Három

 …Q…

<Cristina>

Lexi még mindig fortyogott magában, amióta Kimi itt járt ő úgy viselkedett, mint aki nincs is velünk lélekben. Tette, amit kérünk, amit szokott, de azon kívül csak lézengett. Tudtam, hogy nehezen fogja viselni, hogy megkerestem az apját, de… valahogy mégsem erre a reakcióra számítottam tőle. Lehet, hogy mégis helytelenül cselekedtem? Már meg kellett volna tennem ezt a lépést? Vagy ennyi idő elteltével már nem kellett volna? Igaza lehet Lexinek, a saját önzőségem vezetett ide? Nem, ebben biztos lehettem. És, hogy megkerestem e volna Kimit, ha nem lennék beteg? Valószínűleg igen. Hajtott a lelkiismeretem is, ismernie kell ezt a fantasztikus lányt, akit lényegében neki köszönhettem…

-Lexi, kérlek gyere ide – szólítottam lányomat, mikor átsétált a nappalin.

-Igen? – állt meg.

-Szeretnék beszélni veled.

-Miről?

-Több dologról is. Elsősorban Kimiről.

-Muszáj? – fintorodott el.

-Igen, mivel az apád.

-Anya, ugye nem azt várjátok, hogy két hét után ujjongjak, hogy de jó, van apucim?!

-Senki nem várja ezt, és vegyél vissza a cinizmusodból! Senkinek sem egyszerű a helyzet, úgyhogy ne viselkedj úgy, mint egy sértett gyerek! Tudom kicsim, hogy sok… rossz dolog történik mostanában, de az, hogy megismerheted, az apád nem tartozik azok közé, még ha most te úgy is érzed.

-Anya, őszintén! Felkerested volna, ha…. nem lennél beteg?

-Igen – bólintottam  - igazából régebb óta fontolgattam ezt a lépést, de valami mindig közbeszólt… utólag belátom, hiba volt. Talán már az elején fel kellett volna keresnem.

-Miért nem tetted?

-Fiatal és naiv voltam. Mikor megismertem Kimit, egy részem egyből bele is szeretett, de tudtuk mindketten, hogy nem lehet hosszú távú a kapcsolatunk. Nemes egyszerűséggel, mert fiatalok voltunk, és mert mindketten külön útra készültünk lépni. Más vágyakkal, más álmokkal. Tudod, Kimi világbajnok autóversenyző.

-Ja, láttam – bólintott kérdőn pillantottam rá, megforgatta szemeit – jaj, anya, a neten minden fent van! Az is, hogy felesége van! Tudtad?

-Persze. És azt is, hogy elváltak.

-De…. azt olvastam…

-Ne olvass el róla semmit, és erre komolyan kérlek.

-Hogy ismerted meg? – kérdezte halkan.

-Egy klubban. A győzelmét ünnepelték, aznap lett bajnok gokartban – mosolyodtam el az emlék hatására – aztán, amikor kiderült, hogy teherbe estem, anyáék azt tanácsolták, illetve kérték, hogy ne keressem fel őt. Majd ők segítenek felnevelni téged. És lényegében ezt is tették. Nekem is egyszerűbb volt, ezt a könnyebb, biztosabb utat választani.

-De mi az, hogy kérték? – csattant fel – akkor miattuk nem léptél?

-Rosszul fogalmaztam – húztam el számat – tudod, hogy a mamiék hithű emberek. Az, hogy házasságon kívül estem teherbe, számukra elég… sötét dolog volt, de a hozzám kötődő szülői szeretetük nagyobb volt a megrökönyödésnél, és az ellenszenvnél. Miután elmeséltem nekik, hogy ki is az apád úgy határoztak, hogy könnyebb lesz élet nélküle. Igazából követték egymást az események, a döntések.

-Szóval hagytad, hogy befolyásolják a döntésedet? – kíváncsiskodott, egy csepp rosszallással a hangjában.

-Így is fogalmazhatsz – vontam vállat, tudtam, hogy van igazság abban, amit mondd – de azt néztük, hogy neked és nekem mi lenne a legjobb. Akkor az a döntés tűnt helyesnek, hogy, így négyesben éljük az életünket.

-Aham…ez így egy kicsit sok most… - sóhajtott fel.

-Beszéljünk másról kicsim. Kimi pár nap múlva meglátogatna…

-Muszáj?!

-Nem halogathatod örökké a találkozást. Meg kell ismerned, előítéletek nélkül – kértem – figyelj, neki sem egyszerű ám ez. Ahogy te nem tudtál róla, úgy ő sem rólad. Megtehetné, hogy teljesen elfordul tőlünk, és még arra sem méltat, hogy meghallgasson. De ez helyett, ide jött, felajánlotta a segítségét, és a maga módján nagyon is igyekszik. Majdnem minden este felhívott, és megkérdezte mi történik veled…

-Komolyan? – kerekedett el szeme.

-Nem szeretnél pár napra elutazni hozzá? – dobtam be a kérdést.

-TUTI, HOGY NEM!

-Lexi, tudom, hogy ez nehéz, de át kell gondolnod, hogy mit szeretnél az után, hogy én meghalok.

-Ne mondd ezt! – nyögött fel.

-Szembe kell néznünk ezzel kicsim – fogtam meg kezét – hidd el, legszívesebben itt maradnék veled, de sajnos nekünk nem ez rendeltetett.

-De…én nem akarlak itt hagyni – görbült lefelé a szája – így is…. kevés időnk marad…

-Fontos, hogy megértsd attól, hogy fizikálisan nem lehetek melletted, veled leszek a szívedben és az emlékeidben.

-De nem ott legyél, hanem itt velem – hajtotta le fejét.

-Bárcsak tehetném – tűrtem el tincseit füle mögé – könnyebb lenne neked is, nekem is és Kiminek is, ha egy kicsit nyitottabb lennél felé…

-Olyan nehéz….

-Tudom – karoltam át – de idővel könnyebb lesz. Lexi Kimi holnap ide utazik, pár napot itt tud tölteni. Kérlek ne légy vele olyan ellenséges…

-Megpróbálom – mormogta sóhaj mellett. Ennél többet nem is akartam elérni.

Kimivel úgy beszéltem meg, hogy ebédre érkezzen. Nem akartam elsőre kitenni anyáék kritikus pillantásainak, így úgy intéztem, hogy csak hármasban legyünk, ráérnek még megismerni őt…a legfontosabb úgy is az volt, hogy Lexi egy kicsit ráhangolódjon a finnre.

Egy óra előtt pár perccel csengettek.

-Gyere be – invitáltam – pár perc és Lexi is itt lesz.

-Oké… hogy vagy? – kérdezte bizonytalanul.

-Összességében… jól – sóhajtottam, nem akartam azzal traktálni, hogy igazából egyre rosszabb az állapotom – már ha mondhatom ezt.

-Cristina, gondolkodtam, és… nem tudok valahogy segíteni? Valami speciális kezelés, vagy doki…?

-Végstádiumú végbél rákom van, ezen már a csoda sem segíthet.

-Nem lehet…. kivenni? Érted műteni.

-Ezt nem – ingattam meg fejem – nekem is ez volt az első kérdésem, mikor kiderült. Próbálkoztunk egy új kezeléssel, de nem használt. Áttéteim vannak, szóval… a kemo sem segít. Így az utolsó heteimet itthon tölthetem, és nem leszek kopasz sem.

-HETEK? Te fél évet mondtál – meredt rám.

-Hozzávetőleg fél év volt. Az is vagy hét hete. A legutolsó eredményeim szerint maximum hat hetem van vissza, inkább kevesebb. Ezt Lexi még nem tudja.

-És én mit kezdjek vele?! – bukott ki belőle a kérdés.

-Kicsit beszélgettünk, és úgy érzem, sikerült elérnem, hogy javuljon a helyzet.

-Hello  - lépett be Lexi végszóra.

-Szia Lexi – pillantott lányunkra Kimi.

-Ebédeljünk – indítványoztam. Csendben helyet foglaltunk az étkezőben – olvastam, hogy ismét dobogóra álltál, gratulálok – mosolyodtam el.

-Köszönöm – nézett rám – bár nyerni jobb lett volna…

-Ismerős… - pillantottam lányomra – Lexi is elég maximalista.

-Sportolsz valamit? – kérdezte Kimi nyugodt hangon.

-Igen. Korizom – felelte, Kimi halvány mosolyra húzta ajkait.

-Fiatalon én is sok időt töltöttem a pályán.

-Tényleg? Vagy csak úgy mondod? – vonta fel szemöldökét gyanakvón.

-Lexi! Ne…

-Hagyd – vágott bele, de őt nézte – nem szokásom senkinek jó pofizni. És igen, tényleg jégkorongoztam, hobbi szinten a mai napig.

Láttam Lexin, hogy kicsit elszégyelli magát, de büszkébb volt annál, hogy Kimi előtt is felfedje. Talán… ez a keményebb taktika beválik…

Annyira érdekes volt ez a szituáció! Lexi rettentően hasonlított Kimire külsőleg, és hát… belsőleg is ezek szerint.

-Meddig maradsz Londonban?

-Nem tudom még, most jobban van időm, mivel Európában lesznek futamok.

-Hol? – kérdeztem rá.

-Barcelona és Monaco.

-Monaco – néztem mosolyogva a lányomra, tudtam, hogy régi vágya oda eljutni.

-Nem lehet rossz…. – nyelt egyet, persze erre Kimi is felfigyelt.

-Öhm, ha… van kedved eljöhetsz… velem – kezdte – te is Cristina.

-Nem igazán szeretek repülni – védtem ki az ajánlatot – Lex viszont többször is emlegette, hogy szívesen elmenne oda.

-Nem is tudom – pillogott kérdőn, riadtan rám nézett, nyilván ijesztő volt elsőre a gondolat, hogy lényegében egy idegen emberrel töltsön más országban pár napot.

-Bőven van még idő addig – adta meg a választ tudtán kívül Kimi – bő egy hónap.

Az ebéd, ahogy számítottam is rá kicsit feszülten telt, de úgy voltam vele, hogy a kezdeti szenvedésen egyszer s mindenkorra túl kell esnünk. Kimi egész délután velünk volt, Lexi kérdezgette, hiába bosszantotta ez az egész szituáció, természetéből fakadóan túl kíváncsi volt, így nem tudta megállni, hogy ne firtasson egy-egy témát.

A finn távozása után Lexi egyedül akart lenni, nem csodálkoztam rajta, kellett egy kis tér és idő neki arra, hogy feldolgozza az elmúlt órákat. Hiába nem történtek nagy tettek, mégis az apja ült vele szemben, és ez hatalmas dolog volt.

…Q…

<Kimi>

Az elmúlt hetek eseményei totális káoszban történtek. Piszokul zavart, hogy nem én irányítom az eseményeket, amik velem kapcsolatban történtek, de ugyanakkor tudtam, hogy időt kell hagynom… nekik. Lexi fagyos ellenállása fokozatosan csökkenni kezdett a látogatásim során, de közel sem annyira, ahogy Cristina várta. Hiába mondtam, hogy egy  kamasz kiscsajtól nehezen várható el a racionalitás, váltig állította, hogy az ő, pontosabban a mi lányunk nem olyan… Pff, nem olyan. Dehogynem. Én is kibuknék, egy ilyen szituban. Nagyon érdekelt, hogy a külsőségek mögött természetileg is hasonlít e rám. Nos, ezt az első közös ebéd alatt megtapasztaltam. Kellő adag iróniát és szarkazmust használt, ha kellett, pont mint én. Az anyja elmondása szerint céltudatos volt, a vágyaiért mindent megtett, de egy pillanatig sem csinálta azt, amihez nem volt kedve. Csak, ha nagyon muszáj volt.

Meglepődtem amikor végül beleegyezett az utazásba. És most itt ült a magángépemen a lányom. Te jó ég. A lányom… Csukott szemmel, kényelmesen elhelyezkedve, iPoddal a fülében. Lopva rá-rá pillantottam, akaratlanul is hasonlóságokat kerestem.

-Le se tagadhatnád – követte pillantásom Mark.

-Gondolod?

-Kiköpött Räikkönen – bólintott – nézz csak rá.

-Senki nem tudhat róla! Nem akarom kitenni, a sok vérszopó  firkásznak. Így is darabokra hullik az élete…

-Ha csak egy kicsit is olyan, mint te… könnyebben átvészeli, mint ahogy képzeled.

-Én… nem tudom hogy kell ezt csinálni – sóhajtottam – kész nő már, egy pillanatig se hallgat rám.

-Az apja vagy, ösztönösen jönnek majd a dolgok…

-Ezzel egy szoptatós anyukát megetethetsz, de engem nem!

-Kimi, a legfontosabbat tudod, időt kell hagynod neki. A többi pedig magától kialakul – folytatta Mark féle bölcs hangon.

-Nem akarom elrontani… - vallottam be, miközben az alvó arcra pillantottam.

<Lexi>

Csend volt a fülesemben, lemerült az iPod, de nem akartam felkelni. Nem akartam, hogy tudják ébren vagyok. Inkább úgy tettem, mintha még mindig halkan szólnának fülembe a dallamok. Ő halkan beszélgetett az edzőjével, én pedig csak füleltem, mivel azt hitték alszom, kihallgathattam őket, akár szép dolog akár nem.

-Le se tagadhatnád – szólt az egyik hang.

-Gondolod?

-Kiköpött Räikkönen, nézz csak rá.

-Senki nem tudhat róla! Nem akarom kitenni, a sok vérszopó  firkásznak. Így is darabokra hullik az élete…

-Ha csak egy kicsit is olyan, mint te… könnyebben átvészeli, mint ahogy képzeled.

-Én… nem tudom hogy kell ezt csinálni – sóhajtott fel – kész nő már, egy pillanatig se hallgat rám.

-Az apja vagy, ösztönösen jönnek majd a dolgok…

-Ezzel egy szoptatós anyukát megetethetsz, de engem nem!

-Kimi, a legfontosabbat tudod, időt kell hagynod neki. A többi pedig magától kialakul.

-Én csak nem akarom elrontani…

Kimi szavai kavarogtak gondolataimban. Nem akarom elrontani… olyan őszintének tűnt a hangja. Nagyon mérges voltam rá, anyára, a helyzetre, de lassacskán be kellett látnom, hogy ő nem sok mindenről tehet. Mármint, ha nem is tudott a létezésemről, hogy is várhattam volna, hogy megkeressen? Gyerekként annyit álmodoztam arról, hogy egy nap majd beállít egy férfi, elmondja, hogy ő az apukám, és én boldogan szaladok felé, az ölelésébe. Csakhogy akkor hat éves voltam. Most meg 16, és… haldoklott az anyám, miközben én egy lényegében idegen férfi mellett voltam…

<Kimi>

-A yachtra vagy a hotelbe szeretnél menni? – kérdeztem Lexit, miközben az autó felé ballagtunk.

-Nekem mindegy – vont vállat – szerinted? – biggyesztette végére.

-Hát…lehetük a hajón, de nem szeretném ott tölteni az éjszakát.

-Miért?

-Megzavarja az egyensúlyérzékem – válaszoltam, érdeklődve pillantott rám.

-Ez komoly?

-Ja. Izé, igen. Háromszázas tempónál pedig nem árt, ha topon vagyok.

-Milyen érzés ilyen… gyorsan menni?

-Normális – vontam vállat – mármint… nekem nem furcsa. Hotel akkor?

-Nekem jó – bólintott kissé feszengve – öhm… ugye külön szobám lesz?

-Konkrétan lakosztály. Amiben két szoba és két fürdő van. Csak elférünk… - mormogtam miközben indítottam.

-Remek – csúsztatta szeme elé a napszemüveget – kimehetek veled a pályára is?

-Ha szeretnél – biccentettem – de nem… kötelező semmi sem.

-Szeretnék – felelte halkan – azt hiszem…

-Figyelj Lexi. Eléggé… kíváncsiak az életemre – fogalmaztam óvatosan, nem akartam megijeszteni – és szeretnélek megóvni attól, hogy rád fókuszáljanak. Nem akarom, hogy azt hidd, szégyellek, vagy ilyesmi, de a pályára minden esetben úgy nevezett menekülő úton megyünk.

-Ok. Én sem akarom, hogy… foglalkozzanak velem, vagy kitudódjon ez…

-Mindig lesz melletted valaki, míg én pályán vagyok – néztem rá, egy pillanatra felém fordította fejét és bólintott. Csendben mentünk tovább, de… valahogy egyáltalán nem volt gáz, hogy nem beszélünk. Még a végén jól sül el a hétvége…

Sziasztok!

Remélem, most még jobban várjátok a folytatást :D hiszen egy nagy lépés következik a „párocskánk” életében :)

Igen, Lexi egy dacos csajszi, olyan Kimi style-ban :D de ugyanakkor egy okos ifjú hölgy is, viszont mivel egy tini, ráadásul Räikkönen is…hát lesznek még itt bonyodalmak :D Alapjában véve viszont ezt egy vicces történetnek szánom, tegnap mutattam egy részletet Gonoszkának egy későbbi fejezetből, kérdezzétek meg tőle, hogy mit gondol róla, ugyanis az egész töri olyan stílusban kerül megírásra :)

Köszönöm az eddigi kommenteket! Mint új történet nagy érdeklődésnek örvendd, és ennek nagyon örülök :) Remélem, így is marad :) most akkor egy naagy számot mondanék. 15 komment? :) Még belefér? :)

Ui.: hétvégén, vagy hétköznap legyen majd a három rész/egy nap játék?