Tizennégy

2012 Valencia

Egy hét telt el azóta, hogy Sebastian viharosan távozott az otthonomból. Többször kerestem, de sohasem vettem fel, és nem is hívott vissza. El is mentünk hozzá, de csak Hannát találtuk otthon, Kimi pedig úgy döntött, hogy nem fog utána rohangálni. Világosan a tudtára hoztuk, hogy mi szeretnénk megbeszélni ezt az ügyet, de ő a jelek szerint nem volt kíváncsi a mondandónkra. Úgy éreztem magam, mint aki bűnöz azzal, hogy boldog egy férfi mellett. Semmi rosszat nem tettünk, nem ártottunk senkinek, mégis meg voltunk bélyegezve. Rengeteg kérdés halmozódott fel bennem. Eztán hogy lesz? Mi fog történni Kimi és Seb között? A féri, aki végig kísérte az életem, mostantól idegenként tekint rám, és elfordítja majd a fejét, ha véletlenül összefutunk? Kérdések, ki nem mondott félelmek visszahoztak, egy sötét jövőt jósolva…

Nem értettem miért ilyen ellenséges, főleg, hogy ismerte a finnt. Igaz, hogy jó pár részletet nem tudott a múltból, de ez még nem jogosította fel arra a hangnemre, amin beszélt velünk, akkor, ott. Főleg, hogy az egyenlet másik felében én is szerepeltem…

-Héé- karolt át Kimi – utálom, mikor ilyen szomorú vagy – cirógatta meg hüvelykujjával a szemem alatti részt.

-Seb jutott eszembe – sóhajtottam fel.

-Tudom – bólintott szigorú tekintet mellett – mit tegyek Anám? Mit tegyek, hogy jobb legyen neked?

-Nem sokat tudsz – bújtam hozzá – remélem, megbékél egyszer…

-Menjük ebédelni – kulcsolta ujjait enyémek közé – nem szeretném, ha rosszul lennél, mert nem eszel.

-Rendben – bólintottam megadóan, nem akartam, hogy aggódjon, főleg, mielőtt autóba ül, bár fogalmam sem volt, hogy tuszkolom le az ételt…

Mikor beléptünk a paddock étkezdéjébe, meglódult szívem, ugyanis Sebatian is ott volt, Rockyval és Stuval, valamint Hannával, és Stephanieval. Abban a pillanatban, hogy meglátott mindet, letette villáját, felállt, és a másik bejáraton távozott, nem törődve a megrökönyödő asztaltársaságán. Ha eddig nem, most már tudták, hogy ellenünk szól a dolog, nem volt nehéz összerakni a képet, a megvető pillantásból, amit felénk küldött, mielőtt kisétált volna.

Merev tartással ültem le, annyira rosszul esett ez a hideg, elutasító viselkedés, hogy attól tartottam, elsírom magam…

-Sziasztok – lépett hozzánk Hanna, Kimi az üres szék felé biccentett, így leült – sajnálom Seb hülyeségeit…

-Senki nem mondta neki, hogy így viselkedjen – felelte szárazon Kimi – szóval ne te szabadkozz.

-Mondott neked valamit? – néztem Hannára.

-Nem, semmit – ingatta meg fejét – úgy csinál, mint egy gyerek, ha nem beszél róla, nincs is probléma.

-Nem értem – sóhajtottam elkeseredve, jelen pillanatban kilátástalannak tűnt a helyzet.

Kimivel való kapcsolatunkra is teljesen rányomta a bélyegét ez a fagyosság, ebben az egy hétben többször kaptunk össze, mint az elmúlt hat hónapban. Kezdett ez az egész sok lenni, és már attól is rettegtem, hogy megmérgezi a kapcsolatunkat ez a viszály.

-Majd csak megbékél – érintette meg kezem Hanna – igyekszem segíteni nektek, de tudod, milyen makacs. Főleg, ha rólad van szó. Azt viszont nem értem, miért ilyen ellenséges veled – pillantott Kimire.

-Hát ezt mi sem! –csattantam fel.

-Vannal dolgoka, miket nem tud, és olyanok is, amiket tévesen hallott – vont vállat – én meg nem igyekeztem, hogy tisztára mossam magam, úgy gondolom, hogy a barátaim előtt nem kell mentegetőznöm és magyarázkodnom.

-Ezt nem értem most –ráncolta homlokát.

-Hanna – sóhajtott fel a finn – emlékszel, tavaly a kuplejár előtti képre? Az Alfát fényképezték le a parkolóban, és remek sztori volt, hogy kurvázom. Na, ott nem is én voltam, hanem Kalle vitte el a kocsimat. A valóság senkit nem érdekelt, miután elkönyvelték, hogy kurvázom.

-Hát beszélj vele!

-Nem ezen vagyunk napok óta? – meredt Hannára mérgesen – de baszik meghallgatni, áhh – dobta le villáját - a homeban találkozunk, elment az étvágyam – nyomott puszit fejemre, majd elviharzott. Lehunytam a szemem egy pillanatra, úgy éreztem az életem darabokra hullik. Minden porcikám vágyott vissza Finnországba, a helyre, ahol békében és boldogan lehettünk.

Csendben és egyedül sétáltam vissza a homeba, még volt egy kis idő az kvalifikációig, azt pedig Kimivel akartam tölteni, főleg, hogy ilyen viharosan távozott az étkezőből.

-Szia- mormogtam, ahogy beléptem a pihenőbe.

-Sajnálom, hogy ott hagytalak – sóhajtott fel – de ha ott maradok, valamelyőtöket megbántom. És ezt nem akartam.

-Nem baj – simultam hozzá, és beszívtam édes illatát. Egész nap olyan rossz érzetem volt, mintha valami véget érne… valami elveszne, és ez még inkább hajtott a finnem karjaiba.

-Kicsim – emelte meg fejem államnál fogva – szeretlek téged.

-Én is szeretlek – mosolyodtam el, hosszas csókban részesített, pár pillanatra elűzve a keserű árnyalatokat – sok sikert Bajnok – susogtam ajkai közé.

-Az holnapra kell – mormogta vissza – mmm, készülődnöm kéne…

-Ugye tudod, hogy veszettül jól áll neked ez a fehér-arany cucc? – pislogtam rá szépen, s végigsimítottam hátán.

-Ugye tudod, hogy jobban szeretem, ha le akarod venni rólam? – kérdezett vissza kajánul.

-Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében – kacsintottam rá – este…

-Boszorka – markolt fenekembe, majd ellépett tőlem. Gyors csók után magamhoz vettem a  gépem, és kisétáltam a pályára, felkészülni az időmérőre.

***

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy ne. Egyrészt nagyon büszke voltam arra, hogy Kimi ismét dobogón állt, s második lett, másrészt viszont Sebastian kiesett, méghozzá vezető helyről, így tudtam, hogy még inkább kibukott a veszteség miatt. Nagyon szerettem volna vele lenni, elmondani neki, hogy nem ő tehet erről, jól ismertem, tudtam, hogy magát hibáztatja. De nem tehettem, mert nem engedett magához. És ez fájt. Nem tudtam visszaemlékezni egy olyan dologra sem, amikor ne lett volna mellettem. Nagyon szoros volt a kapcsolatunk, és az, ahogy most viselkedett egyszerűen felemésztett.

-Kimi! – mosolyodtam el, amikor belépett a homeba – gratulálok!

-Kösz – ölelt magához szorosan – bár második hely…

-Héé – húztam el  fejem, hogy ránézhessek – mondtam, hogy belerúgok abba a világbajnok popidba, ha lebecsülöd a dobogókat!

-Nem lebecsülöm –forgatta meg szemeit – csak… tudod, ha második vagy, te vagy az első aki vesztett.

-Imádom a versenyző Kimit – csókoltam szájon – és, hogy 120%-ban akarsz teljesíteni, de én azért örülök ennek a második helynek is.

-És mi az, hogy belerúgok a poridba? – vonta fel szemöldökét – bántalmaznál?

-Csak korbáccsal – vigyorodtam el.

-Hű, de perverz vagy –nevetett fel ő is – zuhany alatti szex?

-Most?

-Aham. Hiányzol – nézett rám szelíden, a folyamatos viták miatt, egy cseppet megcsappantak az együttléteink száma.

-Mmm, akkor nem érjük el a gépet – csücsörítettem – mire összekészülünk utána… de, a gépen, játszatnánk valamit – nyaltam meg ajkam sokat sejtetően. Tudtam, hogy mennyire fontos neki a testi szerelem is, és az igazat megvallva, én sem kétheti két alkalomhoz voltam szokva…

-Éspedig? – tudakolta nyájasan.

-Majd megmutatom – simítottam végig arcán – menj fürdeni, minél előbb szabadulunk…

-Te leszel a halálom egyszer – csókolt szájon kissé mohón, majd magamra hagyott. A cuccaink nagy része már a gépen volt, egyből a reptérre akartunk menni a pályáról, s bár meg akartam várni Kimit, képtelen voltam tétlenül ülni a pihenőben. Ahogy a homeok előtt mentem el, felsóhajtottam, és bár tudtam, hogy hiba, amit teszek, egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne lépjek be a vörös-kék épületbe.

-Nem biztos, hogy ez jó ötlet – állt elém Heikki.

-Most abszolút semmi hangulatom a folytonos csatákhoz – meredtem rá – beszélnem kell Sebbel. Szóval nem hagyhatnánk ezt a te pampogsz, hogy ne menjek, én visszaszólok, hogy semmi közöd hozzá dolgot?

-Ana, Seb pokolian dühös, ha most bemész attól tartok olyanokat vágnátok egymás fejéhez, amit nagyon megbánnátok – felelte nyugodtan, én pedig meglepetten pislogtam, nem erre számítottam.

-Öhm… hát, kösz az aggódást, de… azét megpróbálom – nyomtam le a kilincset határozottan.

-Mit akarsz itt? – kapta fel fejét Sebastain, rajta kívül Hanna volt még bent.

-Hozzád jöttem – feleltem halkan – látni akartalak.

-Akkor mehetsz is – intett az ajtó felé – nem vagyok éppen kicsattanó hangulatban, semmi kedvem ehhez az egészhez.

-Sebastian – léptem közelebb – én csak… hiányzol, és sajnálom a kiesést – hadartam, mert láttam, hogy közbe akar szólni.

-Remek, máris jobban érzem magam! – fintorodott el, kék szeme haragosan villant fel – Ana. Egy valamit tisztázzunk, most és mindenkorra. Te nem tartozol ide – tagolta szavait.

-Hogy mondhatod ezt? – meredtem rá könnyes szemekkel.

-Te hogy teheted ezt? Ana! Az ég szerelmére – sóhajtott fel – Kimi nem, azaz ember, akihez hozzámegy egy nő. Egy megtette, pszichológushoz is jár… hát nem látod? Tönkre tette! Ez kell neked? Komolyan?

-Te miről beszélsz? – tátottam el a szám – semmi nem így van…

-Persze, még védd is! – szisszent – leegyszerűsítem neked, oké? Vagy Kimi, vagy én. Lehet dönteni – lépett hátrébb, a flegmaság csak úgy áradt szavaiból.

-Ne kényszeríts választásra – sziszegtem – mert nem téged foglak választani.

-Ha neked többet ér egy kaland, mint a testvériség – fonta össze karjait mellkasa előtt vészjóslóan nyugodtan – akkor lehet kifáradni. De hozzám ne gyere, ha félrekefélt. Őt is megcsalta, téged is meg fog.

-Gyűlökkel Sebastian! – nyögtem, és kitártam az ajtót. Szinte menekültem onnan. Ha nem velem történt volna, nem hinném el, hogy ő képes volt így viselkedni. A tekintete, ami mindig kedves, és bíztató volt, most dühödten parázslott, és bár a kiesés okozta keserűség is felgyülemlett benne, ez mégsem volt mentség mindarra, amit és ahogy mondott. Kézfejemmel töröltem le könnyeim, hogy legalább lássak, amikor a nevem hallottam meg.

-An!Ana! – sietett felém Kimi, a karjaiba vetettem magam – ó kicsim!

-Kimi… - hüppögtem – Seb…

-Tudom, hogy ott voltál – vont be a mi homeunkba, a kíváncsi tekintetek elől – Heikki felhívott, hogy bementél, figyelmeztetett, hogy balhé lesz.

-Nem akarom látni őt, soha többé – zokogtam fel. Az elmúlt hét eseményei, a megannyi visszautasítás a megalázkodás most feltört.

-Mi történt? –simogatta hátam nyugtásképpen.

-Azt mondta… hogy válasszak köztetek, vagy ő vagy, te – súgtam halkan.

-Micsoda? – tolt el kissé, hogy rám nézzen – mi???

-Úgy gondolja, hogy az exed miattad jár pszichológushoz, mert tönkre tetted – súgtam – és hogy engem is megcsalsz majd.

-Maradj itt kérlek – sziszegte, pupillái összeszűkültek, hangja nem volt több rekedtes morgásnál. Egy pillanatra elakadt a légvételem, Kiminek két olyan pontja volt, amivel poklian fel lehetett dühíteni, s elkeseríteni, az egyik az apja halála volt, a másik pedig a téves eszmék a válása körül.

-Mit akarsz? – kérdeztem ijedten.

-Elmagyazázni ennek az idiótának a dolgokat – indult ki határozottan.

-Ne – nyögtem fel –Kimi, kérlek, kérlek ne – kapaszkodtam a kezébe – mindenki ideges, csak ronta a helyzeten.

-De…

-Tudom, hogy hülyeségeket mondd – préseltem testem övének – de egy kicsit nyugodjunk meg. Nem itt akarsz cirkuszolni, ugye? – világítottam rá a dolgokra.

-Nem… valóban nem – lazította el imait, felsóhajtott és magához vont – gyűlölöm, hogy ilyen megtört és riadt vagy miattunk!

-Valahogy helyre állnak a dolgok idővel – súgtam, bár igazából én magam sem hittem benne. A mai nap után nem.

A parkolóban természetesen összefutottunk Sebastianékkal, de a fotósok hada miatt mindenki úgy tett, mintha a legnagyobb rendben lennének a dolgok. Szellemileg kimerülten helyezkedtem el a kényelmes ülésen, Kimi lassan cirógatta kézfejem, s szórakozottan bámult maga elé. A monoton simogatástól, és az autó halk zajától elálmosodtam, álmaiba beúszott egy régebbi emlék, amikor beteg voltam, és Kimi ápolgatott…

2011 Zürich, Svájc

-Szörnyen nézel ki – sóhajtott fel Kimi, mikor ajtót nyitottam neki.

-Kösz – fintorogtam, s még jobban magamra húztam a takarót.

-Ana, nem kéne orvoshoz menni? – kérdezte aggodalmas hangon.

-Egy megfázás miatt? Nem – dőltem vissza a kanapéra.

-De nagyon szarul nézel ki – húzta el száját – és lázas is vagy –tette homlokomra kezét.

-Tudom – csuktam le szemeim – már vettem be gyógyszert.

-Jaj te – sóhajtott fel – emelkedj meg egy kicsit – csúsztatta kezeit  hátam alá, s segített felülni. Mögém ült, s elrendezte a párnám, így hozzá tudtam kucorodni. Oldalra feküdtem, s összehúztam magam, nagyon álmos voltam. Kimi teljesen rám húzta a takarót, de karját elfelejtette levenni rólam – pihenj csak, itt leszek…

-Ana… ébredj – éreztem könnyed szorítást magam körül – megérkeztünk a reptérre.

-Mmm… elaludtam? – pislogtam álmosan.

-El – mosolygott rám, majd kisegített, az autóból. Míg átsétáltunk a terminálon, magamhoz is tértem, így feltűnt, hogy Kimi mennyire csendes, a gondolataiba mélyedve lépked mellettem.

-Kims? – kulcsoltam ujjaim övéi közé.

-Hm? – pillantott rám.

-Min gondolkodsz? – kérdeztem rá, miután leültünk a gépen.

-Ana – sóhajtotta nevem, összeráncolt homlok mellett – egyszerűen nem bírom nézni, hogy miattunk mész tönkre.

-Seb hibája!  - morrantam fel.

-Akkor is választásra kényszerülsz – ingatta meg fejét – ha akarod, ha nem.

-Én veled akarok lenni – súgtam halkan, combomra simította kezét.

-Kicsim…szeretlek téged, és ismerlek. Sebas nélkül nem leszel boldog.

-De nélküled se – pillantottam rá, szinte éreztem, mire fog kilyukadni, és attól irtózott minden porcikám.

-Nem engedhetem, hogy kényszerítsen – emelte kezem szájához – vagy, hogy engem válasz… tönkre mész miattunk, és ezt gyűlölöm!

-Szakítani akarsz velem? – kérdeztem rá.

-Azt hiszem, az a helyes döntés, ha elengedlek – nézett rám. A máskor mélységekbe vezető zöldes szempár most aggódva, s fájdalommal telve fürkészett…

Sziasztok!

Először is a blog nagy átalakuláson esett át, mint láthatjátok  :) A csodás fejlécet ismételten köszönöm Kittinek Remek lett! :) Imádom :$ remélem, ti is. :P

Az új történetről pedig egyelőre annyit, hogy nem most kerül fel, sok lenne annyi már. :) De elkezdtem írni, megvannak a tervek is, s mivel a Novella II véges, úgy gondolom, hogy az után érkezik majd. És, hogy az hány részes lesz? Nem tudom pontosan, de jelen pillanatban úgy látom, hogy max 20. Szóval egy kis türelmet kérnék.

A részről. Van úgy, hogy az élet olyan padhelyzetet hoz, amivel nem lehet mit kezdeni. Amikor a választás, akár melyik alternatíva mellett is dönt az ember, mindenképp rosszul sül el.

Sebit szeretők, ne haragudjatok, de… itt, most ő a „rosszfiú”. Nyílván hoz az ember rossz, helytelen döntést, amit akkor helyesnek érez, de kiderül, hogy a legrosszabb volt, amit csak tehetett. Nos, ez a válassz köztünk mondat is ilyen. De hogy mikor döbben rá erre a német, vagy egyáltalán rádöbben e… nos, az majd kiderül. Mint ahogy az is, hogy milyen az élet az után, hogy lezuhantál a mennyből, egy földi pokolba, épp úgy, mint Ana és Kimi…

Várom a véleményeket :)

L.