném látni Meddiet- kértem – de csak őt. Egyenlőre.

-Rendben – bólintott – hozok neked levest addig – állt fel egy könnyed csók után.

-Nem vagyok éhes… - pislogtam bocsánatkérőn.

-Egy picikét csak… a kedvencedből – hajolt vissza hozzám, és óriási szemeket produkálva nézett rám – kérlek…

-Oké…

Pár pillanatig egyedül maradtam, majd Meddie jelent meg mellettem.

-Jaj Ana – sóhajtott – szörnyen nézel ki…

-Hát kösz… - fintorogtam.

-Rengeteget fogytál – ült az ágyamra puszi után – ezért nem engedted, hogy elutazzak hozzád?

-Igen, mert te már elrángattál volna valahová ez miatt – rágcsáltam ajkam, mint egy bűnös gyerek – igazából sokat dolgoztam, és csak szimplán kifáradt a szervezetem. Nem kell túl reagálni…

-Majd lesz még pár szavam hozzád – ígérte be – de most nyugira van szükséged, nem fejmosásokra. Most viszont mesélj egy kicsit! Kimit nem lehetett elmozdítni mellőled, miután jól lecseszte Sebast, és…

-Állj! Mi történt míg nem voltam magamnál? – meredtem rá kíváncsian.

-Egy kis… vita. Seb Kimit okolja, Kimi Sebet. Lénygében így lehetne összefoglalni…

-Nekem ne foglald össze. Az elejétől a végéig akarom hallani, az összes a-val és az-al együtt!

-Hát jó – sóhajtott fel, majd mesélni kezdett…

Meddie szemszöge

Csendben ültem a folyosó egyik székén, várva az orvost, amikor egyszerre több dolog is történt. Nyílt a lift ajtó és egy totál ideges Kimi rohant elő, Markkal a nyomában.

-Hol van Ana?! – kérdezte pattogó hangon.

-Most vizsg… - kezdtem, amikor a lépcső irányából megjelent Heikki és Sebastian.

-Meddie! – kiáltott rám – Ana?? Hogy van?

-Nemrég vizsgálták meg, az orvost várom – feleltem a srácoknak.

-Be lehet menni hozzá? – tudakolta Kimi.

-Igen…

-Majd én! – indult el Seb.

-Bebaszna! – szisszent fel Kimi – én megyek be hozzá!

-Ez az egész miattad van! – meredt rá Seb – nem tetted még eléggé tönkre a húgomat?

-Most már a húgod? Érdekes két hete még azt mondtad neki, hogy nem tartozik hozzád – sziszegte Kimi.

-Micsoda??? – szóltam bele, de rám se bagóztak.

-Én legalább nem hagytam el, miután kiszórakoztam magam!!!

-Miattad szakítottam Anával – üvöltötte Kimi, sosem láttam még ennyire dühösen – mert választásra kényszerítetted. Mit gondolsz, milyen volt neki, hogy pont te fordulsz ellene, és kényszeríted olyan dologra, amibe beleroppan???

-Csendesebben srácok... – próbálkozott Heikki – kórh…

-Leszarom! Persze most fogd rám, hogy minden miattam volt – vágta rá hevesen Seb.

-Ez tény te állat! – morgott tovább a finn – bár én is nagy idióta voltam, hogy azt néztem hogy lehetnénk mindketten mellette. Ugyanolyan önző seggfejnek kellett volna lennem, mint neked, és soha el nem engedni őt!

-Hogy te milyen egy….

-ELÉG! -  csattant Mark hangja – ne itt és ne így vitassátok meg ezt. Anának szüksége van rátok. De legfőképpen Kimire…

-Pont rá, igaz te mi mást is mondanál? – fintorgott Seb.

-Vettel most már vegyél vissza – figyelmeztette – lehet, hogy te a homokba dugott fejeddel nem tudsz normálisan gondolkodni, de rajtad kívül mindenki látja, hogy Ana és Kimi mennyire ki vannak bukva. Ana depressziós, mióta szakítottak, alig eszik, és íme itt az eredménye. De azt senki nem látta, hogy ez itt – intett Kimi felé – ugyan ezt csinálta. Csak azt és annyit vett magához mindenből, ami muszáj volt az edzésekhez, versenyekhez. Gondolkodj el kicsit arról, hogy kinek kire van szüksége…

-Önök Ana hozzátartozói? – futott be a doki végszóra.

-Igen – felelte kórusban a két harci kakas.

-Unokatestvér és barát – mutattam előbb Sebre, majd Kimire – mi van a testvéremmel?

-Teljesen kimerült. Pihennie kell, és erősödni. Nincsen nagy probléma, de ha folytatja ezt az életvitelt, bajok lesznek. Komoly bajok.

-Bemehetünk hozzá?

-Csak egy ember. Nyugalomra van szüksége. Majd ha magához tért pár percig vele lehetnek. Azt javaslom, hogy olyan személy legyen bent, akinek garantáltan örül, ha felébred. Mivel fizikális oka nincs annak, hogy ekkora súlyvesztesége lett, valószínű. hogy pszichológiai problémák miatt történt. Miss Greyt érte esetleg trauma? Családtag elvesztése? Pszichés és lelki ok állhat a tünetek mögött..

-Akkor Kimi menjen – pillantottam a finnre – téged keresne elsőként…

Ana

-Te jó ég, itt vitatkoztak a folyosón? – pislogtam Meddire.

-Nem. Üvöltöztek egymással. Sosem láttam még Kimit ennyire kibukni… azt hiszem, tényleg szeret téged – eresztett meg laza mosolyt – hová ment amúgy?

-Hoz nekem enni – sütöttem le szemeim, Kimi gondoskodása mindig különösen kedves volt számomra – elment levesért, mivel keveset tudok csak enni, de ahogy ismerem, egy négyfogásos menüvel jön vissza… Medd, és … Sebastian?

-Most úgy konkrétan mindenki megmondta neki a frankót, szóval… magába szállva ücsörög kint… Azzal sem próbálkozott be, hogy bejöjjön, mikor Kimi kijött szólni nekem.

-Nem akarok most találkozni vele – súgtam – nem okolom, nem gyűlölöm, csak nem akarom látni…Sok volt ez az egész. Belefáradtam abba a kapcsolatba, ami köztünk volt az elmúlt egy hónapban. Én is hülye voltam. Ha már egyszer azt akarta, hogy szakítsunk, azzal büntettem, hogy mindig vele voltam. Lássa, érezze, hogy mennyire pocsékul vagyok. Azt hiszem, ez nagyon rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra….

-Idővel rendeződnek a dolgok – érintette meg a kezem, halk kopogás hallatszott az ajtó felöl, Meddie kitárta azt – hajaj, An, igazad volt…

-Mert? – hajoltam előre, hogy lássak, Kimi lépett be, kezeiben dobozok, s karján egy zacsi is lógott.

-Kimi… - néztem rá, azt sem tudtam, hogy nevessek e vagy sem – ez… mi ez?

-Ebéd – jelentette ki, s lepakolt az asztalra – a doki azt mondta, hogy először is vissza kell térned a normális étkezésre…

-És elsőre egy fél vízilovat meg kell ennem?

-Nem. Elég egy negyed – vigyorodott el, majd rendezte vonásait – Ana, most komolyan, meg kell erősödnöd, minden értelemben. Annyit eszel, amennyi jól esik, csak akartam választási lehetőséget biztosítani neked… - magyarázta, miközben kipakolt, az egyik legnívósabb étterem emblémáját fedeztem fel a dobozokon…

-Jóóó… mit hoztál?

-Ööö… húsleves, párolt zöldség és pirított csirkemell, rizs, cézás saláta… a doki szerint könnyed ételekkel kell visszaszoktatni a pocakodat a normál kajára – magyarázta, Meddie felkuncogott.

-Nagyon jól áll neked az aggódó férj jellem!

Mosolyogva ingattam meg a fejem, tényleg mindent megtettek, hogy hangulatilag, szellemileg, és testileg is helyre jöjjek, és ez jó érzéssel töltött el. Az igazat megvallva, a finom illatokat érezve, a biztos tudatban, hogy Kimi mellettem van, és itt is marad, meg is kívántam az ételt. Két hét nem evés után viszont tényleg csak pár kanállal tudtam enni, gyomrom összeszűkült, s tiltakozott is a nagyobb mennyiség ellen.

-Nem bírok többet enni – néztem fel csüggedten Kimire.

-Nem baj – simított végig arcomon. Nyílt a kórterem ajtaja, s az orvos lépett be.

-Miss Grey épp azért jöttem, hogy mit óhajtana vacsorázni – értetlenül néztem rá – ugyanis két menü közt lehet választani a kórházunkban…

-De én nem akarok itt maradni – bukott ki belőlem – pihenni otthon is tudok, illetve a hotelben is, míg haza nem utazunk.

-Ínfuzióra van kötve – mutatott az állványra – így nem engedhetem el. A kanült ki kell venni majd…

-Az edzőm képesített ilyen dolgokra – szólt bele Kimi – nem tehetné meg ő?

-Előbb… had beszéljek vele – ráncolta a homlokát az orvos, nem igazán tetszett neki az ötlet.

-Behívom – bólintott Kimi.

Végül engedélyezte a hazamenetelem, a kanült bent hagyták, kaptam még egy zacskó infúziót, amit még este beköt nekem Mark, utána ki is szedheti a tűt. Mikor kiléptem az ajtón Sebastianal találtam szembe magam.

-Hogy… vagy? – kérdezte pár pillanatnyi csend után.

-Jól. – feleltem kurtán, egyszerűen nem tudtam mit mondani neki. Nem éreztem iránta haragot, vagy dühöt, de szeretet sem. Teljesen üres voltam irányába – most… megyek – indultam el tétován, Kimi kezét éreztem derekamon. A liftig csendben lépkedtünk.

-Előbb utóbb beszélnünk kell Sebastiannal – pillantott rám.

-Tudom, de, nem most. El kell engedem ezt az… ürességet, amit irányába érzek.

-Nem fogok semmit erőltetni. Egy dolog érdekel, hogy soha többé ne lássalak ilyen… törékenynek. Mindent meg fogok tenni azért, hogy eztán csak a boldog, és kissé szédült Anám légy – mosolyodott el végre, igazán szívdöglesztően. Furcsa, megkönnyebbüléssel keveredett üresség futott át rajtam. Végre ismét helyre billentek a dolgok, és amellett a férfi mellett voltam, akihez tartoztam, de… ugyanakkor megint elvesztettem valamit, abban a pillanatban, hogy kaptam valakit. Mintha csak két világ között ingázna a lelkem…

Sziasztok!

Legelőször is, a mai részt szeretném a legjobb írótársnak ajánlani! Monshe Isten éltessen sokáig, nagyon Boldog Születésnapot neked! :)

Tudom, hogy a múlt részben mindenki utálta Sebastiant, de… fel szeretném arra hívni a figyelmet, hogy ebben a történetben mindhárman hibásak. Igen, Seb indította el a lavinát, de aztán a helytelen döntések hálójába, a többiek is beleestek. (Konkrétan)Senki sem és mégis mindenki tehet a kialakult helyzetről. Kimi azzal, hogy nem bízott eléggé a kettőjük közti szerelemben, Ana azzal, hogy aztán ő is úgy viselkedett Sebbel, mintha semmi nem történt volna. És az eredmények? Nos… csalóka a dolog. Nem lehet vége ennek a sötét időnek most rögtön, hiszen rengeteg elvarratlan szál akad, a felekben maradt tüskékről nem is beszélve. Vajon melyik lesz az a pont, amikor minden lélek megnyugszik, és vajon lehet e, olyan a viszonyuk, mint a vihar előtt? Nem sérült e menthetetlen módon az életüket összekötő fonal? Vagy ha el is szakadt, összeköthető e még? Ha igen, mikor és hogy…?

Tudom, tudom elég… sejtelmes összevisszaságnak tűnhet ez a kis írás, de a következő részek talán megadják a válaszokat a kérdésekre :)

Köszönöm szépen a kommenteket! Várom a véleményeket J

L.