Hangokba zárva

Minden ugyan úgy kezdődött, ahogy tegnap, és előtte, és előtte.

Meg volt a napi rutin, amihez tartottuk magunkat. Reggeli 8-10 –ig, aztán délelőtt tréning, kinek hogy, az állapotához mérten. Aztán ebéd déltől kettőig, délután szabad foglalkozás, séta, úszás, festészet, masszázs, kozmetika, rengeteg program közül lehetett választani. A vacsorát hat órától tálalták, de a főétkezések közt is mindig volt lehetőség egy kis nassolásra, gyümölcs, vagy épp süteményfogyasztásra. Akár csak egy szálloda.  Igen, ez így elsőre jól hangzik, de 735 nap elteltével monoton az egész. Sóhajtva bújtam cipzáras pulóverembe, majd az ajtóhoz sétáltam, hogy elinduljak az étkező felé. Rácsodálkoztam, hogy mennyi hang szűrődik be a kertből, ekkor hasított belém a felismerés, hogy vendégek érkeznek ma hozzánk, nyílván ez miatt van a nagy hangzavar. Nyugodtan lépkedtem tovább, amikor valami hírtelen nekem vágódott. Pontosabban valaki.

- Az isten szerelmére, nem tudna vigyázni? Figyelhetne jobban is! Nézze meg mit művelet! Kiömlött a kávém magam miatt!  Itt mindenki ilyen bamba?! – kiabált rám a dühös férfihang. Ő volt dühös, pedig én feküdtem a padlón, mivel nekem jött.

- Már elnézést, de maga ment neki a hölgynek! – szólt szinte rögtön egy másik hang. Sosem hallottam még ehhez foghatót. Szinte simogatta fülem a bársonyossága. Enyhén rekedtes, mégis határozott, egészséges önbizalmat sugárzott. Szinte bele borsózott bőröm. - Ráadásul a hölgy el is esett, maga meg a szaros kávéjáért aggódik?! Jöjjön, ööö, hölgyem?

- Sajnálom – találtam meg saját hangom.

- Mondom, hogy ez bolond! – csattant az első férfi hangja. – Hiába nyújtogatja a kezét, csak bambul, ahelyett, hogy megfogná!

- Maga mekkora egy tapló – reagált az angyali hang. – Bunkó módon sértegeti azt a nőt, akit fellökött.

- Nem vagyok bolond – sóhajtottam fel halkan. – Csupán nem látok. Nem láttam, hogy jön, mint ahogy azt sem látom, hogy a kedves ismeretlen felsegítene, ugyanis vak vagyok.

- Ne ijedjen meg, de meg fogom a kezeit, és segítek felállni, rendben? – tudakolta lágy hangon az idegen. Sután bólintottam, és vártam az érzést. Erős karok ragadtak meg, mégis finom bántak velem, mintha egy törékeny porcelánbaba volnék.

- Köszönöm – súgtam. – És azt is, hogy próbált megvédeni.

- Remélem kellőképpen nyomorultul érzi magát – sziszegte, tudtam, hogy nem nekem mondja.

- Én… ööö.

- Sajnálom, hogy kiömlött a kávéja – mondtam.

- Nehogy már maga szabadkozzon! – durcáskodott a bársonyos hang, mosolyogni lett volna kedvem, olyan gyermeteg sértődöttséget éreztem hangjában.

- Itt van még? – tudakoltam. – A férfi.

- Dehogy! Elsündörgött – mormogta. – Jól van?

- Igen, köszönöm! Mindent! Ó nem is tudom a nevét. Én Olivia vagyok – nyújtottam ki tétován kezem, pár pillanat múlva egy másik kéz simult enyémbe.

- Kimi.

- Érdekes neve van – mosolyodtam el, illett a különleges név a különleges hanghoz. – Nem idevalósi, ugye? Mármint nem brit.

- Valóban nem, finn vagyok – avatott be.

- Észak Európa – bólintottam. – Az ezer tó országa.

- Járt ott?

- Nem, földrajz tanár vagyok. Voltam.

- Ezek szerint nem volt mindig vak? Basszus! Bocsánat a tolakodó kérdésért – folytatta mentegetőzős hangon, mennyi, mennyi karakter egy hangban! Bámulatos!

- Semmi gond. Tudja, az emberek sosem tudják igazán, hogy kezeljenek egy vak embert. Nyilván kellemetlen a helyzet, mikor kiderül, hogy nem látok – vontam vállat. – Nekem legalábbis ez a tapasztalatom.

- Nem mindennapi - motyogta.

- Itt, nálunk igen – feleltem. – Látogatóban van itt amúgy?

- Úgy is mondhatjuk – felelte. – Egy rendezvény keretén belül vagyok itt.

- Ön is olyan… motorversenyző?

- Autóversenyző – nevette el magát.

- Bocsánat – mosolyodtam el. – Nem vagyok tisztában az ilyen sportokkal.

- Semmi baj – felelte kedves hangon – Viszont, nekem mennem kell lassan.

- Nem akartam feltartani – szóltam mentegetőzős hangon.

- Nem tartott. Vigyázzon magára Olivia!

- Köszönöm – biccentettem. – Ön is! Ha már versenyez.

Pár perc múlva eljutottam az étkezőbe, ahogy eredetileg is terveztem. A nyitott ablakon át behallatszott az udvaron zajongó lelkes gyermekek lármája, nagyon örültek az autóversenyzős vendégeknek. Mosolyogva hallgattam az angyali hangot, mely szinte motyogva hadarta élményeit, amiket a világkülönböző versenypályáin töltött. Szerettem volna tudni, hogy is nézhet ki, vajon az arckaraktere is olyan különleges lehet, mint a hangja? Híresség volt, mint kiderült, próbáltam visszagondolni, hátha valamikor régen, valahol láttam róla egy képet, videót, akármit, de nem.
Üres volt minden.

***

- Ugye ezt nem tehetik meg? – kérdeztem, szinte hisztérikusan Christinát.

- Az intézet régóta pénzügyi gondokkal küzd – kezdte ismét. – Sajnálom, de el kell adnunk. Nincs, aki tovább finanszírozza a betegellátást.

- És velünk mégis mi lesz?

- Van egy program, amibe megpróbálunk minél több bentlakót bejuttatni.

- Állj. Azt mondtad, hogy ha találtok szponzorokat, nem lesz gond.

- Ez így is volt. Épp ezért lettek leszervezve azok is, hogy hírességek látogattak el hozzánk. Hírverés céljából, és ez ideig-óráig működött is, de véges ez a lehetőség, és az ebből befolyt pénz is.

- Úristen – súgtam magam elé, éreztem, hogy forró könnyek lepik el arcomat. – Minél több bentlakót bejuttatni? És akit nem sikerül? Hogy, mi alapján választod ki, hogy ki az, aki mehet?

- Nézd Olivia, azt hiszem itt te vagy az egyetlen, akinek nincs nagyon félnivalója. Elég tetemes összeg van a számládon.

- Milyen számla? És milyen összeg? A balesetem óta itt élek, és egyedül vagyok!

- Van egy bankszámlaszám, melyre minden hónapban érkezik egy utalás – kezdte magyarázni. – Én azt hittem, te ezt tudod.

- Ki utal?

- Névtelen.

- Akkor honnan utal? – sürgettem.

-Egy pillanat - szólt, hallottam, ahogy a billentyűzetet nyomkodja. – Finnországból. Van ott rokonod? Ismerősöd?

-Nem, nincs, nem ismerek senkit ott, nem is jártam ott, Finno…egy pillanat! Egy finnt ismerek – éreztem, ahogy az izgalom és az értetlenség keveréke kitölti bensőm. – De az lehetetlen! Miért tenné?

- Oliv, nem értelek – sóhajtott fel Christina .– Elmagyaráznád?

- Nem is tudom, talán két hónapja voltak itt azok az autóversenyzők – kezdtem bele –,  és az egyikőjükkel megismerkedtem, egy elég fura szituációban. De…azon kívül, hogy beszéltünk úgy ötpercnyit semmi nem történt, nem is hallottam felőle, szóval elég képtelenség lenne ha ő lenne a titokzatos idegen.

- Hát, ha az segít a bejegyzési napló szerint egy bizonyos Kimi Räikkönen több alkalommal is érdeklődött a hogyléted felől.

- Micsoda? – tátottam el a szám. Itt volt? De minek? És ha érdeklődött engem miért nem keresett meg sohasem? – Én erről miért nem tudok?

- Telefonon érdeklődött, és az ő kérésére nem szóltunk.

- De ez lehetséges? – álltam fel. – Az engedélyem nélkül adatokat adtok ki?!

- Nem, Olivia, nem ez történt – felelte higgadtan. – Elmondta, hogy mit tud, és megerősítést kért, hogy van e változás az óta.

- Tehát, hogy vak vagyok e még – mondtam ki.

- Igen.

- Remek! – csattantam fel. – Azt hiszem eleget hallottam. Nekem nem kell a pénze, tüntesd el.

- De Ol…

- Nem! – álltam fel. – Majd valahogy megoldom, hogy ne az utcára kerüljek innen. De nélküle. És ezt meg is mondhatod neki, ha megint kémkedne!

Hogy is tehette ezt? Ha kíváncsi volt, miért nem engem keresett meg? Miért a hátam mögött kutakodott? És miért küldött pénzt? Mit akart ezzel? Sajnálkozik felettem? Vagy szánalomból tette, mert látta, hogy alázott meg az a férfi? Hát engem senki ne sajnáljon! 
Cikáztak a kérdések fejemben, egyszerűen nem értettem ezt az egészet. És csak azaz ember adhatott rá választ, akivel a legkevésbé akartam beszélni.

***

Halkan kopogtattak ajtómon, felálltam, hogy ajtót nyissak.

- Igen?

- Olivia – szólt Christina. – Látogatód van.

- Kicsoda? – kérdeztem lassan, amióta itt éltem, soha senki nem látogatott meg. Azon egyszerű oknál fogva, hogy senkim nem volt.

- Én – szólt az angyali hang, elakadt a légvételem, olyan simogató volt, majd dühöm átvette az irányítást.

- Nem hiszem, hogy van miről beszélnünk! – és becsaptam az ajtót. Mérgesen lépkedtem az ágy felé, hogy leüljek, mikor ismét kitárult az ajtó.

- Olivia, kérlek – lehelte Christina. – Magatokra hagylak.

- Mit akarsz itt? Nyugodtan turkáld össze a holmimat, hogy még több infót szerezz rólam – morogtam sötéten.

- Olivia, fejezd ezt be. Christina telefonált, hogy megtudta…

-Mégis miért kellett neked pénzt utalgatnod? És miért érdeklődtél utánam? Miért nem engem kérdeztél, ahelyett, hogy alattomos módon kutakodsz? - vágtam bele indulatosan.

- Nem tudom – felelte nyugodt hangon. – Semmit sem. Én csak segíteni akartam, és talán pont azért nem szóltam, mert nem akartam, hogy kiakadj.

- Nekem nem kell könyöradomány – sziszegtem, és ekkor értettem meg, hogy mi zavar leginkább ebben a történetben. Nem vagyok nyomorult rászoruló!

- Pont ez az! – csattant a hangja, hallottam, hogy ideges, fújt egyet és alighanem hajába is túrt, de ezt inkább csak gondoltam. – Ez nem könyöradomány! Segíteni szeretnék neked.

- De én ezt nem akarom – suttogtam csalódottan. – Hát nem érted? Olyan kiszolgáltatottnak érzem magam tőle. Nem is ismerlek, erre beállítasz egy vaskos csekkel? Hát miféle ember vagy te? 

- Megtehetem – felelte hanyagul, azt hiszem, megsértettem. - Akkor legyen másképp. Munkát ajánlok neked, amiért kapsz fizetést. Tessék, ez nem könyöradomány – tette hozzá metszőbb hangon. Hmm, jeges hangszínen-

- Mu…munkát? – dadogtam. – Mégis milyen munkát tudsz adni egy vak nőnek?!

- Készítsd fel a keresztfiaimat földrajzból. Ahhoz nem kell a látásod. Szóban is rengeteget tudsz tanítani, sőt! Utálják a föcit, mert béna a tanáruk, általánosba járnak.

- De… de… de… ez…

- Nézd, tudom, hogy eladják az intézetet, két hetet fogtok kapni a kiköltözésre. Neked kell egy lakás, nekem kell egy tanár. Ennyire egyszerű, és így is fogd fel. Ne bonyolítsd túl ezt a dolgot. Mennem kell. Gondold át, jövő héten megint eljövök.

Mire szólhattam volna magamra maradtam. A kérdéseim egy része választ kapott. De ez…
 a találkozó megannyi újat is hozott magával. És a legfontosabb még mindig felettem lebegett. Miért teszi?

***

Egy ideig még figyeltem, egy kanyar jobbra, kettő balra, megint egy jobbra, aztán hosszas egyenes, de végül feladtam. Túl hosszú utat tettünk meg eddig, és még volt is előttünk pár kilométer. Legalábbis az ő elmondása szerint. Felsóhajtottam, még mindig nem hittem el, hogy rászántam magam erre a döntésre. Szinte semmit nem tudtam róla, van e kutyája, macskája, felesége? Gyereke? Lényegében egy idegen volt számomra.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Honnan veszed, hogy baj van?

- Görcsösen szorítod össze a kezeid.

- Oh – pislogtam zavartan, nem gondoltam, hogy feltűnik neki. – Kimi van macskád?

- Nem vagyok macskás pasi – felelte, hangján hallottam a szolid mosolyt.

- És kutyád?

- Kettő is. Az egyik anyámnál, a másik nálam. Vagyis nem mindig, tudod elég sokat utazom.

- Hogy hívják?

- Ajax, német juhász.

- Mm, biztos szép lehet – mosolyodtam el.

- Az – értett egyet, hangjából sütött a büszkeség. – És elég haverkodós, majd meglátod,  ööö, mármint izé, úgy értem...

- Nyugi, ez csak egy szófordulat – sóhajtottam fel biztatón, nekem már fel sem tűntek a látással kapcsolatos szavak. Réges-rég beletörődtem, hogy számomra egy nagy feketeség a világ, és ez így is marad életem végig.

- És feleséged?

- Elváltam, kb egy éve.

- Ó! Sajnálom.

- Ne tedd. Én sem teszem – válaszolta könnyedén.

- És….

- Nincs gyerek – vágta rá, mintha tudná, mit akarok kérdezni. – Általában a kettő együtt jár – magyarázta. Midig elfelejtettem, hogy attól, hogy én nem látom őt, ő engem igen. És most is meglepett arcot vágtam.

- Megérkeztünk – sóhajtott fel pár pillanat múlva. – Mmm, Olivia ne haragudj, ha ez nyers lesz, de nem tudom ilyenkor mit szokás,  mármint hogy tehetem könnyebbé neked? Vezesselek körbe sokszor? Vagy mi legyen?

- Nyugi – nevettem el magam, olyan kétségbeesett volt hangszíne. – Lépésekkel tájékozódom.

- Mármint?

- Megmutatom – feleltem – induljunk el.

- Itt lépcső lesz – torpant meg mellettem úgy hatlépésnyire az autótól.

- Hány fok?

- Kilenc – válaszolta, gondoltam, hogy megszámolja előbb, mivel csak egy pillanattal később adott feleletet. Mikor felértünk kulcs zörrenését hallottam, majd, ahogy fordult a zárban. – Egy folyosó szerű, ami egy nagy nappaliba vezet, jobbra konyha, étkező, balra tv szoba.

- TV szoba? – hökkentem meg.

- Egy kb tizenkét személyes házi mozi-

- Értem. Aztán?

- Mellette fürdő, háló, aztán lépcső, az emeletet pedig 5 háló, külön fürdőkkel, ott is konyha, kicsi étkező, stb.

- Rendben. Kell pár nap, hogy megszokjam.

- Ráérsz – biztatott. – Szóval, hogy fogsz tájékozódni?

- Lépésekkel. Egy, kettő, három - kezdtem hangosan számolni, s egyik kezem a falnak támasztva elsétáltam addig, míg megszűnt a fal. Jobb oldalon álltam, tehát konyha. – Hét lépés a konyha a bejárattól.

- Ó – sóhajtott fel, vidáman hangzott. – Felmegyünk, jó? Tizenkét lépcsőfok lesz.

Így lassacskán körbejártuk a házat, legalábbis azt a részét, amin én is közlekedem majd. Még mindig nem hittem el, hogy itt vagyok.  Hogy volt merszem ehhez. 
De bele gondolva, hová is mehettem volna?

Lassan egy hét telt el azóta, hogy Baarba költöztem. Szinte teljesen megszoktam a házat, az elrendezését, és a négylábúval is remekül kijöttem. Kimi szerint, mert állandóan simogattam, de én tudtam, hogy személyes varázsom hatott rá. Legalábbis a finnt ezzel bosszantottam, ha már ő mindenáron a simire akarta fogni. Este a nappaliból mentem fel, mikor véletlenül belerúgtam a lépcső egyik fokába, szitkozódva mentem tovább a szobámba. Illetve, mint kiderült…

- Mi szél hozott szerény hajlékomba? – tudakolta nevetve, mikor beléptem a szobaajtón.

- Öhm ez a te szobád? – esett le szinte rögtön.

- Igen.

- Elszámoltam magam – nevettem fel. – Ne haragudj, csak belerúgtam a lépcsőbe és arra fókuszáltam.
- Liv, jesszus, vérzik a lábad – lépett mellém, éreztem, ahogy lábamhoz ér, a hangokból pedig kivettem, hogy guggol előttem. – Nagyon fáj?

- Nem vészes- vontam vállat.

- Gyere, ülj le – fogta meg kezeim, s az ágyához vezetett. – Hozok ragtapaszt, csak felszakadt a bőröd.

- Köszönöm – tettem keresztbe lábaim, kellemes idő volt, így térdnadrágban és trikóban voltam csak. – Mit csináltál amúgy?

- Valami filmet kerestem – óhajtotta, miközben rányomta a tapaszt lábamra. – Kérdezhetek valamit?

- Persze – bólintottam.

- Hogy veszítetted el a látásod? 
Pár percig nem feleltem, elgondolkodtam, hogy elmondjam e neki. De lényegében az életem adtam a kezébe szó szoros értelemben azzal, hogy egy idegen országba költöztem vele.

- Egy autóbalesetben – sóhajtottam halkan. – Két és fél éve. Vacsoráról tartottunk haza és frontálisan ütköztünk egy kisbusszal.

- Sajnálom – mondta lágyan, lesüppedt mellettem az ágy, karja az enyémet súrolta, hogy leült.

- Elaludt a kisbusz sofőrje – folytattam, ha már belekezdtem. – Négyen ültünk az autóban, anya, apu, a vőlegényem, én és csak én éltem túl – lehunytam a szemem, éreztem, ahogy elönt a fájdalom és a hiány érzete, automatikusan hasamra csúsztattam kezem. – Pontosabban öten. Három hónapos terhes voltam.

- Olivia – ejtette ki nevem, szívszaggatóan fájdalmas volt sóhaja, ezzel egy időben átkarolta vállam, engedtem az érzéseimnek, és hozzá hajtottam fejem. Nem tudom meddig ültünk ott, úgy, csendben, de lassú simogatása és mellkasának egyenletes mozgása álmossá, és nyugodttá tettek.

- Azt hiszem lefekszem – húztam ki magam lassan.

- Liv, fejsérülést szenvedtél?

- Igen. Miért?

- Mert a szerzett vakság némelyike műthető.

- A látóidegem sérült. Elvileg, talán vállalná egy orvos, de nagyon kockázatos,bonyolult eljárás.

- Hát próbáljuk meg! – jött hangja közvetlen közelről, tehát ő is felállt.

- Nem igazán tehetem – ingattam meg fejem. – Rengeteg pénzbe kerül.

- Másom sincs, mint pénzem! – csattant a hangja.

- Ezt most fejezd be! – emeltem meg a kezem. – Mondtam már nem kell könyöradomány!

- De ez egyáltalán nem az! Legalább menjünk el, egy szemorvoshoz!

- Minek? Ha azt mondja, hogy műthető, még rosszabb lesz, mert tudom, hogy lehetne másként, de nem tudok érte tenni – fakadtam ki. – Ha meg azt mondja, hogy nem műthető, csak még inkább letaszít a mélybe.

- Egyszerűbb tudatlanságban élni, igaz?

- Ne csinálj úgy, mint aki ismer – vágtam oda. – Nem tudod, milyen volt az elmúlt két évem. Újra megtanulni mindazt, ami neked természetes! Ha kávét akarsz, lemész és csinálsz. De nekem előbb meg kellett tanulnom úgy létezni, hogy nem menjek neki semminek. Ne nyúljak véletlenül késbe, a konyhába. Egyáltalán elindulni. Szóval ne akard megmondani, hogy hogyan éljek! – zúdítottam rá minden dühöm, majd kirohantam a szobából.

Három nappal később még mindig tartott a mosolyszünet. Csak annyit és csak úgy kommunikáltunk, ami kellett a mindennapok működéséhez. A srácoknak szünet volt, így Kimi testvére elhozta őket hozzánk, hogy megismerkedjünk, egyáltalán megtaláljuk e majd a közös hangot.

- Olivia néni te olyan szép vagy – sóhajtott fel gyermeteg hangon Titus.

- Köszönöm – nevettem el magam. – Igazán aranyos vagy, hogy ezt mondod.

- Gyere fiam, menjünk focizni – hallottam meg Rami nevetős hangját. – Mielőtt elcsavarod Oliv fejét.

Pár perc múlva egyedül maradtam, illetve lenge szél egy ismerős parfümöt hozott felém.

- Hát egyértelműen megkedveltek a srácok – mormogta Kimi.

- Aranyosak nagyon – somolyogtam, mindig is imádtam a gyerekeket.

- Liv - szólított azon a becenevemen, amin amúgy soha senki, de ő előszeretettel használta. – Nem akartam beleokoskodni az életedbe, csak annyi lehetőség van előtted! Szeretném, ha ki tudnád használni.

- De minek? Beletörődtem, hogy így élek. És kinek? Egyedül vagyok – suttogtam.

- És én? – jött közelebbről a hangja. – Én is senki lennék?

- Jaj Kimi – hunytam le szemeim, és ekkor tudatosult benne, hogy mennyire ritkán szólítom a nevén. – Ez nem ilyen egyszerű. Én kedvellek téged és ahogy egyre többet mesélsz magadról valóban fontossá válsz számomra, de, én hogy illek bele a te elfoglalt, ezer felé rohanós világodba?

- Liv, de rád mindig van időm, és lesz is – érintette meg a karom.

- Megérinthetem az arcod? – csúszott ki a számon. Én így szoktam megismerni az emberek karakterét, és fel sem fogtam, hogy eddig még nem tettem ezt vele. Nem szólt, csak megfogta kézfejem és az arcára simította. – Nem borotválkoztál? – mormogtam somolyogva, ahogy a rövidke szőrt megéreztem.

- Üüüm – sóhajtotta, egy nagy gyerek jutott eszembe róla. Lassan végigsimítottam homlokán, le az orrán, kissé talán hegyes nózin, óvatosan szeme alatt ahogy érzékeltem, lehunyta azokat. Végül félve az ajkán is az csábított a legjobban, mivel hogy a hangja bársonyossága valamit megindított bennem, ott, a lelkem legmélyén.

- Köszönöm – ejtettem le kezeim magam mellé.

- Nos?

- Helyes férfi lehetsz – kuncogtam.

- Erről kérdezz mást – nevetett ő is.

- Én is teljesen átlagosnak érzem magam – vontam vállat.

- Pedig nem vagy az. Liv, te egy gyönyörű nő vagy.

- Köszönöm a bókot – mosolyodtam el. – Eszel velem egy kis barackot?

- Naná! Fagyival! Majd én hozom.

- Nem kell körbeugrálnod – fektettem tenyerem mellkasára, majd elléptem tőle. Rutinosan mozogtam már a sötétségben, pár pillanat múlva mosott, s félbevágott barackokat halmoztam egy tányérra, s ültem le velük az asztalhoz.

- Nem tudom, hogy csinálod ezt – sóhajtott fel. – Én biztos beleőrülnék, ha elveszteném a látásom.

- Sokkal többet veszítettem ott akkor – vontam vállat ismét. – A látásom a legkevesebb.

- Olivia kérlek csak azt engedd meg, hogy egy szakorvos megnézzen.

- Azt hittem, hogy ezt megbeszéltük már – merevedtem le.

- Igazából, csak leordítottál – felelte kuncogós hangon. Ó ezt olyan ritkán hallottam tőle! Lágy baritonú, selymes hangok! 

- Ja – bólintottam, attól tartottam, hogy veszekszünk, ismét, erre itt röhögcsél mellettem.
Olyan egyedi volt az egész lénye. Pont annyira különleges, mint a hangja.

*** 1 hónappal később***

- Kérem, ne mozogjon – utasított dr. Callahan.

- Rendben – sóhajtottam.

- Most megvizsgálom a szemét – magyarázta. – Aztán CT következik. Elég sok egyéb vizsgálattal kiegészítve.

- És mikor tudjuk meg, hogy mi a  helyzet? – mormogott bele Kimi.

- Huszonnégy óra múlva. Holnap vissza kell jönniük.

- Előbb nem lehetne? – vágott bele.

- Sajnos a vizsgálatoknak idő kell. Elég komplikált esettel állunk szemben.

Összességében vagy hat órát töltöttünk a klinikán, Kimi nagyon kedves volt, hozott nekem enni, inni. Feszült volt, és úgy próbálta levezetni, hogy körül ugrált.

- Héé – simítottam kezem lábára. – Nyugodj már meg.

- Nyugodt vagyok – mormogta, miközben megfogta kezem.

- Tisztán látszik – kuncogtam. – Én nem vagyok ideges.

- Hogy van ekkora nyugalmad?

- Hát először is régóta élek sötétben. Másodszor, bár ez egy nagy lehetőség, de nem merem beleélni magam. Majd, ha az orvos azt mondja. Egészen addig pedig úgy teszek, mintha semmi nem történne. Mesélnél nekem az elmúlt versenyedről?

- Mióta érdekel téged az F1? – tudakolta lazább hangon.

- Elég szégyenletes, hogy egy világbajnok ücsörög mellettem, én pedig azt se tudom milyen sport ez – sóhajtottam fel.

- Én igazán élvezem – ejtette ki könnyedén, miközben ujjai enyémek közé csúsztak. Éreztem, ahogy meglódul szívem az érzetre pont úgy, mint a múltkori véletlenül elcsattant csóknál. Tényleg örültem, hogy dobogón állt, és a találkozás, büszkeség érzésében, ahogy megöleltem valahogy…megcsókolt. És én nem tiltakoztam. Nem is akartam pedig igyekeztem elnyomni magamban azt az érzést, mi kezdett kivirágozni bennem az ő hatására. Olyan rég nem érzetem azt,  amikor egy-egy szó visszhangot kelt az ember belsőjében.

- Jöjjenek be kérem – nyílt újra az ajtó, s ismét a puha bőrfotelben találtam magam. – Valóban látóideg károsodásról beszélhetünk. Ami megnehezíti a helyzetünket az az, hogy a fejsérülése végett el kellett végezni egy korrekciós műtétet. És bár remek munkát végzett a sebész, egy bizonyos fokú hegesedés maradt. A hegesedés ilyen esetben természetes, viszont a mi utómunkánkat meg fogja nehezíteni.

- Ez mit jelent pontosan? – kérdeztem.

- Mondjuk, hogy ha eddig, 60%-nyi esélye volt arra, hogy a teljes látását visszakapja, akkor most, a vizsgálatok egy részének elvégzése után 45%-nyira csökken. Sajnálom.

- És a többi vizsgálat? Azt mondta, holnap kapunk teljes képet – vágott bele Kimi, hangszíne elárulta, hogy némi kétségbeesettség is lakozik szavai mögött.

- Így van. Ez egy elsődleges szakvélemény csupán. Holnapra, amikor már a kezemben lesz a többi vizsgálat eredménye, pontosabb diagnózist tudok mondani. De addig sem szabad csüggedni, Olivia. A legrosszabb esetben marad a 45%-ék, és ez sok. Voltak olyan betegeim, akik 15% eséllyel vállalkoznak a műtétre.

Este álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Túl sok volt a mai nap. Lehetőségek, újra felvillanó álmok. Láthatnám újra a napfelkeltét, a kék eget és Kimi arcát. De lehet, hogy nem. Soha. Megbékéltem a sorsommal, elfogadtam azt, hogy örök életemre sötétség vesz körül. Éltem a mindennapokat, még ha monoton is volt. És erre beállított egy rekedtes hangú férfi. Ő pedig mindent megváltoztatott. Talán itt volt az idő arra, hogy a múltamat végérvényesen lezárjam. Elvesztettem a családom, a szerelmem, a gyerekem. Fájt, felemésztett az égető kín, minden értelemben. Testileg és lelkileg is poklot éltem meg. De talán most új lehetőséget kaptam az élettől, csak még nem ismertem fel, hogy ez az a Lehetőség? Nagybetűvel, nagy álmokkal, életcéllal? Akarva akaratlanul új útra léptem, amikor hagytam, hogy a sorsom a finn férfi kezébe csússzon. Elindultam az úton és az, hogy hol fog végződni ez az utazás, csak rajtam múlott. És persze az orvosokon. Meglátjuk, mi fog történni.

- Nos, vannak jó és kevésbé jó híreim – sóhajtott fel az orvos, mikor tizennyolc órával később ismét a rendelőjében ültünk.

- Ez mit takar? – tudakolta az angyali hang feszülten.

- A vizsgálat eredményei kitűnőek lettek, jobbak, mint reméltem.

- Ez jó.

- De, sajnos, az előző műtétekből fennmaradt károsodás mégis lecsökkenti az esélyeinket.

- Szóval nem tud megműteni? – kérdeztem rá.

- A mi klinikánk, bár számos nehéz esettel találkozott már, s kezelte azt pozitív végkimenetellel, sajnálatos módon nem elég felkészült egy ilyen beavatkozáshoz. Konzultáltam több kollégámmal, lenne egy team, akik elvállalják a műtétet. De, mielőtt belevágnának, tudniuk kell, hogy roppant veszélyes vizekre tértünk.

- Mi lehet rosszabba annál, hogy nem látok? – kérdeztem félve.

- A műtét elvégzése, a hely, ahol el kéne végezni, elég kritikus pont. Sajnálatos módon a kockázati tényező nagy. Nem tudjuk garantálni, hogy felébred a mély altatásból.

- Jól értem, hogy akár meg is halhat? – kérdezte Kimi. Hangja most semmilyen érzelmet nem tükrözött.

- Igen. Viszont, ha a műtét sikeres a korábbi látásának 98%-át visszakaphatja. Ez egy komoly döntés, és sok mindent át kell beszélnünk, mielőtt belevágnak.

Egy óra múlva kettesben ültünk. Kimi és én.

- Mit gondolsz? – sóhajtott fel.

- Nem tudom én nem engedhetem meg magamnak, hogy elutazzak Torontóba, hogy elvége…

- Nem! Nem! Liv ezt fejezd be! Hányszor mondja még el neked, hogy nem adomány lenne ez! Az ég szerelmére már, fontos vagy nekem, hagyd, hogy segítsek neked! – morgott az amúgy kedves hang kétségbeesetten.

- Rendben – bólintottam. – Akkor vágjunk bele!

- Még úgy is hogy meghalhatsz? – tette fel az égető kérdés.

- Igen. Nézd én mindig azt hittem, hogy elfogadtam a helyzetet, megbékéltem a sorsommal, de mint kiderült ez nem így van. Még ha kicsi is az esélyem, szeretném megpróbálni.

- És ha én nem állok készen arra, hogy elveszítselek? – suttogta félelemmel hangjában.

- Óóó – mosolyodtam el. – Ne aggódj, nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen! Látni szeretném az embert, aki a hang mögött van! Túl csábító a hangod, szeretnélek megnézni magamnak!

- Akkor kénytelen leszel hamar meggyógyulni – sóhajtott fel, majd végigsimított az arcomon, és könnyed csókot adott ajkaimra. – Szólok az orvosnak, hogy döntöttünk.

***

Csak a monoton csipogás, és a gépek furcsa, bizarr berregés volt tisztán kivehető. A kellemetlen kórházszagról nem is beszélve. Görcsösen húztam magamra még jobban a takarót, és e pillanatban egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jól döntöttem! Elvégre, élhetek, akár boldogan is. Igaz világtalanul, de élhetek! Ehelyett itt fekszem egy szobában, a műtétre várva, és könnyen meglehet, hogy ez lesz földi létem egyik utolsó napja. Vagy ha túl is élem, lehet, hogy lebénulok.

- Felkészült Olivia? – kérdezte a kezelőorvos nyugtató hangon.

- Már amennyire fel lehet – feleltem reszelős hangon, torkom kiszáradt a félelemtől.

- Hé – szorította meg kezem egy pillanatra Kimi. – Pár óra az egész. Mit neked egy ilyen kis beavatkozás!

- Kösz – mosolyodtam el. – Azt hiszem itt az idő.

- Nemsokára látlak. Itt találkozunk – nyomott puszit homlokomra. Elárasztottak az érzelmek, így ki kellett mondanom, ami foglalkoztatott.

- Kimi, bár bízunk a legjobbakban, könnyen meglehet, hogy soha többé nem fogok tudni veled beszélni.

- Ne gond…

- Várj – emeltem meg kezem. – Jó lesz – súgtam meghatottan. – Tudom, de, ha esetleg tévednék, én csak szeretném, ha tudnád, hogy mennyire hálás vagyok neked, hogy megmutattál egy új világot. Még ha ez tőlem ironikusan is hangzik. Köszönöm, hogy a legjobb barátom lettél, és hogy ennyit támogattál. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért, hogyan, mikor de rájöttem ez nem számít. Beléd szerettem. És jelen pillanatban az sem érdekel, hogy te ezt érzed e irántam, vagy sem, elvégre, lehet, hogy meghalok. Nem igaz? Csak akartam, hogy tudd.

- Liv - fogta arcom kezei közé. – Ne merészelj itt hagyni engem – susogta rekedtes hangon, azt hiszem, meghatódott. Én meg már gátlástanul törölgettem könnyeim. Furcsa módon felszabadító és ugyan akkor lehangoló is volt ez a pillanat. Elvégre kimondhattam az érzéseim, de nem tudhattam lesz e módom még kimondani.

Furcsa álmot láttam. Vagy képzeltem? Nem tudom, és talán nem is lényeges. A fontos, hogy ott volt, és én éreztem, átéltem. Egy tenger parton sétáltam, tompa moraj kúszott fülembe. Finom, lágy szellő cirógatta arcom, nevetni lett volna kedvem, annyira könnyednek éreztem magam. A furcsa az volt, hogy láttam. Láttam a kék több árnyalatában pompázó eget, a Nap sárgás sugarait, mik a kékségbe mosódtak. És láttam a homokot, a tengert, a sziklákat és a távolból közeledő férfit. Világos térdnadrágot viselt, mezítláb szelte át a homokot, amíg felém tartott. Egy rövid ujjú ing volt rajta, a szél bele-bele markolt a szövetbe, mi könnyed játékszerként lebegett a szellő erős markában. De az arca? Nem tudtam kivenni. Homályos, elmosódott volt. Kétségbe esetten kezdem vele szemben sétálni, hátha, a közelében ki tudom venni az arcát. De nem. Hiába közeledtem, a kép elmosódott maradt, örök félhomályra ítélve.

- Ol… je… éb…

- Miér…. tér…halt?

- Várni…. juk…

Eltűnt a part, a tenger, csak a sötétség maradt. És ezek a furcsa hangok. Valakik beszélgettek, de nem tudtam kivenni tisztán, hogy miről, és miért. Hol vagyok egyáltalán?

- Olivia – hallottam meg a nevem – ideje felébredni.

- Mmm – nyögtem fel lassan, nem tudtam mennyire lehetek biztos a hangomban.

- Olivia! Hogy érzi magát?

- Én jól – súgtam kábán.

- Üdv újra köztünk! – mondta a hang. – Meg tudja mondani a nevét?

- O…livi..a – nyeltem, száraz volt a torkom. – Szo…szomja…

- Inni szeretnél? – tudakolta a bársonyos hang. – itt van a víz, nyisd ki a szád – kért gyengéden, tettem, amit mond, vékony szívószál ért ajkamhoz, hálásan kortyoltam a hűs vizet.

- Hol van most?

- Kórházban. - súgtam – Torontó.

- Helyes. Miért van itt?

- Műtét. A szemem.

- Remek – lelkendezett. – Olivia, a műtétje komplikációmentesen zajlott. Minden rendben ment, de most még sokat kell pihennie. Az, hogy lát e akkor derül ki, mikor eltávolítjuk a kötést. Még huszonnégy óra vissza van addig. Kap egy enyhe altatót, ha fájdalmai lesznek, jelezzen, és kap rá gyógyszert. Megértette?

- Igen.
- Most pedig vissza fog aludni. Adtam önnek gyógyszert.

- Ki…mi.

-Itt vagyok – lehelt könnyed puszit kezemre, tudtam, hogy itt van, elvégre hallottam a hangját, de minden olyan volt, mintha egy másik dimenzióból hallanám. – Nemsokára. Pihenj.

A sötétség ismét visszahúzott, én pedig boldogan adtam át magam, remélve, hogy ismét a szépséges tengerparton kötök ki.

Már megint az a furcsa csipogás! Teljesen elrontotta az én képemet! Elég kábán tértem magamhoz, pontosabban nyomott voltam a gyógyszerektől, de percről percre jobb lett a helyzet. Próbáltam kivenni a hangokat, kik lehetnek itt, ha egyáltalán van még rajtam kívül valaki a szobában. Vagy, hogy mi történik egyáltalán. Óvatosan nyeltem egyet, s tétova mozdulattal megemeltem kezem. Engedelmeskedett, így fejemhez nyúltam, nagy kötés borított körben, mint valami turbán.

- Héééj – nyílt az ajtó. – Felébredtél?

- Öhm remélem. Miért volt téves riasztás?

- Hát párszor mozogtál, én meg mindig nyomkodtam a csengőt, hogy magadhoz tértél, aztán a nővér közölte, hogy nem, csak reflex.

- Bocsánat - motyogtam.

- Hogy vagy? – tudakolta, miközben kezét enyémre csúsztatta. – Kérsz inni?

- Nem, jól vagyok. Azt hiszem. Csak zavar ez a turbán.

- Turbán? – kérdezett vissza hitetlenkedő hangon.

- Ez itt, ni – mutattam fejemre. – Mióta vagyok itt?

- 48 órája volt a műtéted – felelte –, és minden rendben ment.

- Szerinted látni fogok? – vágtam bele.

- Nem tudom Liv, remélem de, ha nem, megyünk tovább. Másik orvos, másik eljárá…

- Előbb ezen legyünk túl – súgtam, gyáva voltam, és nem mertem megmondani neki. Most nem. Én már a műtét előtt elhatároztam, hogy ha ez sikertelen lesz, nem vetem alá magam több beavatkozásnak. Elfogadom, hogy végleg sötétségre vagyok ítélve.

- Mielőtt leveszem a kötést – kezdte az orvos –, fontos tudni, hogy amennyiben sikeres volt a műtét, eleinte homályosan fog látni. És ez egy darabig így is marad. Szóval ne ijedjen meg, ha most csupán alaktalan formákat, foltokat lát.

- Felkészültem – sóhajtottam, éreztem, hogy ő fogja a kezem. Rétegek követték egymást, legalábbis, ahogy ki tudtam venni, aztán egyszer csak ott voltunk, hogy…

- Már csak két vatta.

Eljött a pillanat. Most vagy soha. Ha sikerült a műtét, most kiderül. Mereven vártam, hogy levegye, abban a pillanatban, ahogy eltávolította narancssárgás tompa fény szűrődött be.

- Lassan nyissa ki a szemeit - utasított az orvos. Óvatosa pislogtam, hunyorogtam, s felnyitottam szemeim. Épp, mint a képzelt-valós képben, minden homályos volt. Összemosódott az egész világ. Mintha folyékony halmazállapotú lenne az összes elem.

- Nos?

- H-homályos - találtam saját hangomra.

- Homályos a kép? Tehát lát?

- Igen, azt hiszem – ziháltam. – de minden homályos – pislogtam gyorsan.

- Ez természetes! – vágta rá a doki. – Ne aggódjék, tisztulni fog. Hogy menyire? Azt nem tudjuk, de nagy valószínűséggel majdnem teljesen visszakapja a látását. Folyamatosan óvni kell a szemeit, napszemüveggel. Szemcseppet is fog kapni, és ha minden jól megy két napon belül el is hagyhatja a kórházat.

- És mikor mehetünk haza? – kérdezett rá Kimi.

- Négy napon belül repülőre ülhet a hölgy.

***1 héttel később***

- Úgy nézel ki, mint aki elaludt egy repülőn – szólt vigyorogva, miközben mellém ült.

- Pedig nem repültem – fintorogtam, s lehúztam fejemről az alvós maszkot. Még kötelező volt, mint ahogy a napszemüveg is. Egyre élesedett a kép, mintha valaki folyamatosan hangolná a képet a rossz tévén.

- Jól aludtál? – tudakolta.

- Mint egy mormota – helyezkedtem el, félig ölelésében, s felnyitottam szemeim. Elég élesen láttam már, és annyi idő elteltével most először tudtam úgy igazán megnézni az arcát.

- Mi a baj? – meredt rám összehúzott szemekkel.

- Ne ráncold a homlokod – feleltem somolyogva, miközben végignéztem arcán. Nagyjából így képzeltem el őt, a hangja alapján, de mégis más volt. Leírhatatlan. Ahogy éreztem, orra valóban kissé hegyes volt, szemszíne meghatározhatatlan, olyan zöldes, de még meg kellett erőltetnem szemem, hogy lássam a részleteket. Ajkára tévedt tekintettem, párszor érezhettem már puhaságát, és a hang mi belőle áradt valóban angyali volt.

- Te valóban egy helyes férfi vagy – állapítottam meg.

- Liv…

- Látlak – suttogtam a torkomat szorító erőtől. – Végre látlak!

- Én mondtam, hogy jó lesz – felelte tétován.

- Mi a baj? – kérdeztem óvatosan, én valahogy nem erre a reakcióra számítottam. Sóhajtva szállt ki mellőlem az ágyból.

- Nincs semmi baj – válaszolta monoton hangon. – Mit kérsz reggelire? Felhozzam az ételt?

- Nem – súgtam meghökkenve. – Nem kérek semmit. Inkább pihennék még egy kicsit.

- Rendben – bólintott, majd kilépett a szobámból és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Csalódottan kucorodtam össze, nem értettem, hogy miért lett ilyen elutasító. A vizsgálatok alatt olyan figyelmes volt. Segített minden lépésben, bátorított, több csókkal, öleléssel. A műtét előtti éjszakát velem töltötte, olyan jó volt úgy feküdni, hogy hozzám ér, megölel.
Ekkor hasított belém a felismerés, éreztem, hogy megtelik könnyel a szemem. Hogy is lehettem ilyen ostoba? O Liv, csacsi Liv! Én azt hittem, hogy ezek apró jelek bizsergés, egy csepp romantika. Persze, hogy ilyen kedves volt, elvégre egy komoly műtét előtt álltam, de ez részéről csupán baráti gesztus volt, így tartotta bennem a lelket. Én pedig azt hittem, hogy ő is érez irántam valamit, holott a valóságban csak támogatott.

Pár óra múlva megszületett a döntés. Sokat gondolkodtam, hogy is kellene, vagy mit is tehetnék, de mindig ugyan oda jutottam vissza: el kell mennem innen. Nem tudok úgy élni mellette, hogy szánalomból segít, én pedig jóval többet érzek iránta. Átkutattam a kapott papírjaim, űzött vadként kerestem azt a levelet, amit az ügyvédem hagyott. A nagy izgalomban még arról is megfeledkeztem, hogy olvasok. Újra olvasni kezdtem! A levél felénél tudatosult bennem, hogy látom a betűket, igaz kicsit sötét volt a napszemüveg miatt, de láttam! Ekkor kopogtam az ajtón.

- Igen?

- Nem szeretnél enni? – lépett be. – Ma még semmit nem ettél.

- Nem vagyok éhes – súgtam elfordulva tőle. – Majd nem sokára lemegyek.

- Liv…

- Hagyj magamra kérlek – szóltam. – El kell intéznem pár telefont.

Szótlanul lépett ki, egy pillanatra lemerevedtem, majd folytattam teendőim, jó pár dolgot el kellett intéznem, hogy minél előbb kijussak innen.

Fél négyet mutatott az óra, mikor leértem a nappaliba. Eddigre túl voltam jó pár telefonon, megbeszélésen. De végül csak összeállt a kép.

- Kimi – léptem elé, s pillantottam rá. – Beszélnünk kell. El szeretnék menni innen.

- De,  mi? Miért? Vagy hová?

- A balesetből kifolyólag egy elég nagy összeget kaptam kártérítés gyanánt. Szóval az összeg arra sajnos nem elég, hogy fedezze a műtét költségeit, de egy részét, úgy a felét ki tudom neked fizetni. Egy összegben. A maradékot pedig valahogy, részletekben.

- Mi? Liv? – meredt rám dühösen. – Miről beszélsz?

- Ki akarom egyenlíteni a tartozásom. Nem akarom, hogy azt hidd, hálátlan módon, most, hogy újra látok csak elmegyek egy köszönömöt rebegve. Bár valóban hálás vagyok neked a rengeteg segítségért, nem lehetek tovább a terhedre.

- Nem tartozol nekem semmivel – vetette oda. – És hová akarsz menni?

- Marad még a kártérítésből annyi pénz, hogy egy kis, picike lakást tudjak venni. Idővel pedig biztos találok valami munkát.

- Valóban ezt akarod? – kérdezte, hangjából sütött a megbántás.

- Meddig mehetne ez így tovább? Én mondtam neked valamit, az érzéseimet, te pedig elég világosan kimutattad, hogy nem szeretnél tőlem semmit – susogtam, olyan megalázó volt. – És ez elég kellemetlen. Mármint megértem, hogy nem érzel irántam sokat, elvégre csak úgy beestem az életedbe, szó szerint, és nem is egy ilyen nőre van szükséged.

- Mi az, hogy ilyen nőre???

- Nem tudom, hogy valaha tisztán látok e – csattantam fel. – Valószínű, hogy egész életemre hátrányos helyzetű maradok

- És azt hiszed, hogy ettől kevesebb vagy? – sziszegte.

- Elég nyilvánvaló – vontam vállat csalódottan.

- Hogy mondhatsz ekkora ostobaságot? – fújt mérgesen, és hajába túrt. – Olivia! Ez baromság! Semmivel nem vagy ettől kevesebb. Az sem érdekelt, hogy nem látsz, ettől nem voltál a szememben más, vagy hátrányos helyzetű. Én csak egy szép, törékeny nőt láttam.

- De Kimi - meredtem rá, nem értettem ezt miért mondja most nekem? –, eddig nem is nagyon beszélgettél velem. Mióta itthon vagyunk merev és elutasító vagy. 

- Liv, akkor beszéljünk róla – szegezte rám tekintetét. - Ott feküdtél azon az ágyon, és attól féltél, hogy meghalsz. Azt mondtad belém szerettél. De hogy? Nem is láttál sohasem.

- A hangodba szerettem bele – súgtam. – Hát nem érted? Nem érdekelt, hogy nézel ki, elvégre én soha nem láthattalak volna, ha nem így sikerül a műtét. Nézd én rájöttem, hogy félre értelmeztem a gondoskodásod, bátorításod, vagy nevezzük bárminek, szóval sajnálom, hogy gondot okoztam. És ezért kell elmennem.

- Semmi nem így van. Te azt hiszed, hogy szánalomból csókoltalak meg? Hogy sajnálatból aludtam veled? Olivia – megingatta fejét –, azért tettem, mert akartam! Kívántalak, és érezni akartam minden porcikád! De visszafogtam magam, mert annyira rettegtél, és nem tudhattam, hogy valóban túléled e. Te sem érted!

- Őszintén? Nem most ez mi? Egy vallomás, vagy, mire utalgatsz?

- Liv! Nem is voltál igazán az enyém, és máris ott lebegett, hogy el is veszthetlek. Erre most itt vagy, egészségesen, és közlöd velem, hogy el akarsz menni. Fel se dolgoztam, hogy minden helyre jött – épp olyan csalódott volt a hangja, mint az enyém. Rám emelte tekintetét, és félénk pillantást mutatott. Lehetséges, hogy mindent félre értelmeztem?

- Ó Kimi – hajtottam le fejem, túl sok volt ez az érzelmi hatás a mai napra. Amúgy is kába voltam a gyógyszerektől, és még ez a kimerítő vita is rátett egy lapáttal. Éreztem, hogy egy hajszál választ el attól, hogy el ne sírjam magam. Felsóhajtott, és pár lépéssel átszelte a szobát, ölelésébe vont, erősen, nagyon erősen tartott. Ösztönösen átkaroltam nyakát, és amennyire csak tudtam hozzásimultam mellkasához. Finom illat járt körbe, testének melege megolvasztotta bensőmet. Kissé zihálva húzódtam el, hogy rá tudjak nézni, de nem engedte, mert amint megemeltem fejem, mohón megcsókolt. Kissé vadul, szenvedélyesen. Vágyakozva kért bebocsájtást, és én sem akartam mást, mint elveszni puha ajkai közt.

- Nem mehetsz el – mormogta.

- Összezavarodtam – súgtam – most akkor te és én?

- Hát nem elég nyilvánvaló, hogy téged akarlak? – nézett le rám azokkal a gyönyörű szemeivel, hangja feltüzelt, rekedtes moraj volt csupán. Lehunytam szemeim, ajka rögtön enyémekre talált. Puha tincsei közé túrva vontam még jobban magamhoz, mígnem kissé eltolt, s térdeim alá nyúlva az ölébe vett. Csak fent, a szobájában tett le, lassan elfektetett az ágyán. Zihálva gördült fölém, én pedig boldogan fogadtam érintését, csókjait. Meg sem fordult a fejemben, hogy leállítsam. Túlságosan vágytam rá, arra, hogy szeressen, hogy egyé váljon velem. Édes, édes szavakat pusmogott a bársonyos hang, miközben mezítelenre vetkőztettük egymást. Vad, ősi vágy kerített hatalmába, nem maradt más, mint a gyötrő, mégis oly édes kívánalom, a forró sóhajok, a ziháló légvételek.

- Szinte a legelső pillanattól erre vágytam – csúsztatta kezét derekamra, majd fel a gerincem mentén. Élveztem az érzést, mi helyzetünkkel járt; hosszas, nedves csókokkal kényeztette felhevült bőröm, miután az elsöprő élvezetünk után próbáltuk normalizálni légvételünket.

- Igen? – vigyorodtam el. – És nem zavart hogy nem látok?

- Egyáltalán nem – cirógatta meg az arcom – Liv, annyira gyönyörű vagy és olyan törékeny, vigyázni akarok rád!

- A legelső pillanatban elállt a légzésem, amikor meghallottam a hangodat – súgtam. – Annyira különleges, és egyedi! Mint te.

- Hozzám tartozol – pislogott le rám lassan.

- Azt szeretnéd?

- Mindennél jobban – felelte ajkaim közé. Forró csókot váltottunk, majd kényelmesen ölelésébe helyezkedtem. Pár órával ezelőtt elkeseredett és szomorú voltam, hogy félre értelmeztem megmentőm lépésit, s bár a látásom visszakaptam, de a szerelmet megint elvesztem. Most pedig, itt fekszem a karjai közt, egy igen csak forró szeretkezés után.
Gondolatmenetemnek hasam jelzése vetett véget, felemeltem fejem.

- Éhes vagyok – súgtam Kiminek, elvigyorodott.

- Nem csodálom, fél hat van, és ma nem ettél semmit. És még le is fárasztottalak – fordított ismét hanyatt. – Menjünk enni!

Negyven perccel később a kanapén ültünk, lábaimat Kimiére pakoltam, hozzá tudtam simulni, de nem gátoltuk egymást az evésben. Előttünk dobozok, mennyei illatú s ízű kínait ettünk.

- Ez nagyon finom – sóhajtottam két falat csirke közt.

- Nem rossz – mormogta, miután könnyedén megcsókolt, elnevettem magam, két idétlen fiatalra hajaztunk jelen pillanatban.

- Mikor kell kontrollra menni? – kérdezte elgondolkodva.

- Jövő héten, kedden – feleltem. – Miért?

- Csütörtökön el kell utaznom, versenyem lesz. Eljössz velem? – pillantott rám.

- Izgalmasan hangzik – pislogtam.

- Kiváncsi vagyok, mit mond az orvos. Érzel valamit amúgy?

- Tompa fejfájást néha – vontam vállat –, de napról napra jobb a látásom. Érezhetően tisztul a kép.

- Ez a lényeg – ivott italába, majd visszadőlt mellém. – Akkor elfelejthetjük ezt a költözősdit?

- El – bólintottam. – Én csak elkeseredtem, hogy nem ugyan azt akarjuk.

- Ha szó szerint vesszük, akkor nem – vigyorgott rám. – Én téged akarlak, de te nem magadat. Na, jó ez fejben jobban hangzott! - fintorodott el.

- Bolond – fintorogtam nevetve. – Volt valami ebben a tavaszi tekercsben?

- Tudtommal nem! – biggyesztette le ajkait – Liv nem megyünk fel?

- Mit szeretnél ott csinálni? – túrtam hajába lágyan.

- Kezdetnek – csúsztatta kezét combomra –, fürödhetnénk együtt.

- Kezdetnek?

- Hosszú még az éjszaka - mormogta rekedtes hangon. A hang, amelybe beleszerettem.

*** A Földközi tenger partján álltam, s a víz tükrében felcsillanó napsugarakat néztem. Ahogy hullámzott a víz, úgy jöttek közelebb felém, ezek a megfoghatatlan, fenséges nyalábok. Langyos víz ölelte körül lábfejem, a szél könnyedén fodrozta ujjatlan ruhám. Oldalra pillantottam, ő közeledett felém, kockás térdnadrágot, s egy egyszerű, fehér pólót viselt. Haja nedves volt még az úszástól, szép szemeit napszemüveg fedte.

- Mit szolnál, ha elmennénk este abba kis parti étterembe? Eszelősen finoman készítik a rákot! – vigyorodott el, majd könnyed csókot lehelt ajkaimra. – Szexi vagy ebben a ruhában.

- Mmm, meg is éheztem – néztem fel rá kihívóan.

- Rám? – vont még jobban ölelésébe, s mintegy véletlen kezeit fenekemre csúsztatta.

- Is – mosolyodtam el. – Képzeld el – kezdtem mesélni, miután mellkasára hajtottam fejem –,  amikor volt a műtét valahogy álmodtam. Vagy képzelődtem az altatótól. És akkor egy ilyen helyen voltam, egy tengerparton, csak homályos volt a kép.

- Lassan fél éve, hogy a kórházban voltál – simított végig hátamon. Bólintottam, s lehunytam szemeim. Élveztem a nap melegét a bőrömön, a finom illatot mi belőle áradt, s a mormogó hangot, melyen beszélt hozzám. A baleset után azt hittem, hogy örök sötétségre és magányra ítéltetett a sorsom. Aztán egy átlagosnak induló napon minden megváltozott.
Sosem tudhatjuk melyik lesz életünk legjobb napja.  Az hiszem, a legjobb napok is átlagosnak indulnak, csak a végük teszik különlegessé. Valami történik, valamire rájövünk, megtapasztaljuk. Vagy beleszeretünk valakibe. Kimi olyan volt nekem, mint egy mesebeli herceg, aki megmenti a királylányt. Mondjuk én nem éreztem magam királylánynak, sőt inkább csak egy rút kiskacsának, de ő valóban egy hercegre hajazott. Ismeretlenül is kiállt mellettem, aztán pedig szó szerint egy új élet felé sodort. Ami tele volt érzékiséggel, álmokkal, vágyakkal, színekkel, fényekkel, szerelemmel.

- Szeretlek téged – emeltem rá pillantásom, szívet gyönyörködtető, féloldalas mosolyra húzta ajkait.

- Én is szeretlek! – ejtette ki könnyedén, majd ujjaim közé kulcsolta sajátjait, s elindultunk a kikötőbe. Annyi gyötrelem, fájdalom, kín után ismét nekem ragyogott a Nap. Boldog voltam, hiszen egy olyan férfi mellett élhettem, aki nem csak a szerelmem, hanem a barátom, szeretőm, bizalmasom volt, a maga különleges módján. És végre nem csak hangokba zárt világban élhettem***

Sziasztok!

Őszintén szólva nagy izgalommal kezdtem bele ebbe a novellába, mert pont azt kellett kihagynom ugye, amikor a főszereplő körül ír valamit nektek, akár Kimit, akár a helyszíneket, helyzeteket… nos, jelen esetben ugye ez bajos lett volna. Úgy érzem, pont ebben van ennek a résznek a különlegessége :)

Az ötletet Renytől kaptam, ő azt találta ki a projekthez, hogy Olivia, aki egy súlyos autóbalesetben elvesztette a látását, családját, egy intézetben él, ahová egy nap PR rendezvény keretein belül ellátogat a finn. S ott tanúja lesz annak, hogy Livet hogy megalázzák, s így kezdenek kommunikálni. Vitaforrásnak beletettem, hogy gyógyítható legyen Liv látása, de a pénzhiány miatt nem teheti, s nem akarja elfogadni Kimi ajánlatát, aztán Reny tovább vitte a dolgot, hogy az intézet kerüljön bezárásra, hogy ne legyen más lehetősége a lánynak, csak az, ha Kimivel tart. És ez lett belőle :)

Ui. a fények szó ismét zenét takar :)

L.