IceWorld: Ötvenkilenc

–   Jobban vagy? – simított végig az arcomon, miután leült mellém az ágyra.

–   Persze – sóhajtottam lecsukódó szemekkel. –   Azt hiszem, ez a csirkés cucc megint nem jött be.

–  Nem igaz, hogy nem tudnak ezzel kezdeni valamit! – csattant fel.

–  De. Nem eszem csirkét, és a probléma megoldódik.

–  Otthon tömted befelé és semmi bajod nem volt! – szuszogott türelmetlenül.

–  Jó, de az házi csirke volt, ami ismert eredetű. Mondhatni, egész életében boldog pipiként élt a zöldellő tanyán – mosolyodtam el a képzelt képen.

–  Hogy tudsz ilyenkor jókedvű lenni?

–  Úgy, hogy szinte teljesen elmúlt az émelygés. – Kényelmesen elhelyezkedtem a mellkasához kucorodva. –   Mmm, álmos vagyok – ásítoztam a pólójába.

–  Pihenjünk – mormogta, míg nyomott egy puszit a fejemre.

–  Nem vagy másnapos? – tudakoltam hízelgő hangon, míg alvópózomba helyezkedtem.

–  Harmad, és nem vészes!

–  Én mondtam, hogy sok lesz a vodka, de hát beszélhetek egy futamgyőztesnek! – dorgáltam szelíden.

–  Remélem, idén sok ilyen estében lesz még részünk, bébi!

–  Ezt én is, bajnok – helyeseltem álomföld felé indulva.

Ahol fiatalkori énem várt, egy régi–régi emlékkel.

Pár nappal a nagy kirohanásom – anya nevezte így azt az esetet, mikor leordítottam a srácokat az állandó motorbömböltetésük miatt – után azt vettem észre, hogy gyakrabban pillantok ki az utcára nyíló ablakon, mint kellene. Vagy, hogy izgatottan siklik végig a tekintetem az iskola folyosóján, egy bizonyos meghatározhatatlan szemszínű, szőkés srác után kutatva.

Aki természetesen nem tűnt fel, így kissé csalódottan és szórakozottan pakoltam a szekrényemben.

–  Liina – hirtelen a semmiből hallottam meg a nevem. A rekedtes hang hatására ösztönösen az alsó ajkamba haraptam.

–  Szia –  egy lassú pislogás után emeltem rá a pillantásom, amikor felé fordultam.

–  Délután eljössz velem motorozni? – dőlt lazán a szekrénynek.

A fene, hogy csinálja ennyire könnyedén?

–  Tetszik az ötlet – eresztettem meg egy óvatos mosolyt, mire ő féloldalas mosolyra húzta az ajkait.

–  Mondtam, hogy függővé tesz! – ellökte magát a fémbútortól és úgy folytatta. –   Átmegyek érted, úgy négy körül.

–  Rendben – bólintottam, mire futólag végigsimított  az arcomon, és amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt a folyosón.

–  Megjöttem! – emeltem meg a hangom az ajtóban.

–  Hallom, szívem! – Anyu konyharuhával a kezében jött ki. –   Milyen napod volt?

–  Felemás – vontam vállat –, nem volt olyan vészes az a dolgozat matekból. Az irodalom pedig röhejesen könnyű volt.

–  Ahhoz képest, hogy nem is tanultál rá – pillantott rám hamiskásan.

–  Senki nem hiszi el nekem – tártam szét a karjaimat. –   Az irodalom nem az a tantárgy, amit tanulni kell, legalábbis szerintem. Jó, persze! Vannak dolgok, amiket igen, de alapjában véve, arról kell beszélni, hogy mit mondd neked egy vers, egy óda, akármi. A tanárom azt mondta egyszer nekem, hogy az irodalom a tantárgyak királynője, és totálisan egyetértek vele.

–  Tanárnak kéne menned, kicsim. Amennyire szereted az irodalmat, simán el tudnálak képzelni, hogy egy nap azt tanítod.

–  Én is – helyeseltem.  –   De ez csak ideig–óráig tenne boldoggá. Tudod, valahogy a reklámipar köré szeretnék helyezkedni, csak még azt nem tudom pontosan, melyik szakirányba. Ráérek még kitalálni!– legyintettem.

–  Liinácska, nem vagy te tizenhét éves létedre egy cseppet túlságosan is határozott?

–  Egy Laine, már csak ilyen határozott – eresztettem meg egy vigyort. –   Jaj, anya! Találkoztam ma a szomszéd sráccal. Délután elmegyek, hm, elmennék egy kicsit Kimivel, ha nem gond.

–   Ahhoz képest, hogy te nem is kedveled őt – mosolyodott el.

–  Azt nem mondanám, hogy nem kedvelem – hümmögtem –, de azt sem, hogy igen! – tettem hozzá gyorsan. –   Csupán találkozunk.

–  Rendben, Liina. Holnap iskola, kérlek ne maradj sokáig! Legkésőbb fél nyolc után szeretnélek itthon látni, de csak úgy, ha most befejezel minden iskolával kapcsolatos dolgot.

–  Megbeszéltük! – nyomtam puszit az arcára és felmentem a szobámba.

Nem nagyon volt mit tanulnom, ugyanis szünet előtt állva, már túl voltunk a nagy felelési és dolgozatírási hullámon, így jobbára azon agyaltam, hogy mit is kellene felvennem.
– Ó, Liina, ne legyél már ilyen – fintorogtam a tükörképemre, már a negyedik felső után. Nem vagyok én ilyen plázacica jellegű! Amikor legelőször vitt magával, farmer volt rajtam tornacipővel és kedvenc cipzáras, kapucnis fehér felsőmmel. Hajam összefogva lófarokban. Nyilván nem azt várja, hogy puccosan menjek, főleg, hogy ismét motorra akar ültetni. Mindenesetre, nem árt a dzsekim alá egy kicsit csinosabb felső…

Két órával később, már Kimi mögül szálltam le a motorról. Az egyik tó partjára értünk, és ez jó helynek tűnt egy kis beszélgetéshez. 

–  Egész jól belejöttél – pillantott le rám, míg a padhoz sétáltunk. –   Már nem görcsösen szorítasz.

–  Eddig azt tettem? – kérdeztem vissza meglepetten. Nekem nem tűnt fel.

–  Nem volt vészes – mosolyodott el féloldalasan. –   Mondhatni, nőies reakció volt, hogy így hozzám simultál.

Nőies! Nem csajos, vagy lányos! Igen, igen, igen! – vigyorogtam magamban.

–  Ja, hogy neked ekkora tapasztalatod van a motorozó nőket illetőleg? – hunyorogtam.

–  Nem. Ha hiszed, ha nem, te vagy az első, bár jelentkező lett volna – felelte szórakozott hangon. –   Hallottad Tonit, még őket sem engedem a motoromra, nemhogy valami csajt!

–  Ezt úgy mondod, mintha kárt tehetne benne egy lány – kuncogtam el magam, mire rám kapta a tekintetét. Ó jaj, ezt nem vette poénnak!

–  Ez egy életforma, Liina – sóhajtott hatalmasat. –   Nem akarom, hogy holmi agyatlan libák, csak azért üljenek fel, mert „hű de menő”. Te viszont annyira mondtad a magadét –   ismét rám nézett, de most már izgatottságot mutatva –, hogy tisztán lejött, totál oda lennél érte, csak rá kell vegyelek, hogy kipróbáld.

–  Köszönöm, Dr. Freud – vigyorodtam el. –   Oké, igazad volt, annyira nem is rossz!

–  Annyira nem is rossz? – kérdezett vissza hitetlenül. –   Jó ég, Ina!!! – nyögött panaszosan.

–  Ina? – vontam fel a szemöldököm.

–  Csak úgy jött – vont vállat. –   Illik rád.

–  Ne aggódj, Kimi! A véleményem teljesen megváltozott erről a dologról.

–  Tudtam én! – nevetett fel torokhangon.

–  De tartom magam ahhoz, hogy nem tizenegy után kell bömböltetni a mocit! – folytattam. –   Szeretek aludni, nagyon is – pislogtam rá boci szemekkel –, és ti belerondítotok.

– Én is szeretek aludni – fordult teljesen felém –, tehát megértelek. Viszont van, amikor más dolgok a fontosabbak.

– Például? – folytattam halkabb hangon, nagy szemekkel felnézve rá.

Annyira közel került hozzám ezzel a fordulattal! Az illatát felém hozta a lágy szellő, míg finoman ívelt ajkai csalogató módon táncoltak, ahogy kimondott szavainak azt ívét követték.

– Liina – ejtette ki nevem halkan.

Kitágult pupillákkal néztem a szemeibe, míg tenyere az arcomra siklott. Tudtam, hogy ez az a pillanat! Egyszerűen érezte a szívem, hogy mi fog történni. Meg fog csókolni, és én nem fogok tudni neki ellenállni. Nem is akarok!

Szinte abban a pillanatban, hogy lehunytam a szemeimet, máris megéreztem puha ajkait az enyémeken. Komolyan tartottam attól, hogy dübörgő szívem kiveri a bordáimat, vagy meghallja, hogy milyen őrült vágtába kezdett a csókja hatására.

Annyira lenyűgözött a pillanat, hogy még izgulni is elfelejtettem, csupán később esett le tudatilag is; azzal az elképesztően helyes sráccal csókolózom, akit két héttel ezelőtt még fel tudtam volna pofozni. Aztán nyelve lassacskán rátalált az enyémre, és a bizsergető érzés bombaként robbant, elárasztva az egész testemet az endorfinos boldogság érzettel.

Morcosan kerestem a zajforrást, ami kiragadott ebből a szeretni való emlékből. Természetesen, a csörgő mobil volt a ’zaj’. Homlok ráncolva néztem a kijelzőt, ugyanis egyáltalán nem volt ismerős a telefonszám, amit mutatott.

–  Liina Räikkönen!

– Hanna vagyok – egy fáradt hang sóhajtott a készülékbe.

Ösztönösen ráéreztem, hogy valami történt a háttérben, de ismertem annyira, hogy tudjam, nála nem célra vezető, ha egyből letámadom.

–  Szia Hanna –   köszöntöttem. – Mi újság nálatok?

–  Az az igazság, hogy nem nagyon tudom – egy pillanatra elhallgatott és másként folytatta. – Nem tudod, hogy hol van Sebastian?

–  Azt hittem, veled a szállodában – hunyorogtam, míg gondolataimban kutattam. Egyáltalán mikor láttam utoljára Sebet?

–  Nem, nincs itt. A buli után elég ittasan, de visszaténfergett, hogy Kimit idézzem.

–  De hát, az a buli két napja volt! – hökkentem meg.

–  Tudom, tudom – folytatta gyorsan. –  Utána volt valami megbeszélésük Rockyékkal, és tegnap este is velük ment el amolyan ’iszunk pár sört’ estére. Nem is találkoztunk, csak telefonon szólt, hogy nem jön vissza, ha nem gond. Nem lepődtem meg volna, ha Kimi is ott köt ki velük és ezért gondoltam, hátha nálatok van.

–  Kimi végig itt volt velem – kezdtem mesélni neki –, én pedig a buli óta nem is láttam Sebastiant. Várj, megkérdem Kimit, hátha tud valamit és visszahívlak, ugyanis fel kell ébresztenem. Három perce beszélünk, és ő meg csak szuszog itt nekem. Hihetetlen!

–  Mert mormota!

–  Pár perc – búcsúztam el a német lánytól.

Sóhajtva támaszkodtam könyökömre, és a férjem vállára fektettem tenyerem.

–  Kims – pusmogtam a szőke tincsei közé. Hason feküdt, tetovált karjai a hófehér huzatú párna alatt nyugodtak, tökéletes hozzáférést biztosítva számomra az arcához. –   Kimi. Ébredj bajnok.

–  Mmm – fúrta a párnába az arcát. –   Baj van? – motyogta az anyanyelvünkön. –   Rosszul vagy? – pislogott rám kómásan.

–  Nem, semmi bajom – nyugtattam meg. –   Hanna hívott. Nem tudja, hogy hol van a kicsi német. Ti tegnap beszéltetek telefonon, ha jól emlékszem. Nem mondott semmi különöset?

–  Rockyékkal ment sörözni – ásítozott. –   Gondolom, jól berúgatták és épp valamelyikük szobájában horpaszt részegen. No para, csajok.

–  Jó-jó, én tudom, hogy miért aggódik – dünnyögtem.

–  Na, miért? – támaszkodott a könyökére. –   Ne hogy azt mondd, hogy a megcsalásér’, mert menten eldobom az agyam.

–  Nem erre céloztam – legyintettem. –   Én sem szeretem, ha nem tudom, hogy hol vagy. Nyilván nem számoltatlak el minden tettedről, de nem tetszene, ha nem tudnám, mi van veled bő egy napon át. Női dolog – fűztem hozzá. –  Seb amúgy sem az a típus, aki csak úgy szó nélkül lelép huszonnégy órára.

–  Ja – dőlt vissza kényelmesen. –   Nem hiszem, hogy gond lenne. Mondom, részegen fekszik valahol.

–  Ez a mondat pont megnyugtatná Hannát – pillantottam rá értelmesen.

–  Nyugi, nem lesz gáz – paskolta meg a kezem. –   Ha már, így felkeltettél –   vigyorodott el sötéten –, lenne pár ötletem, hogy mivel üthetnénk el az időt!

–  Ugye, nem ilyenkor jön rád a kamatyolhatnék? – vettem a kezembe a mobilomat.

–  Milyenkor? – kérdezett vissza, de én addigra már tárcsáztam a barátnőmet.

–  Kösz, Lin – sóhajtott kissé csüggedten, miután beszámoltam neki arról, hogy semmit nem tudunk.

–  Hallod, Kimi szerint csupán elbulizták az időt. Főleg, ha még jó nagy adag alkohol is került a képbe.

–  Akkor már a kórházból hívtak volna. Tudod, hogy Seb nem bírja az alkoholt – jött a lazább felelet.

–  Kimi tanította, ne aggódj érte! – folytattam én is oldottabb hangnemben. –   Nyugi, nem lesz gond. Hívj, ha van valami infó, rendben? Vagy, ha segítség kell!

–  Mondom, nem lesz gáz – mormogta a takaró alól.

–  Honnan vagy te ebben olyan biztos? – méregettem gyanakodva. Laza vállrándítás volt a felelet. –   Nem lehet, hogy te mégis tudsz valamit?

–  Nem lehet, hogy kicsit sokat látsz a dologba? – vigyorodott el csúfondárosan. –   Ina, ha már nem kamatyolunk, aludjunk.

–  Ki mondta, hogy nem kamatyolunk?

–  Baszki, csak nőkkel ne kezdjen az ember – forgatta a szemeit. –   Na, asszony, akkor tedd csak szét a lábaidat! – folytatta hülyülős hangon.

–  Te Räikkönen, mi ez a pimasz hangnem?!

– Büntess bébi, büntess! – húzta szexi mosolyra az ajkait. –   Vagy tudod mit? Majd én kitalálok neked valamit… – egy kínzóan édes csókkal hajolt az ajkaimra.

Amint ujjai az enyémek közé siklottak és nyelve rátalált az enyémre, a jól ismert extázis kezdte birtokba venni a testem.

– Éhes vagyok – tenyeremet a hasamra fektettem.

Kimi óvó kajai közt feküdtem, egy igazán kiadós szeretkezés után.

–  Szex után kaja?

–  Ühüm – kuncogtam fel, ahogy a nyakamba csókolt. –  Lazán, mint Räikkönenéknél!

–  Te tényleg nagyon elszemtelenedtél! – merevedett le a mozdulatában.

– Tőled tanultam – vontam vállat vigyorogva.

Mielőtt még visszaszólhatott volna, megrezzent az éjjeli szekrényen fekvő mobilja.

–  Hello Seba – szuszogott a telefonba. –   Az asszony rajtunk keres!

Azt nem hallottam, hogy Seb mit mond, csak azt, hogy hadar, Kimi pedig nevet.

–  Haver, te be vagy baszva? Eh, hehe, állat! – röhögött fel. –   Gyere fel. Aha. Ja, 296. Nem, nem 269. Baszod, ne hogy le kelljen menni érted a hallba, mer’ agyon váglak. Na. Azért.

–  Seb itt van a hotelben? És részeg? – kérdeztem meglepetten. Mi folyik itt?

–  Pontosan így van – bólintott. –  Öltözz fel bébi, mert bár eszelősen szexi vagy, nem szeretném, ha a kölyök így látna.

–  Neked van, amolyan most dugtam fejed – dobtam hozzá a párnát, miután kimásztam az ágyból.

–  Egy ilyen menet után – szaladtak vigyorba az ajkai. –   Amúgy, Seba egész végig itt volt.

–  Te tudtad? – álltam meg melltartóval a kezemben. –   És nem mondtad?! Vagyis hadováltál itt!

–  Nem hadováltam. Mondtam, hogy nyugi van, nincs gáz, de ti nők már rémeket láttatok – vonogatta a vállát.

–  Mit tudsz még?! – szegeztem neki a kérdést.

–  Te Liina, előttem állsz egy szál bugyiban. A melleid kívánatos módon meredeznek előre, szerinted lehet így koncentrálni?!

–  Ó, Kimi – szisszentem fel. – Légy szíves, a valódi agyaddal gondolkodj, ne a farkaddal! Szóval, mi van? Miért volt itt? Vagy kivel? Rockyék nem ebben a szállodában vannak. Mit keresnek még itt?

–  Nincs gáz – forgatta a szemeit. –   Ne kombinálj. Rendelek kaját. Asszem, Sebre is ráfog férni némi tömör étel, mielőtt Hannához megy.

Seb nem viselkedik így, tehát valami van a háttérben. Kimi meg itt férfiúi összetartásból, csak vonogatja a vállát nekem. Ki vagyok én ezekkel a pasikkal a vízből!

„Gyanúm” beigazolódni látszott, amikor egy kissé bárgyú vigyorú német állt előttem. Nem volt részeg, de látszott, hogy alkoholt ivott.

– Liiiina! – sóhajtozott, míg megölelt. – Hogy vagy?

– Ezt inkább én kérdezném tőled – mosolyogva néztem végig rajta. Nagy, ártatlan mélykék szemekkel pislogott le rám, teljesen olyan hatást keltve, mintha egy nagy gyerek állna előttem. – Merre jártál, bárányka?

– Kicsit koccintottunk az izé, szerelőimmel – vonogatta a vállát. – Fuu. Azt hiszem, több pezsgőt ittam a kelleténél – huppant le a kanapéra. – Pont most!

– Most?

– Idd meg! – Kimi egy nagy bögrét nyomott a kezébe. – Kávé. Aztán egyél, és ne pánikolj itt, mint valami csaj.

–  Tudtam én, hogy nem jó ötlet inni – pislogott lemondóan.

– Jó ég, Vettel! – nyögött panaszosan a férjem. – Szedd össze magad, és húzzál Hannához a gyűrűvel!

– Micsoda? – tátottam el a számat.

– Meg akarom kérni Hanna kezét – szuszogott Sebastian –, és jó ötletnek tűnt inni egy pohár valamit. Tudod, hogy ne legyen stressz. Csak aztán jött pezsgő, akkor már Rockyék is tudták, hogy mire készülök és követték egymást az események.

– Az üvegek – Kimi gonosz módon bele vigyorgott.  

– Ó, de jó! – mosolyodtam el boldogan. – Úgy örülök, hogy meg akarod kérni Hanna kezét! Ez remek Sebastian! – ültem le mellé a kanapéra.  – Mit tervezel? Hogy lesz?

– Liina! – nyögött panaszosan. – Nem tudom.

– Csak mondd el neki, hogy szereted és vele akarod leélni az életed – soroltam az ötleteimet. – Sablonosan hangzik, de minden nő ezt akarja hallani. Ráadásul, Hanna sem az a típus, aki nagy ódákat várna.

– Igen, tudom, hogy nem vár nagy vallomást, vagy gálás vacsorát. Csak szeretném, ha tudná, hogy nekem ő a társ. Aki mindenben mellettem áll és támogat. Tökéletesen tudtam, már akkor tudtam, amikor összejöttünk, hogy egy nap őt szeretném feleségemnek. Most eljött ez az idő. Hosszú évek óta élünk együtt. Minden lépesem előtt ő volt, akihez fordultam. Szó szerint az életem szerves része, és ezzel a gyűrűvel – előhúzott egy kis ékszerdobozt a zsebéből –, szeretném a tudtára adni, hogy mélyen tisztelem, szeretem, és vágyom a közös életünkre.

– Ezt mondd el neki is – pislogtam rá könnybe lábadt szemekkel. – Tökéletes vallomás, Sebastian.

– Az én feleségem sír a te lánykérős szövegeden. Valamit tudsz, haver – folytatta lazább hangon Kimi.

– Figyelj, zuhanyozz le, egyél, és menj át Hannához – pattantam fel mellőle. – Szóljak neki, hogy ne aggódjon tovább?

– Mit mondott nektek? – kérdezett vissza meghökkenve.

– Csak aggódott, mert nem tudta hol vagy. Semmi baj nincsen.

– Hívd fel, hogy nemsokára érkezel. Ennyi, nem kell túl dramatizálni – Kimi jóízűen harapott, a mindenféle finomsággal megpakolt szendvicsébe.

– Beszélek vele – húzta elő a mobilját és a fürdő felé indult. – Aztán megkérem a nő kezét!

– Helyes! – bólogattam bőszen. – Olyan izgalmas, hogy a barátaink összeházasodnak! – lelkesen Kimire vetettem magam.

–  Ja, főleg, ha Hanna nemet mondana.

– Ááá, azt elképzelhetetlennek tartom – ingattam a fejem. – Vagy te látsz rá esélyt? – kérdeztem vissza pár pillanat múlva, mikor nem reagált a szavaimra.

Sziasztok!

Íme, az új IW :) Könnyed hangvételű, az elmúlt futam után ránk is fér :) :/

A részhez nem sok hozzáfűzni valóm akad. Az emlék, melyet bemutatok nektek az egyik személyes kedvencem :) 

Vannak dolgok, amik direkt történnek/történtek úgy, ahogy. Tudom, ez most zavaros, de higgyétek el, tudatosan lett ilyen laza ez a rész :)

Más téma. Az elmúlt hetek érdekesen teltek számomra. Nem fogok kertelni, konkrétan belefáradtam az egész blogolásba. Aztán rájöttem, hogy nem, ez így nem igaz. Abba fáradtam bele, hogy mindig mindenkinek meg akarok felelni. De ez nem megy. Köszönöm mindazoknak, akik jó szándékkal hívták fel a figyelmemet bizonyos hibákra, az ilyen jellegű véleményeket eztán is szívesen fogadom. De be kell látnom, hogy mindig is lesznek hibák, hiába törekszem a legjobbra. Pont ezért – a tökéletességre való törekvés miatt - kezdtük el Enával is ezt az olvasó szerkesztő dolgot. Ő külső szemmel észreveszi, ha van valami fogalmazási, helyesírási, vagy elírási hiba. Nem, nem írja át azt, amit én írok. Tehát még mindig az én gondolataimat olvassátok, és ha nem így lenne, már be is zártam volna a blogot.

Viszont a nagy megfelelni akarásban elvesztette a varázsát számomra az írás. Mert már nem szórakoztatott, hanem egyfajta kényszer volt. És ha elveszted önmagad, nos, akkor már nincs értelme az egésznek. Épp ezért döntöttem úgy, hogy elengedem azon olvasóim kezét, akik soha nem is fogták igazán az enyémet. Természetesen az építő jellegű kritikákat ezek után is várom, és kérlek is benneteket, ha valami nem tetszik, írjátok meg, de nem fogok arra törekedni, hogy mindenkinek megfeleljek. Ez az én blogom, az én írásom, és ha valakinek ez nem tetszik, nem tudok mást mondani: köszönöm, hogy ide fáradt és elolvasta, de ha száz százalékban tökéletességet keres, ne itt tegye.

Bízom abban, hogy nem veszitek rossz néven ezt a kiírást, és továbbra is megmarad ez a remek kis közösség, amit együtt felépítettünk. :) Bízom bennetek, az olvasóimban, és szerencsémre többötökről mondhatom, hogy a barátaimban :) így úgy éreztem fairnak , ha elmondom, hogy mi játszódik le bennem. Nem áll szándékomban abba hagyni a blogot, mielőtt még bárki megijedne :) Sőt! Mint ahogy írtam is pár résszel ezelőtt új történet a láthatáron, és egy csepp műhelytitok ( Monshe elnézést, ha kikotyogok valamit :D ) új, eddig nem látott projektek vannak tervben, amihez mindkettőnknek köze lesz :P

Köszönöm az eddigi bizalmat, és eztán is igyekszem rászolgálni!

Liina