Negyvenhetedik

Ültünk a vállalat épületének kisebbik tárgyalótermében. Harmadszori nekifutásra sem tudtam végigolvasni a szerződést, mert egyre csak az iménti jelenet járt a fejemben.

-Miért akarod, hogy már most a miénk legyen a cég? – kérdeztem.

-Új üzlet alapítunk, és még véletlenül sem akarom, hogy ha esetleg az kudarcba fullad, a Laine Holdingsot bármilyen kár érje. Mindenképpen a tiétek lenne, tekintsd úgy, hogy már megkapjátok az örökségeteket.

-Rendben – bólintottam megvitattuk még az eshetőségeket, és alá is írtam a szerződést. Erin viszont nem kicsit volt kiborulva ettől, félt, hogy ezzel az átírással túl nagy felelősség szakad ránk. Ráadásul ez a szerződés, hogy Kimi és Seb ne részesüljön… kiverte a biztosítékot nála. Valóban elsőre kicsit sarkalatosan lett megfogalmazva, de aztán apa elmagyarázta, mit miért tett, a mi érdekünkben.  Én eleve tisztáztam apával, hogy csak abban az esetben írom alá a papírokat, ha nem kell nap, mint nap berohangálnom, tárgyalásokra járni. Semmiért sem adtam volna fel azt az óriási lehetőséget, hogy a lányommal legyek, míg ilyen kicsi, hiszen annyi anya álma ez, és sokan mégsem tehetik meg, jószerével anyagi okok miatt.

-Erinnek nem igazán tetszik ez a dolog – pillantott rám, miközben már Cameronhoz tartottunk a kislányunkért.

-Nem is értem miért bukott ki ennyire- hümmögtem – azt hiszem kell egy kis idő, míg megemészti ezt.

-Nagyon úgy fest – bólintott – kicsim, szerinted van esély arra, hogy süss hétvégre abból a finom sütiből?

-Melyikből? – kuncogtam témaváltásán.

-A gesztenyésből –vigyorodott el.

-Meglátom mit tehetek az ügy érdekében – feleltem, de gondolatban már feljegyeztem, hogy kell venni pár dolgot a sütihez.

-Riia…. szia kicsim! – mosolygott Kimi a kicsire, mikor ébredezett.

-Ap – szusszantott álmos pillogások mellett, Kiminek sem kellett több és befeküdt mellé, Ri keresztben elhelyezkedett mellkasán és szunyált tovább.

-Na, szépen vagyunk – ingattam meg fejem mosolyogva.

-Kimit elvesztettük – kuncogott Cameron. Bő félórát pihent még az apja mellett a kishölgy, hogy aztán teljes erőbedobással szórakoztasson minket.

-Aja – nyúlt felém – vava. Hol a vava?

-Szivem, már otthon van Ajax is.

-O – nézett rám huncut tekintettel – vava!

-Menjünk hercegnőm? – tudakolta a finn.

-Ige! Vava jövöjj – iramodott meg az ajtó felé.

-Riia, és Camitől ki köszön el? – mentem utána nevetve – és a pulcsidat is fel kell venni.

-Sija – integetett Camnak, majd dobot, egy puszit és ment is tovább.

-Riri, állj csak meg – kérte Kimi. Végül sikerült normálisan is elköszönni Camerontól, otthon aztán Riiát le se lehetett lőni, kint szaladgált a két kutyával. Egészen vacsoráig kint játszottunk, majd apja bevitte lecsutakolni, addig én előpakoltam a vacsorához.

Elkapott a nevetés, amikor Riia rájött arra, hogy a kiflit bele tudja mártogatni a kakaóba. Lényegében a fél etetője úszott a kakaóba, de ő vigyorogva nyomkodta a műanyag bögrébe a kiflit.

-Jaj szivem – sóhajtottam fel.

-Fini! –nyámmogott elégedetten.

-Ri, inkább daraboljuk bele, és kieszed kiskanállal, jó?

-Ne – rázta meg buksiját, szőke tincsei követték a mozdulatot.

- Kis disznócskám – nevetett fel Kimi, ahogy megsimogatta a kislány fejét.

-Mii? – nézett nagy szemekkel fel ránk.

-Malacka – kuncogtam.

-Majac! – ismételt komolyan. Ezek után nem is lehet csoda, hogy végig nevettük az estét, a kishölgy miatt. Lefekvés előtt persze a Micimackóból kellett olvasni neki, meg is állapította, hogy az ottani Malacka aranyos.

-Mondhatom, gyönyörű vagy, lemalacozod a kislányomat – ingattam meg fejem, mikor már mi is ágyban voltunk.

-Hát de tényleg kis malac volt – nevetett fel – és mi az, hogy a lányomat? Talán a lányunkat!

-Apuci szemefénye – kuncogtam.

-Az – értett egyet velem – szeretem a kishölgyet.

-Tudom – sóhajtottam valóban boldogan – ő is imád téged. És én is.

-Szeretlek – cirógatta meg az arcom. Hosszan, szenvedélyes csókot váltottunk, amiből aztán lassú, lágy szeretkezés lett. Fáradtan és elégedetten aludtam el aztán, a finn ölelésében.

Reggel Ri segített reggelit készíteni, elképesztően aranyos volt, ahogy pakolt ide-oda az asztalon. Még volt öt teljes napunk Kimi versenyéig, és azt ki is akartam használni.

-Míg Ri alszik, megcsinálom a sütit, aztán elmehetnénk a parkba, mit szóltok? – tudakoltam kis családomtól evés közben.

-Jóóó – felelte lelkesen a kislány – vava is jöjj!

-Persze, vihetjük a kutyusokat is – bólintottam mosolyogva, már sokat beszélt, bár még kevés szót tudott tisztán kiejteni. De bájos volt, ahogy új szavakat kreál.

-Rendben szivem – értett egyet Kimi is – elmenjek boltba? Láttam felírtál pár dolgot, ami kell.

-Nem, maradj csak itt a kisasszonnyal, majd én bevásárolok. Még úgy se tudom mi lesz holnap az ebéd, hátha kapok valami ihletet.

Átöltöztem farmerra, majd lementem hozzájuk.

-Légy jó, rendben tündérke? – guggoltam Ri mellé.

-Jó, sija aja – mosolyodott el, adtam egy nagy puszit a szőke tincsek közé, majd Kiminek is adtam egy csókot.

-Imádlak titeket – néztem vissza rájuk.

-Várunk haza – köszönt el kedvesen a férjem. Kiálltam az Infinytivel, eszembe is jutott, hogy Kimi szeeti, ha ezzel közlekedem, mikor egyedül megyek, mert, hogy a legmagasabb kategóriába sorolták biztonság szempontjából. Útközben azon mosolyogtam, hogy Riia és Kimi hogy várják ezt a sütit, és miattuk egyáltalán nem tűnik fáradságnak a konyhában töltött idő. Majd egy hosszú dudaszó, egy csattanás, és elsötétült a világ.

Kimi szemszöge:

-App – lépdelt felém Riia – aja?

-Nemsokára hazajön nyuszi – vettem fel – csak végez a vásárlással már – pillantottam az órára, lassan két órája ment el. Csörgött a mobilom ezért letettem a kislányt, a kijelzőn ismeretlen szám villant fel.

-Igen? – mormogtam.

-Kimi Räikkönen? – jött a kérdés.

-Igen – sóhajtottam, reméltem, nem egy idióta firkász tudta meg a számom.

-Isabella Heigh vagyok a Zürichi kórházból – folytatta – az ön telefonszámát találtuk meg Linda Räikkönen sürgős esetben hívandó rovatában.

-Mi történt a feleségemmel? – kérdeztem feszülten.

-Mr Räikkönen, a feleségének ma délután súlyos autóbalesete volt, Zürichtől nem messze.

-Mit jelent, hogy súlyos…?

-Fejsérülét szenvedett, jelenleg műtik – felelte – be tud jönni a kórházba?

-Máris indulok – nyomtak ki. Teljesen lesokkolt ez a hívás, Lina, kórházban, autóbaleset miatt…?

-Szia Kimi – vette fel nevetve Erin.

-Rin, Linának balesete volt be kell mennem a kórházba – hadartam – vigyázol Riiára?

-Mi? Úristen! És jól van?! Kimi!

-Nem tudom – kiabáltam – annyit mondtak, hogy súlyos és műtik.

-Ne – sóhajtotta sírva.

-Rina, figyelj, össze kell szedned magad. Zürihben van a kórházban, ott találkozunk, jó? Mire te ide érnél… Erin?

-Igen, igen, a kórházban találkozunk.

-App – nézett rám Riia nagy szemekkel, biztos nem értett miért vagyok ilyen ideges.

-Kicsim, most elmegyünk, jó? – adtam rá kabátkáját.

-Pajkba? És aja? – kérdezte ártatlanul, térdre rogytam előtte, mit mondjak a kislányomnak? Hogy az anyukája lehet, hogy haldoklik…?

-Nem Riia, elmegyünk egy helyre, és ott találkozunk Erinnel – feleltem. Életemben nem féltem ennyire, mint most. Talán, mikor Riia született, és komplikáció lépett fel… Súlyos, műtik… hogy történhetett ez?

A kórház előcsarnokában már Erin és Sebastian várt.

-Add oda Riiát – nyúlt felém Sebastina, óvatosan ölébe csúsztattam.

-Vigyázz rá – kértem. A pulthoz lépve éreztem, hogy megremeg a gyomrom, melőtt beszélni kezdtem volna – Lind Räikkönen, nem rég telefonáltak, hogy a feleségemnek balesete volt.

-Nézem – pillantott a gépre – igen, jelenleg is a műtőben van. Felkíséri önöket az egyik nővérünk, rendben? Fásultan bólintottam. A negyedik emeletig mentünk lifttel, az ottani pultnál elmondták, hogy míg a műtét zajlik, nem tudnak bővebb felvilágosítást adni, várjuk meg az orvost, elviekben 20-30 perc múlva végez a beavatkozással.

Életem legrosszabb félórája volt, míg tehetetlenül ültem, miközben valahol a feleségem az életéért küzd…

-Mr Räikkönen? – lépett elénk kék ruhába öltött férfi – Dr. Anderson vagyok, én műtöttem a feleségét.

-Hogy van?

-Nem fogok kertelni, elég rosszul. Duzzanat képződött az agyában, ezért kellett sürgősen megműteni. Az elkövetkező 18-24 óra kritikus lesz. De, ha azt túléli, minden bizonnyal fel is fog épülni.

-Jól értem, hogy most életveszélyben van? – néztem rá kétségbeesetten.

-Sajnálom, de igen – bólintott – egy nap múlva sokkal okosabbak leszünk. Tátsanak ki, bár tudom, hogy nehéz most önöknek.

-Láthatom a feleségem?

-Csak pár percre mehet be, mélyaltatásban van – felelte – mivel a bordája is megsérült lélegeztető gépen van. Tud magától lélegezni, ez csupán biztonsági eljárás, de tájékoztatom róla, hogy ne ijedjem meg a gépek miatt.

-Jó – bólintottam, kiszáradt a szám, és most először remegett a kezem, ahogy lenyomtam a kilincset – Lin – nyögtem fel, ahogy megláttam a sápadt arcot. Nagy, fehér kötés fedte fejét, lélegeztető cső, infúzió, csipogó és villogó gépek mindenütt – kérlek… harcolnod kell miattunk! – simogattam meg arcán azt a kis részt, amit nem fedett maszk – szeretlek!

-Jobb lesz ha hazamennek – lépett mellém az orvos – mint mondtam altatjuk, csak holnap tér magához.

-Nem hagyom itt – jelentettem ki.

-Rendben – bólintott – elintézem, hogy kapjon egy szobát.

-Erin, nálatok alhat ma Riia? – kérdeztem tőle a szoba előtt – itt akarok maradni mindenképpen!

-Persze – bólintotta szipogva – hogy van…?

-Elég ijesztő a kép – vallottam be – de Linda erős, és küzdeni fog.

-Ebben biztos vagyok – törölte meg szemeit.

-App – nézett rám sírósan Riia, neki már késő volt.

-Szia nyuszi – vettem ölembe – figyelj Riiám, ma Erinéknél alszol, jó?

-Aja! Aja, hol?

-Kicsim, anyának most pihenésre van szüksége. Holnap megnézzük együtt az anyut, rendben?

-Aja! – kezdett keserves sírásba, magamhoz szorított a kicsi testét.

-Riiám, kislányom, anyának most aludnia kell- megtöröltem könnymaszatos arcát – de holnap ígérem, meglátogatjuk. De anya sem szeretné, hogy te sírdogálj.

Tompán érzékeltem, hogy Erin zokogva menekül Seba ölelésébe, de igyekeztem a kislányom megnyugtatására figyelni.

-Gyere nagylány, Erin hazavisz. Megmutatod Sebastiannak, az új játékaidat, jó?

-Jó – bólintott nagyot – te?

-Én itt maradok anyával – feleltem – holnap találkozunk kicsim. Szeretlek téged Riia.

-Sejet  app– adott puszit, le kellett hunynom a szemeim. Végül Sebastian elvitte hozzánk Erint és Riiát, nem akartuk kizökkenteni az ismerős közegből. Értetlenül meredtem az ajtóra, tisztában voltam azzal, hogy éltem legnehezebb éjszakája áll előttem.

Zűrzavaros és igen furcsa álomból ébredtem, elzsibbadt kezekkel. Ahogy nyitogattam szemem, érzékeltem, hogy egy díványszerűn fekszem a váróban. Már világos volt, gyorsan órámra néztem, hét óra múlt pár perccel. Megkerestem a kávéautomatát, mielőtt a doki után eredtem volna.

-Jó reggelt – jött velem szemben – miért nem ment be a fenntartott szobába?

-Nem éreztem magam álmosnak – vontam meg a vállam – tud valamit a feleségemről?

-Negyedóra múlva lesz vizit, megnézzük a kollégámmal, hogy is állunk, de még csak 17 óra telt el a műtét óta, szóval, ha most negatív a kép, nem jelenti az, hogy az is marad.

-Értem – bólintottam – bemehetek hozzá?

-A vizsgálat után igen – bólintott. Kábán ültem vissza, közben egy nővér odaadta a személyes holmijait. Köztük volt a mobilja, az eljegyzési és a karikagyűrűje… az a karkötő, amit az első évfordulónkra kapott tőlem… Komolyan féltem, féltem, hogy nem ébred fel többé. Az orvos bő negyedóra múlva lépett ki a szobából.

-Nos? – ugrottam azonnal.

-Felébresztettük, de nagyon kába még – kezdte – szólok ha bemehet, előbb még elvégzünk pár tesztet, rendben?

-Túl van az életveszélyen? – kérdeztem.

-Egyenlőre igen – bólintott, az elmúlt 22 órából most érzetem először egy kis reményt. Erin neve villant fel a kijelzőn.

-Tudsz valamit? – kérdezte rögtön.

-Most is bent van az orvos – sóhajtottam – azt mondta, hogy felébredt, de még nagyon kába.

-Felépül?

-Nem tudom még, csak, hogy jelen pillanatban nincs életveszélyben.

-Hál Istennek – nyögött fel.

-Riia? – kérdeztem – este nem sírdogált?

-Itthon már nem, Sebastian elszórakoztatta. Még alszik.

-Erin, mennem kell – hadartam ahogy nyílt az ajtó – hívlak ha tudok valamit.

-Bejöhet – nézett rám a doki – tényleg nagyon kába még.

Bólintottam és légvételem is visszatartva beléptem a kórterembe. A gépek nagy része eltűnt, ő sápadtan és csukott szemekkel, de már maszk nélkül feküdt. A fején lévő kötés is kisebbre cserélődött.

-Linda, kicsim – érintettem meg kézfejét óvatosan – hallasz engem? Lassan rebbentek meg szempillái, majd felnyitotta szemeit, tekintete valóban ködös volt.

-Igen – susogta, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mellkasomból, lassan megfogtam kezét, ő riadtan nézett rám.

-Semmi baj szerelmem – folytattam gyengéden – most már rendbe jön minden. Riia úgy hiányolt téged.

-Ki? – kérdezte félénken – miért szólít szerelmemnek?

-Linda – meredtem rá – én vagyok, Kimi.

-Nem ismerem magát – felelte kétségbeesetten, és igyekezett elhúzni kezét az enyémből. Úgy 

éreztem a világ darabokra hullik körülöttem.

Sziasztok! 

Jó, jó, tudom, megint ott hagytam abba, hol nem kellett volna, de... kell egy kis izgalom :) Mondjuk én könnyen beszélek, tudom a folytatást :D Remélem, nem fogtok megharagudni rám ez miatt a negatív fordulat miatt :) 

L