Az élet sötét árnyalata

2010 nyara, Finnország

Feküdtem az ágyon, jobb oldalamon, ő mellettem, pontosabban a karjaiban voltam. Simogatta a hátam, de jelen pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy szerelemből, vigaszból, vagy csak megszokásból teszi e. A legszomorúbb pedig az volt, hogy nem is érdekelt. Semmi sem. Ha már a földi pokolban ragadtam, igyekszem nem érezni, észlelni semmit.

- Nem vagy éhes? – kérdezte halkan.

-  Nem – sóhajtottam.

-Kicsim, enned kell, vissza kell nyerned az erődet.

- Majd eszem, ha éhes leszek – feleltem. – Lezuhanyozom! – emelkedtem meg, nem törődve a hasamba nyilalló fájdalommal. Az elmúlt négy napban kialakítottam egyfajta rutint, muszáj volt, különben megőrültem volna. Mindig csak egy napra koncentrálva, egy napszakra, a többi meg majd jön. Ez vált be a legjobban, hogy eltereljem a gondolataimat.

- Szia Cathy – vettem fel a rezgő mobilt, ő volt az egyetlen, akit elviseltem hosszabb időre, Kimin kívül. Sőt igazából sokszor Kimi jelenléte is rossz érzéssel töltött el.

- Arra gondoltam, hogy délután elmehetnénk fagyizni, remek idő van – kezdte kedvesen.

- Én nem is tudom - sóhajtottam fel elgyötörten.

- An, semmi baj – nyugtatott. – Csak mi, te és én, Heikki sem jön – tette hozzá.

- Jó – súgtam, bár szívem szerint bebújtam volna az ágyba és végigaludtam volna az elkövetkező hónapot. Magamra húztam egy szürke melegítőt és lementem, tudtam, hogy Cath nemsokára itt lesz.

- Átjön Cath – közöltem vele gépiesen. – Gondolom Heikki hozza. Elmegyünk sétálni.

- Remek – mosolyodott el. – Jót fog tenni nektek egy kis friss levegő!

- Igen – bólintottam, bár én nem éreztem így.

- Lilyan – szólított – nincsenek fájdalmaid? Láttam az előbb, hogy összehúztad a tartásod.

- Öt napja szültem, persze, hogy vannak még fájdalmaim – vágtam rá.

- Lily, kicsim – vont karjaiba –, hogy segítsek neked? A szemem láttára tűik ki belőled az élet, és ettől meg tudnék őrülni! Mit tegyek érted? – kérdezte, talán kétségbeesve.

-Semmit – válaszoltam. – Nézd… nekem most idő kell. Aztán meglátjuk.

Nem bántam, hogy a közeledő autózaj véget vetett ennek a beszélgetésnek, nem akartam és nem is tudtam volna többet mondani. Túlságosan kevés idő telet el azóta. Arra sem volt elég, hogy a testem helyre jöjjön, nemhogy a lelkem. Jelen pillanatban nem láttam azt a pontot, ami után visszabillenhet az életem a jó irányba.  Húsz perccel később a parkban ültünk Cathyvel, automatikusan nyaltam a fagyit, de az ízét szinte nem is éreztem.

- Hogy érzed magad? – kérdezte.

- Szarul – válaszoltam. – Elég tré dolog ez így.

- Nem tudok valahogy segíteni?

- Nem. Illetve egy dolgot megtehetnél – bámultam magam elé. – Én nem vagyok képes rá, és Kimit sem akarom ezzel bántani. Elvinnéd a ruhákat és a játékokat?

- Persze! Mikor?

- Amint lehet – sóhajtottam fel.

- Ha szeretnéd, ma is megtehetjük – tette kezét vállamra.

- Jó – néztem rá hálásan –, akkor menjünk.

Üres ház, s egy cetli fogadott az ajtón. „Elvittük Ajaxot sétálni. K.”  Legalább nem lesz itt!

- A garázsban vannak dobozok – indultam le. Felvittünk az emeletre úgy egy tucatnyit, majd magára hagytam, nem volt erőm bemenni a szobába, ahol minden négyzetcenti arra emlékeztet, hogy…

- Máris itthon vagytok? – mosolygott rám Heikki, mikor beléptek. – Szia Lily!

- Szia Heikki – mosolyodtam el fáradtan. – Igen, Cathy segít nekem.

- Miben? – nézett fel rám Kimi.

- Elviszi a gyerekszobából a dolgokat – mondtam ki hangosan.

- Nem! – csattant a hangja és lendületesen elindult az emelet irányába.

- Kimi! – nyögtem fel.

- Cath szépen kérlek, tedd azt le! – hallottam Kimi hangját, tudtam, hogy nagy erőfeszítés részéről, hogy ilyen udvariasan kéri. A babaszoba ajtajában álltam, és nem tudtam megszólalni. Velem szemben a pelenkázón feküdt ez a hófehér plüssmackó, amit még Kimitől kaptam, miután megmondtam neki, hogy terhes vagyok. Amióta hazajöttem a kórházból nem voltam itt, és most szó szerint mellbe vágott az érzés.  Megszültem a kisfiúnkat, és neki most itt kéne lennie, ebben a tökéletes kis világban, amit megálmodtunk, megvalósítottunk neki. De nincs itt csak a fájdalom és mély űr.

- Kimi – súgtam –, hagyd, had tegye, amire kértem. Nem bírom elviselni a tudatot, hogy itt vannak ezek a ruhák, játékok – néztem körbe könnybe lábadt szemekkel. – És ő nem lehet itt.

- Lily, ezek a kisfiúnk…

- Nem! – sikoltottam fel. – Kimi, ő már nem létezik! Nincs többé!  Meghalt – görcsös sírás rázta testem, ha Heikki nem kap utánam, biztos a padon kötök ki, éreztem, ahogy kivisz a szobából, majd egyszer csak Kimi karjaiban voltam.

- Kicsim, kérlek, kérlek, nyugodj meg – zihálta rekedtes hangon.

- Meghalt – ismételtem zokogva –,  és ez az én… hibám!

- Dehogy, Lily, nézz rám – kért, de nem reagáltam. – Nézz ide! – emelte meg fejem, – Lilyan, senki nem tehet arról, ami történt.

- Úgy fáj – folytattam, ő és én sohasem beszéltünk még eddig erről. – Nyolc hónapig itt volt a pocakomban… és… én szültem, megszültem őt, kérem vissza a kisbabámat! – csuklott el a hangom.

- Nekem is fáj – szorított magához. – Pokoli volt ott lenni és látni, hogy küszködsz, és tudni,  mire, mire túl leszel rajta ő élettelen lesz.

- Valamit biztos, hogy elrontottam – néztem rá tehetetlenül.

- Nem. Az orvos is megmondta, hogy nem tehetsz arról, hogy a kicsi nyaka köré tekeredett a köldökzsinór – ejtette ki tagolva szavait.

- Gyűlölöm magam – vallottam be – és lehet, hogy te is amiért elvesztettük őt.

- Lilyan Räikkönen! – csattant a hangja dühösen. – Hogy mondhatsz ekkora hülyeséget?! A felségem vagy, és szeretlek. Egy pillanatig sem okoltalak téged a baba elvesztése miatt, és soha, értetted, soha nem is foglak!

Hosszú ideig ültünk ott, és akkor jöttem rá, hogy sohasem lehetek túl a kisbabánk elvesztésén, ha nem osztom meg vele mindazt, amit érzek, gondolok. Elvégre őt is nagy veszteség érte, és ha nem figyelünk oda, erre könnyedén a házasságunk is rámehet. A pánik hullámokban tört rám, a kisfiamat már elvesztettem, és most minden üres. Egy pont van, ami életben tart, és az nem más mint Kimi. Ha őt is elveszítem, nem fogok tudni talpra állni…

***

- Lily! Megjöttem! – kiabált a finn  már az ajtónyitás pillanatában.

- Hallom! – nevettem fel. – Isten hozott itthon bajnok! – repültem felé.

- Bár ott lettél volna – forgatott meg a levegőben. – Annyira hihetetlen ez az egész, még most is!

- Tudom – csókoltam meg –,  tudom! Nagyon, nagyon, kimondhatatlanul büszke vagyok rád!

- Sokan és sokáig kételkedtek bennem főleg a visszatérésemben. És annyira jó érzés visszavágni nekik!

- Kimi Räikkönen 2013 és 2014 világbajnoka – soroltam az elmúlt két év eredményeit. – Jövőre hozod a harmadik Lotusos címedet?

- Nem – ingatta meg fejét. – Lily, eldöntöttem. Végleg abbahagyom az F1-es versengést.

- Biztosan ezt akarod? Hiszen az életed szerves része a futamokon való indulás – néztem fel rá kérdőn.

- Három világbajnoki címem van, ez kettővel több, mint amit valaha is reméltem. Harmincöt éves vagyok, itt az ideje, hogy tovább álljak. És különben is a rally megmarad!

- Mint ahogy eddig, eztán is támogatni foglak – biztattam. – Ismerlek, tudom, hogy mennyire fontos neked az F1.

- Nem is akarok elszakadni onnan – bólintott. – Gerard megsúgta, hogy a Lotus F1 Team egyik tulajdonosa el akarja adni a részvényeit. Szeretném megvenni őket. Aztán meg ki tudja, idővel lehet a másik tulajtól is lehetne részvényeket venni.

- Jól értem, hogy te egy Formula 1-es istállót akarsz üzemeltetni? – pillantottam rá kérdőn.

- Igen – felelte könnyedén. – Tökéletesen tudom, mennyire rohadt nehéz bekerülni ebbe a sportba, ha csak tehetséged van, pénzed pedig nincs. Ezzel a csapattal, tudnánk egy hasonló programot indítani, mint ami Sebaséknál van, és már fiatal koruktól segíthetnénk a fiatal versenyzőket… - és csak mondta és mondta.

- Nagyon jó hallgatni a terveidet – mosolyodtam el. – Szeretem, hogy ilyen ambiciózus vagy, és, hogy küzdesz az álmaidért.

- Abban igazad van, hogy az éltem része az autósport. Ez tiszta. Versenyzőnek nem vagyok rossz, meglátjuk milyen az érem másik oldal.

- Räikkönen csapatfőnök!

- Uh, nem – nyögött –, nem akarok s nem is fogok befolyni a pénz, politika, érdek dolgokba. Arra ott lesz Lopez embere. Én csak a versenyeket és a versenyzőket akarom figyelni.

Dudaszó szakította félbe a férjemet, mindketten érdeklődve néztünk a bejárati ajtó felé.

- Szerintem Heikkiék jöttek meg – susogtam, pár pillanat múlva nyílt is az ajtó és egy szőke energiagombóc rongyolt be. – Mondtam!

- Apaaaaaa – nyújtotta el kacagva, miközben Kimi felé rohant.

- Szia kisember! – kapta fel nevetve.

- Apuci! Néztük a versenyt, és nyertél! – hadarta. – Ügyes vagy apa! Én úgy, de úgy szurkoltam neked!

- Köszönöm kisfiam – nyomott puszit a szőke buksira. – Tudtam én, hogy miattad is nyertem! Hol hagytad Leilát?

- Kerivel – jelentette be. – Most csak mi fiúk jöttünk!

- Gyere te nagyfiú – nyúltam felé nevetve. –Cath jól van? – kérdeztem Heikkitől.

- Igen, bár mindig azt mondogatja, hogy tuti fiúnk lesz – nevetett –, állandóan rúg. Pár perc múlva itt lesznek ők is.

- Mondtam, hogy gyertek együtt – sóhajtottam. – Ráértünk volna elmenni az autómért.

- Ugyan, ő most energikusabb nálam is – ingatta meg fejét.

- Anya – nézett rám Alex –,  ha nagy leszek, én is mehetek autóval, mint apa?

- Ha szeretnél, persze – feleltem. – De nem vagy te kicsi ehhez még? – ráncoltam homlokom.

- Anya! – nézett rá, tipikus Räikkönen tekintettel – Négy éves vagyok!

- Tudom – nevettem.

- Megjöttünk! – lépett be Cathy Leilával kézen fogva.

- Nem lehet, hogy ikreitek lesznek? – kérdezte Kimi nevetve. – Nagy a pocakod! Aludtál? – guggolt le Leila elé.

- Igen – bólogatott álmosan a kislány, miközben feléje nyúlt. – Apa, este alszol velem?

- Hát persze kicsim – puszilta meg somolyogva.

- Vacsorázzatok velünk – tereltem be az étkezőbe Heikkit és Cathyt. 
A boltíven át ráláttam a társaságra, élvezet volt hallgatni, ahogy a két kicsi egymás szavába vágva ecseteli Kiminek, hogy mennyire izgultak érte a versenyen. Mielőtt a kicsiket visszahozták volna kereszt szüleik, betettem szobájukba azt a fehér mackót, amit évekkel ezelőtt kaptam Kimitől. Akkor, az első gyermekünk elvesztése után, úgy éreztem az életem kettétört, de a férjem segített talpra állni, és visszavezetett a közös életünkbe. Fél évvel később derült ki, hogy ismét teherbe estem, eleinte rettegtem, hogy megismétlődhet az, ami az első váradósságom alatt bekövetkezett. Aztán kiderült, hogy két kicsi élet növekszik bennem, és miattuk nem engedhettem meg, hogy féljek. Izgalmas kilenc hónap és viszonylag sima szülés két kisbaba feküdt a karjaimban. Bár az ultrahang szerint két kis srácunk lett volna, egyikünk sem bánta, hogy egyikőjük kislány lett. Elbűvölőek és egészségesek voltak mindketten, csupán ez számított Kiminek is és nekem is. A mai napig fájt a kicsi hiánya, de Alex és Leila érkezése valódi családdá tett minket. Ennek pedig már négy éve, biztosan tudtam, ha még egyszer teherbe esem, nem fogok rettegni, csak élvezem az áldott állapotot.

Leila szaván is fogta az apját, rendkívül szívderítő látvány volt, ahogy Kimi fekszik a Hófehérkés, halványsárga ágynemű közt, a kislányával az ölelésében. Mindketten békésen aludtak, Alex pedig még aktívan ugrált a mi szobánkban a nagy ágyon.

- Gyere kicsim – emeltem fel. – Mit meséljek ma?

-Némóóót! – vigyorodott el. Elhelyezkedtünk az ágyon, és olvasni kezdtem a kisfiamnak. Az utolsó oldalaknál már alig bírta nyitva tartani a szemeit, de meg akarta várni a végét, annak ellenére, hogy vagy tizedszer hallotta. Miután bedobta a szunyát átvittem a szobájukba, Kimi felrebbent arra, hogy lefektettem Alexet, majd óvatosan kimászott Leila mellől. Megvártam az ajtóban, majd egy utolsó pillantás után leoltottam a lámpát.

- Leilának olyan finom baba illata volt – mosolygott rám. – Hát, előfordulhat, hogy én előbb elaludtam, mint ő.

- Hiányoztál neki – pillantottam rá -,  és nekünk is.

- Én egyáltalán nem bánom, hogy lány lett – nézett rám azzal a szép szemeivel.

- Azt tudom – kuncogtam. – A kis angyalkád.

- Tudod - vont karjaiba -, arra gondoltam, megpróbálkozhatnánk még egy babával.

- Érdekes, de erre én is gondoltam – sóhajtottam fel. – Odaadtam ma a kicsiknek azt a mackót amit tőled kaptam az első terhességem kiderültekor. Lehet, hogy sok idő telet el az óta, de most tudom nyugodt szívvel kijelenteni, hogy túl vagyok az elvesztésén.

- Nem baj az, ha eszedbe jut a kisfiunk – felelte halk, rekedtes hangon. – Elvégre a miénk volt, és a karjaidban is tarthattad. Megérintettem, és sosem feledem azt, hogy mennyire fájt őt látni. Én is gondolok rá.

- És itt van Alex és Leila – mosolyodtam el könnyes szemekkel. – Igazi kis virgonc manók!

- Tökéletesek. Számomra azok. Még ha Alex rosszalkodik is, és Leila hisztizik, ha nem a kedvenc játéka van a kádban – gyengéd puszit adott a homlokomra. – Imádom a gyerekeimet, és az anyukájukat is.

- Ennek nagyon örülök – bújtam vissza ölelésébe, puha puszikkal talált el ajkaimig, hosszas csókban forrtunk össze. Egy boldog életben.

Biztos voltam abban, hogy van ott, fent, egy picike szív, amely segített nekünk túllépni a mélyponton.  A veszteség miatt még inkább meg tanultam értékelni a gyerekeim mosolyát, lépéseit, sármaszatos kezeiket, vagy épp kacagó arcukat. És azt a cseppet sem hibátlan életet, amiről Kimi beszélt. Az úszó fürdőről esténként, vagy a becsempészett süniről, mert Alex megszerette, és féltette, hogy kint baja lesz.

Tudtam, hogy nem vagyunk tökéletesek, de az élet számomra velük, általuk az lett, minden nyűgével-bajával együtt.

 Vége

Sziasztok! Egy hirtelen ötlettől vezérelve, leültem és írni kezdtem. Ez lett belőle. Egy kis mini novella, tehát nem lesz folytatás. :) 

Mit gondoltok róla? :) Lényegében igen, ez egy szomorú történet, de leginkább az újrakezdésről szól. Lilyan és Kimi túl tudtak lendülni életük legszörnyűbb időszakán, és mint láthatjátok a későbbi életükben megtalálták a boldogságot, tehát mindent egybevéve happyend a végkifejlet. :)  És ne feledjétek, a tegnap felkerült részt sem, a Novellához :)