Novella I. - New Life - Új élet 2. rész

Két hónap telet el Niina érkezése óta, és mi tagadás rendesen felforgatta a z életet.

-Szia tündérke – vettem fel lassan – olyan nagyot nőttél…

-Ez milyen apukás volt már – nevetgélt Kristii mögöttem – meddig leszel itthon?

-Júni 19-ig – vágtam rá – nem volt időm a lányomra most, és be akarom pótolni…

-Ejha, két hónap – jött be Rami is – elvisszük a srácokat a parkba, nem hozod Niina babát?

-Nem tudom mennyire jó ötlet – fintorogtam.

-Jó idő van, és ő is élvezne egy kis friss levegőt – szólt Kristii – tudom, hogy aggódsz érte, de lassan fél éves lesz, majd meglátod miket művel, ha puha pokrócon fekszik – kuncogott.

-Rendben – bólintottam – mit szólsz kicsim? – pusziltam meg puha arcát.

Egy óra múlva keresztfiaim nagyban fociztak, szerencsémre kevesen voltak a parkban.

-Te mit csinálsz – emeltem meg a kishölgyet nevetve – nem figyelek rád, és máris szökni akarsz? Láttátok, milyen gyorsan fordult át? - néztem rájuk, Kristii ismét nevetett.

-Még a végén mintaapa leszel sógorkám, teljesen oda vagy a leányzóért…

-És ezt ő tökéletesen tudja – vágta rá a tesóm – gyere egy kicsit ide – nyújtotta lányom felé kezeit.

-Kimiii – ugrott hátamra Juu – gyere focizniiii

-Oké – kaptam fel a kölyköt. Persze a két kis majom össze-visszabohóckodott közben, de annyit rohangáltak, hogy szabályosan lefáradtam mellettük.

-Ezt úgy se véded kiiiii – visította nevetve Juu és elrúgta a labdát, amennyire csak tudta. Egy fiatal hölgy sétált át a füves részen és szerencsétlenségemre egyenesen felé repült a laszti. Természetesen el is találta.

-Upsz – húzta el száját – most bocsánatot kell kérnem? – nézett fel rám.

-Úgy bizony – bólogattam – na gyere – nyújtottam felé kezem,megfogta és odasétáltunk.

-Elnézést kérek, a keresztfiam erősen rúgta el a labdát – kezdtem bele.

-Semmi gond – mosolyodott el fáradta a hölgy, szeme alatt karikák éktelenkedtek, pedig a tekintete gyönyörű volt… - én is figyelhettem volna jobban…

-Ne tessék haragudni rám – nézett fel Juu kissé félénken, a hölgy leguggolt elé.

-Dehogy haragszom – intett mosolyogva, majd felé nyújtotta a labdát – azt hiszem, ez a tiéd…

-Köszönöm – vette el huncut vigyor mellett.

-Köszönöm, hogy nem borult ki…. – pillantottam ismét rá.

-Semmiség – ismételte – további kellemes napot – köszönt el.

-Önnek is – bólintottam. Kicsit még fociztunk,majd Kristti összeszedte a kölyköket, otthon Juu természetesen elmesélte anyáéknak, hogy milyen okosan kér bocsánatot.

-Holnap is megyünk focizni? – jött be hozzám este.

-Ha jó leszel az oviban, igen – néztem rá.

-Én mindig jó vagyok – jelentette ki, majd kiviharzott. Elnevettem magam, jó Räikkönen gyerek.. hajaj…

Másnap végig szakadt az eső, teljes letargiába voltak, hogy most mi lesz… Valahol nem bántam, Niina fél éjjel fent volt, és én sem tudtam aludni mellette. Délután, aztán ahogy elcsendesedett én is keresztben fekve elaludtam az ágyon.

Rami vigyázott a lányomra, a srácok kérése volt, hogy én menjek értük az oviba, ha meg már arra megyek hozzak ezt-azt a boltból. Halkan morgolódtam, miszerint nem vagyok bejárónő, de el kellett ismernem a kishölgy érkezése óta pár dolog átértékelődött…

-Kimpaaa – nézett rám Tius – veszünk csokit is?

-Egyet-egyet kaphattok – ismételtem Kristii szavait – rendben srácok?

-Na, jó – egyeztek bele, persze rafináltan egy jó nagy táblát választottak, előre vigyorogtam,mert az anyjuk tuti kiakad rajta, de hét az egyezség az egyezség.

-Csókolom – köszönt hangosa Juu, el nem tudtam képzelni kinek. Ahogy megfordultam a parkban látott hölgyet ismertem fel.

-Szia – mosolygott a gyerekre, majd rám pillantott – üdvözlöm.

-Üdv – biccentettem –ön itt lakik Svájcban? Mivel három nap alatt másodszor futunk össze – bukott ki a kérdés belőlem.

-Igen, elég régóta – felelte – és a park is közel van ide – mosolyodott el ismét.

-Öhm, elnézést, még be sem mutatkoztam – sóhajtottam – Kimi Räikkönen vagyok.

-Liina Laine – nyújtotta kezét, puhakéz siklott enyémbe – igazából, tudom ki ön, megismertem…

-Oh – sóhajtottam, jobban örültem, volna, ha nem…

-Ne aggódjék – folytatta – nem állt szándékomban letámadni, vagy ilyesmi. De ha most megbocsájt… nem igazán érek rá – sóhajtotta.

-Nem akartam feltartani – mentegetőztem.

-Nem történt semmi –ingatta meg fejét, jobban megnéztem, mosolyogta most is fáradt volt, bár tekintete érdeklődő és nyílt. Mintha nehéz terhet cipelne… - hát.. akkor viszont látásra.

-Viszlát – ismételtem, elköszönt a törpéktől és elindult – Liina –szólítottam hírtelen – köszönöm – utaltam arra, hogy nem hírességként kezelt, meg is értette.

-Nincs mit – küldött kedves mosolyt, majd el is tűnt… Hazafelé fel felrémlett a zöld szempár, érdekelt volna, miért ilyen gondterhelt a szép hölgy. Mert valóban az volt… Gondolatmenetemből Rami zökkentett ki.

-Látom, a srácok kaptak csokit – emelte meg a két táblát.

-Azt mondtátok, egyet kaphatnak – vontam meg vállam vigyorogva – és tényleg csak egyet vettem nekik.

-Na, rábíztam a két kisgyereket a nagy gyerekre – ingatta fejét Kristii. Elmeséltem nekik, hogy kivel futottunk össze, persze leintettek, hogy ne foglalkozzam azzal, mi lehet a hölggyel, elvégre nem is ismerem… Ebben igazuk volt. Nem ismertem.

Két nappal később felhoztam a családnak, hogy elmehetnénk a parkba, a srácok teljesen belelkesültek, és bár be nem vallottam volna, érdekelt, vajon ismét találkozom e a hölggyel.

Pár családot leszámítva megint nem voltak sokan, s a szőke hölgynek sem volt már ott, kissé csalódott szájízzel vettem ölembe Niinát.

-Kimi – állt elém Juu – vihetek a csokimból a néninek?

-Myen néninek? – kaptam fel a fejem.

-Hát neki – mutatott az egyik pad felé, oda néztem. Ő ült ott, könyvet olvasott, a lenge szélben szőke tincsei meglebbentek.

-Ez nem az a nő, akiről meséltél? – hunyorgott Kristii – azt ne mondd, hogy miatta akartál ide jönni…

-Nem tudtam, hogy itt lesz – érveltem, és igazam is volt – semmit nem tudok róla a nevén kívül,szóval ez a véletlen műve…

-Aha – bólogatott Rami kissé kételkedve.

-Akkor mehetek? – kérdezte ismét Juu, Kristii persze beleszólt, hogy idegen, de megnyugtattam, hogy kedves.

-Csókolom – szaladt előre a kölyök, a hölgy ránézett és elmosolyodott.

-Szia nagyfiú, hát te hogy kerülsz ide? – tette le könyvét.

-A keresztapukámmal jöttünk játszani – mutatott felém – hoztam csokit – tartotta felé az édességet.

-Aranyos vagy, köszönöm – tört le egy kockát, aztán rám pillantott – üdvözlöm Kimi.

-Nem tegeződhetnénk? – ejtettem ki meggondolatlanul – mármint, szerintem kb egyidősek lehetünk…

-Szívesen – bólintott – nem szeretek magázódva beszélni. Üljetek le – mutatott maga mellé.

-Én sem – mosolyodtam el – amúgy… sokat jössz ide ki? – na, ennél hülyébbet nem is kérdezhettem volna…

-Az utóbbi időben igen – felelte, de a távolba nézett – megnyugtat ez a hely… - fűzte hozzá.

-Valóban nyugis – helyeseltem.

-És a jó a keresztfiaidnak – mutatott a már megint labdázó kölykökre.

-Igen – nevettem – nagyon elemükben vannak ilyenkor.

-Látszik, hogy nagyon szeretek téged – folytatta – de ahogy látom, teszel is érte – somolygott.

-Muszáj – rántottam meg vállam.

Nem tudom meddig ültünk ott, mesélt magáról, kérdezett, és egy pillanatig sem látszott rajta, hogy zavarná, ki is vagyok én. Bár a családkérdés gyengén érintette, ahogy láttam, halkan és röviden mondta el, hogy jelenleg egyedül él. Úgy láttam itt rejtőzik a szomorúságának ok. De mi lehetett…? Hallottam Niina nyűgösködését, neki már késő volt.

-Mennem kell – sóhajtottam, ahogy a lányom felé néztem – holnap… is… itt leszel?

-Talán – mosolyodott el – jó pihenést nektek – utalt a lihegő gyerkőcökre,majd felállt.

-Neked is – követtem példáját. Elköszöntünk és elsétált előttem, édes illatot hagyva maga után.

Persze másnap nem jött el, és harmad nap sem. Tiszta hülyének éreztem magam, nem is értettem miért érdekel, Niina érkezésekor úgy határoztam, hogy ő lesz az egyetlen hölgy, aki iránt érzek valamit…

-Szerbusz – hallottam meg az ismeretlen ismerős hangot mögülem.

-Szia Liina – fordultam felé – hát te?

-Sétálok – mosolygott, majd a babakocsira pillantott – nagyon szép kisbaba… - sóhajtotta, feltűnt, hogy tekintete megint elszomorodik.

-Köszönöm – feleltem, persze ő akkor sírt fel, kivéve a kocsiból csendesedett el.

-Mennyi idős? – kérdezte halkan.

-Lassan hét hónapos – válaszoltam.

- Megsimogathatom a kezét? – pillantott rám, bólintottam, Niina érdeklődve figyelt, majd mosollyal ajándékozta meg – gyönyörű vagy – mosolyodott el ő is.

-Elég könnyen elbűvöli az embereket a kislányom – nevetgéltem, meglepetten nézett fel rám.

-Ő a te lányod?

-Igen – bólintottam, nem így akartam közölni vele…

-Akkor… gondolom, most boldogok vagytok az anyukájával – felelte bizonytalanul.

-Ketten vagyunk – avattam be – illetve az én családom. Nincs anyukája… vagyis van, de… lemondott róla.

-Hogy képes erre valaki?! – húzta össze a szemöldökét – más bármit megadna érte… és csak úgy eldobja…? – felsóhajtott – ne haragudj, nem tudok semmit… nem akartam vádaskodni – rendezte vonásait.

-Tudod – szóltam én is halkan – igazad van. Én magam sem értem, hogy volt képes rá. De most már mindegy is.

Hazafelé arra gondoltam, hogy mennyi minden változott. Volt egy feleségem, gyereket akartam, ő nem, és inkább megcsalt. Aztán persze engem okolt, mert a pia,a bulik,a haverok. Csakhogy ő maga kergetett ebbe az életbe. Aztán jött Niina. Új életet hozva magával….

Kedves olvasóim! 

Köszönöm a bizalmat, amivel az új törit fogadtátok. Az első részben megtudtátok az előzményeket,  innentől kezdve pedig egy új élet folytatódik, szó szerint :) 

Remélem, továbbra is megosztjátok velem véleményeteket :) 

Jó olvasást :)