Novella I. - New Life - Új élet - 3.rész

-Inez - léptem ki irodámból - mit mondtál mennyi....
-Liina? - hallottam ismerős, s csodálkozó hangot.
-Szerbusz Kimi - mosolyodtam el.
-Ez egyre furább- nevetgél, miközben köztünk mutogatott.
-Valóban, kissé szokatlan - somolyogtam.
-Te itt dolgozol ezek szerint? - érdeklődött.
-Nem, enyém az üzlet - mutattam körbe.
-Megfelel így a csokor? - mutatta a finn felé az elkészült csokrot Inez.
-Tökéletes - felelte - érdekes, hogy eddig nem találkoztunk, az utóbbi napokban meg rendre egymásba botlunk.... 
-Erre nem tudok mit mondani - nevettem el magam, a csokorra pillantva viszont kissé megráztam fejem, nem véletlen, ha egy férfi vörös rózsát visz... valakinek.
-Tudod - kezdett bele felém fordulva - lehet nem kellene eztán a véletlenre bízni a találkozásainkat... nem lenne kedved este velem vacsorázni...?
-Nos... - kezdtem volna bele, de belevágott.
-Gondolom elfoglalt vagy - utalt a meghívás hirtelenségére - ha nem érsz rá, esetleg lehetne más... időpont ....
-Öhm, Kimi nem hiszem, hogy ez jó ötlet - pillantottam ismét a csokorra, követte tekintetem, majd felsóhajtott.
-O... ez nem az enyém - rámeredtem, nem gondoltam, hogy rájön, elnevette magát mondata kétértelműségén- mármint, a sógornőm szülinapja van, és a tesóm megkért, hogy vigyek egy csokor rózsát...
Abban a pillanatban a világ legszerencsétlenebb emberének éreztem magam, elmosolyodtam saját hülyeségemen.
-Szóval, este vacsora? - nézett ismét szemembe, tekintete biztató volt.
-Rendben - bólintottam végül, bár pár pillanatig valóban fontolgattam, hogy nemet mondok. 
-Akkor nyolcra érted megyek a... hová is? 
-Ide - mosolyogtam, míg felfirkantottam a címem egy cetlire, s feléje nyújtottam. Elköszönt tőlem, én pedig kétségekkel telve huppantam székembe. 
-Helyes ez a férfi - kuncogott Inez - és láthatóan tetszel neki... 
-Nem, is tudom - sóhajtottam.
-In - forgatta szemét - láttam, amit láttam, és azt is látom, hogy neked is tetszik....
-De - érveltem volna, de leintett.
-Liina - szólított gyengéden - pokoli idő van mögötted, de az a múltad. Túl kell lépned rajta. Hosszú idő óta nála látom, hogy valóban érdeklődnél iránta...
-De - nyögtem fel.
-Csak menj el ma, érezd jól magam, a többi meg majd meglátod - kacsintott rám, s magamra hagyott, gyanítottam, hogy ne tudjak ellenkezni vele. 
Napközben persze többször eszembe jutott a finn férfi, sőt titokban, mármint Inez előtt titkolva kicsit utána is néztem, mit lehet tudni róla, de végül inkább bezártam a böngészőt, mert rengeteg pletyka alapú cikket találtam, s nem akartam még jobban elbizonytalanítani saját magam.... 
Hat körül értem haza, a zuhany alatt állva azon kaptam, magam, hogy gyomor idegem van a találkozás miatt. Szekrényem előtt állva tanakodtam, mit is vegyek fel, végül a kellemes időre alapozva, egy egybe részes, mell alatt kötős, térdig érő ruhácskát választottam. 
Fél nyolc körülre teljesen el is készültem, az álló tükörben néztem végig magamon, a tükörben feltűnő lány arca izgatottságról tanúskodott, és valahogy úgy éreztem, ez nem lehetek én... hiszen rég volt már, hogy valaki miatt éreztem ezt...
Pontban nyolckor szólalt meg a csengő, ajtó nyitáskor egy szál vörös rózsával találtam magam szemben.
-Szia Liina - mosolygott rám a finn - gyönyörű vagy...
-Köszönöm - somolyogtam, könnyed puszit adott arcomra, teljesen meg is lepődtem, s sikeresen zavarba is jöttem tőle.
-Ne aggódj, nem a csokorból szedtem ki - kuncogott, amikor elfogadtam tőle a virágot.
-Bíztam benne - bólintottam, betessékeltem vendégem, majd megérdeklődtem tőle az est programját. 
-Majd meglátod - nézett rám izgatottan - hogy hova megyünk... 
-Hm... rendben - adtam meg magam, akár hogy is kíváncsiskodtam, nevetgélve leintett. Bő fél órás út után állt meg egy erdei kis út mentén, érdeklődve néztem rá.
-Ugye nem túrázni akarsz...? - estem kissé kétségbe, a magassarkúm nem erre tervezték.
-Ne aggódj - mosolygott rám, kinyitotta nekem a kocsiajtót, s kisegített - csupán egy kicsit sétálunk....
-Nem ismerős nekem ez a hely - néztem körbe, hátha mégis - pedig ezer éve itt élek....
-Erről valóban kevesen tudnak - bólogatott - ráadásul magán terület...
-Ezek szerin a tiéd - kuncogtam.
-A szüleimé - javított kis somolyogva. Pár perces séta után egy erővel körülvett tóhoz jutottunk. Kis híján száj tátva bámultam a kivilágított ösvényt, amin lépkedtük, s ami a kis kikötőrészhez vezetett. A stég mellett kisebb hajó állomásozott, az egész estét mesebeli hangulat karolta át.
-Segítek - lépett fel előttem, s kezét felém nyújtva könnyítette meg feljutásom - hogy tetszik...?
-Gyönyörű szép - fordultam felé, meglepett, hogy ennyire közel áll hozzám, most először néztem hosszan szemébe, csillogó zöld íriszében szinte láttam magam. 
-Akkor jó - ajándékozott meg mosollyal, egyből a parkban látott kislány jutott eszembe.
-A lányodnak is ilyen a mosolya - bukott ki belőlem.
-Az nem létezik - nevetett - ő aranyosan mosolyog...
-Te is - vágtam rá meggondolatlanul, majd szégyenlősen pillantottam rá - hm... mi van a lánykával...? 
-Nagyon hamar nő - nevetett ismét - most ráadásul a versenyek miatt keveset tudtam itthon lenni... 
-Ilyenkor a családoddal van? - kérdeztem szelíden, valóban érdekeltek a mindennapjaik.
-Igen - bólintott - semmiképp nem bíznám idegenre őt. 
-Jó látni, hogy ennyire szereted, és vigyázol rá - biztattam.
-Köszönöm - pillantott ismét szemebe - mesélnél nekem magadról? - kért.
-Mire vagy kíváncsi? 
-Kb... mindenre - húzta ajkait ismét mosolyra. Vacsora közben rengeteget beszélgettünk, észre se vettem, hogy valahol elhagytam a nagy izgulást, s önfeledten nevetek mellette, s  érdekel, amit mondd, és szívesen felelek kérdéseire... 
Pár óra elteltével a korlát előtt állva gyönyörködtem a tó káprázatos képében, mikor mellém lépett.
-Valóban mesebeli helyre hoztál - néztem fel rá, itt tudatosult bennem, hogy jó egy fejjel magasabb nálam. 
-Reméltem, hogy tetszeni fog - felelte halkan. Lassan megemelte kezét, és végigsimított arcomon, egy pillanatra megborzongtam érintésétől - olyan nagyon... szép vagy - suttogta. Ajkamra pillantott, jól tudtam, hogy meg fog csókolni, meg akar csókolni, hacsak én el nem lépek tőle. De a zöld szempár varázs erővel bírt. Ajkai lassan közeledtek felém, mikor lehunytam szemem, azonnal megéreztem puhaságát. Apró csókokkal halmozott el, miközben derekamra csúsztatott kezével magához vont. Óvatosan átkaroltam nyakát, s beszívtam az édes illatot mi bőréből áradt. Gyengéden tört utat nyelvével, hosszan, s mégis szenvedélyesen csókolt, úgy éreztem, valóban lebegek... 
Összeszorult  a szívem, mikor ráébredtem, milyen érzelmeket vált ki belőlem, s mikor ismét szemebe nézett kissé elhúzódtam tőle. 
-Mi bánt? - súgta.
-Kimi...én... - hajtottam le fejem - én nem vagyok kész erre...
-Nem kell semmit sem elkapkodnunk - fogta meg kezem - az elmúlt hónapokban teljesen felfordult az életem, és épp ezért nem akarok ajtóstul rontani a házba...
-Ennél bonyolultabb - húztam ki kezem övéből.
-Liina, tudom, hogy valami bánt téged... igaz nem ismerlek annyira, de végtelenül szomorú a tekinteted... - folytatta.
-Kimi - érintettem meg gyengéden ajkait - ott a kislányod, neked nem hiányzik most az, hogy az én darabokra tört életemet is nyakadba vett... - kegyetlenül nehéz volt neki ezt mondani, mert vágytam vissza az ölelésébe, de jobb lesz neki nélkülem.
-De ha nem mondod el, hogy mi a baj, nem tehetek semmit - érvelt - tudom, érzem, hogy vágysz rám! Ne lökj el...
-Én, én nem akarom megnehezíteni az életed - szökött könny szemembe.
-Liina - húzott mellkasára - bízz bennem kérlek... tudod, nekem sem könnyű. Gondolnom kell Niinára, hogy neki mi a legjobb...
-Végtelenül jó apa vagy - néztem rá, teljesen igaza volt, nem várhattam el, hogy ő szó nélkül elfogadja tiltakozásom, óvatosan ajkai felé hajoltam, gyengéd csókot váltottunk.
-Kimi.. én... - sóhajtottam, itt szólalt meg mobilja.
-Ez Rami, fel kell vennem - súgta - igen..? Mi? Mikor?.... Azonnal indulok - vágta rá, tekintete dühös, és feldúlt lett - Liina, Niina belázasodott, haza kell mennem... 
-Ez természetes - bólintottam - máris indulhatunk... Csendben lépkedtünk az ösvényen visszafelé, hihetetlen, hogy pár óra leforgása alatt mennyi minden történt.
-Liina - nézett rám a kocsiban ülve már - nem jönnél el velem a lányomhoz...? - hangszíne elárulta, kissé fél ettől a helyzettől.
-Dehogyisnem  - feleltem halkan, bár nem tudtam mennyire jó ötlet... 
Hangulatos házhoz értünk, kissé nehéz volt Kimivel lépést tartani magassarkúban, mintha ezt érezné megfogta kezem. Benyitva égtelen baba sírást lehetett hallani, s egy számomra ismeretlen fekete hajú nő ringatta a kislányt.
-Kicsim - lépett felé egyből Kimi, s karjaiba zárta a kis hölgyet, egy pillanatra abba hagyta a sírást, nyilván érzékelte, hogy az apukájával van, s utána keservesen folytatta - ne sírj kérlek... be kell vinnki az ügyeletre! Teljesen forró az arca.
-Már kihívtam a dokit - nyugtatta a férfi - amúgy Rami vagyok - nyújtotta felém kezét - ne haragudj, hogy nem mutatkoztam be...
-Liina - fogtam meg kezét - ne szabadkozz - mosolyodtam el. 
Lassan negyven perce voltunk Ramiéknál, de semmi változás nem történt szinte, Kimi teljesen sík idegen fel le járkált. 
-Próbálj meg megnyugodni - szólítottam halkan - Niina is érzi, hogy majd felrobbansz, és így ő is nyugtalan... 
-De hol van már az az átkozott doki??? - kérdezte kétségbe esve - ne sírj Niina - kérte ismét, majd rám pillantott - nem fognád meg? Egyedül nálad nem volt, és hátha a te nyugalmad hatna rá...
-Egy próbát megér - bólogatott Rami, félve néztem a kislányt, majd ajkamba harapva kinyújtottam kezem érte. Óvatosan engedte karomba, úgy éreztem, hogy valaki tőrt döf a szívembe, de ezzel egy időben melegség öntött el. 
-Szia kicsi lány - töröltem le könny áztatta arcocskáját - nagyon... megijesztetted ám az apukádat... - beszéltem hozzá, persze ő tovább sírt. Lassan ringatni kezdtem, s egy anyukámtól gyerekként sokat hallott dallamot dúdolgatni. Pár perc múlva csillapodott a nyűgös sírás, nagy kék szemeivel nézett rám, én pedig úgy éreztem, hogy lelki sebeimből patakokban folyik a vér.
-Hogy csináltad? - ült mellém a finn. Csengettek, végre megjött az orvos. Persze újabb sírás kezdődött, nem tetszett neki a hideg sztetoszkóp. Végül kapott gyógyszert, mint kiderült, nincs komoly baj, csupán egy enyhe megfázásról van szó. 
Mikor a gyógyszer hatott lassacskán elaludt Kimi ringatására. Elnéztem milyen gyengéden fekteti le a kiságyba, és éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Halkan visszaosontam a nappaliba, pár perc múlva lesüppedt mellettem a kanapé.
-Köszönöm, hogy velem voltál ma - tette kezét kezemre - Niina megijesztett... 
-Elhiszem - néztem rá.
-Nagyon... érdekes, nem is inkább.,. varázslatos volt nézni, ahogy egyik percről a másikra megnyugszik nálad - mosolyodott el - úgy látszik, megkedvelt téged. 
-Gyönyörű baba - sóhajtottam.
-Eztán többet kell velünk lenned - szólt halkan, én pedig itt sírtam el magam - Liina...rosszat mondta? - pánikot rögtön. Megráztam fejem és igyekeztem megnyugodni.
-Nem - szipogtam - aranyos volt, amiért mondtad.... csak...
-Mondd el kérlek - karolt át. 
-Kimi... én - sóhajtottam - nem véletlenül mondtam, hogy neked nem rám van szükséged...
-Ezt nekem kell eldönteni. És én úgy érzem, hogy pont te kellesz nekem, nekünk - felelte szelíden.
-Nem tudsz rólam semmit - töröltem le könnyeim.
-Mondd el - ismételte önmagát - kérlek... Belenéztem zöldes szemébe, és egy egész világot láttam benne, így felsóhajtottam és mesélni kezdtem. 
-Másfél évvel ezelőtt a párom megkérte a kezem, akkor még kapcsolatban éltem - magyaráztam - és véletlenül teherbe estem...
-De..? - nyögött fel, jól tudtam mit akar kérdezni, hogy hol a férfi és hol a baba...
-Mikor megtudtam, végtelenül boldog voltam, hiszen mindig is anya akartam lenni. Arra nem is gondoltam, hogy ő majd ezt másként látja. Mikor elmondtam neki, legsápadt, és közölte velem, hogy ő nem akar kölyköt, és azonnal vetessem el - éreztem, hogy megremeg a hangom.
-És megtetted? - suttogta halkan.
-Sosem lettem volna rá képes - ingattam fejem - inkább azt mondtam, hogy elhagyom... csakhogy ő ezt nem így akarta. Órákon át veszekedtünk, üvöltözött velem,é s amikor megütött elmenekültem tőle... A barátnőm lett megmentőm végül, csakhogy addigra olyan szinten őrölt fel az ideg, hogy erős hasi fájdalommal vitt kórházba. Nem sokkal később az orvos közölte, hogy elvetéltem a stressztől... 
-Liina - szorított magához, hangja fájdalmasan csengett - úgy sajnálom....
-Egy hét leforgása alatt elvesztettem mindent. A vőlegényem, amit nem sajnálok így utólag már... de őt...azt a kisbabát - pár pillanatig elhallgattam, a torkomat szorító erőtől amúgy sem tudtam volna megszólalni.
-Magam mögött hagyva azt az életet, elköltöztem ide Baarba - folytattam - feladtam az állásom, s Inezt magammal csábítva új életet kezdtünk...
Hosszú percekig ültünk csendben, majd ránéztem.
-Még mindig úgy gondolod, hogy én vagyok a megfelelőbb személy melléd?

Kedves olvasóim! 

Továbbra is várom a kommenteket, véleményeket, hiszen így tudom, hogy tetszik e/ jó e a történet :) 

Jó olvasást nektek! :)