IceWorld - Harmincnégy

-Szerbusz hercegnőm – mosolygott rám szívdöglesztőn a férjem, miután kinyitottam szemeim. Két napja voltunk London legjobb szállodájában.

-Ezer éve nem szólítottál hercegnőmnek – mosolyodtam el, és hozzá kucorodtam.

-Mit szeretnél reggelizni? – tudakolta pár puszi mellett.

-Várj a pocakom még alszik – nyújtózkodtam, amibe belenyögtem. Jobban éreztem már magam, így mindig megfeledkeztem a bordasérülésemről.

-Jól vagy? – tolt el óvatosan, hogy hanyatt tudjak feküdni.

-Persze – bólintottam – ilyenkor mindig csak pár pillanatra fáj… Lassan felhúzta trikóm, és a krém után nyúlt. Óriási lilás, vöröses folt virított bal oldalamon, jelezve, hogy hol rúgott meg a férfi. Gyengéden kente el a világoszöld krémet, amit még Mark adott, hogy segítse a folt felszívódását.

-Kimi – tettem kezem az övére – hogy… érzed magad?

-Jól – pislogott rám értetlenül.

-Úgy értem, a történtek után…

-Ezt én szeretném megkérdezni tőled – rendezte el a párnákat, hogy hátra tudjak dőlni. Nagyon figyelmesen bánt velem, amióta kiengedtek a kórházból- egyáltalán nem akarsz erről beszélni?

-Egyszer már elmondtam – vontam vállat.

-Liina! Elmondtad, amire nyomozó kíváncsi volt, monoton fojtott hangon. De én a férjed vagyok, biztos, hogy nyomot hagyott benned ez az egész szarság!

-Azt akarod tudni, mit érzek? – pislogtam rá, határozottan bólintott – nos, undort és félelmet. Nem tudod elképzelni, hogy mennyire féltem attól, hogy valóban elhurcol egy idegen helyre, és soha többé nem láthatlak. Hogy megteszi mindazt, amit mondd… hogy olyanokra kényszerít, amiket én nem akarok – súgtam rekedtes hangon.

-Annyira sajnálom – húzott magához ismét – az a pár óra… úgy éreztem, hogy megőrülök a tétlenségtől. Hogy nem tudok segíteni neked…

-Arról beszélt, hogy tönkre tetted. Emlékszem, mikor pereltél egy újságírót valami képekért… de milyen képek voltak azok?

-Liina – sóhajtott fel, lehunyta szemeit, majd bocsánatkérő pillantással nézett le rám – attól tartok, hogy ezen ki fogsz akadni…

-Mie célzol? – ültem fel gyanakodva.

-Emlékszel, amikor évekkel ezelőtt Bacelonában egy egész hétvégét töltöttünk együtt, a futam hétvégét?

-És?

-Akkor készített kompromittáló képeket – folytatta rekedt hangon – rólad és rólam. De azt nem engedhettem, hogy kikerüljenek, nem érdekelt, ha rólam cikkeznek, de te… Akkor kezdtél az F1 körében dolgozni, milyen fényt vetett volna rád, ha kiderül, hogy velem szerelkezel?

-Miért nem mondtad el? – súgtam.

-Nem tudom – vont vállat – meg akartalak védeni attól a sok szartól, ami azzal járt, hogy elhallgattassam azt a patkányt.

-Mondd el! – parancsoltam.

-A lényegét tudod – meredt rám – hiszen ott voltál némely lépésnél, csak azt hallgattam el, milyen képekről van szó. Végig ott lebegett, hogy valahogy megtudod, de minden eszközzel azon voltam, hogy ne derüljön ki.

-Szóval a képembe hazudtál?

-Nem. Csak… nem mondtam el. Nézd, tudom, hogy ez nem javít a helyzeten, de kérlek, ne most veszekedjünk ezen. Alig telt el 48 óra azóta, hogy elraboltak, és én azt hittem, hogy sosem látlak többé. Épp csak visszakaptalak…

-Kims – hajtottam le fejem, sok volt ez már nekem érzelmileg. Dühös voltam rá, amiért elhallgatta az információkat, de ugyan akkor meg is értettem miért tette. És az elrablás…

-Elképzelni sem tudom, hogy mit éltél át – emelte meg fejem államnál, és óvatosan végigsimított mutatóujjával az alsó ajkamon lévő seb alatt – de azt látom, hogy most nagyon bátran kezeled a helyzetet. Sajnálom, hogy nem védtelek meg…

-Nem tudom, hogy lehetett volna ezt elkerülni – vontam vállat lassan – de… most már legalább vége, végleg. Nem lebeg felettünk a fenyegetés. És mindent egybe véve azt hiszem, nem jártam olyan porul, mint amennyire járhattam volna.

-Ugye most nem te fogsz engem vigasztalni – karolt át, mintha egy csepp vidámságot véltem volna hallani szavai mögött.

-Én csak nem szeretném, ha ez határozná meg a napjainak… el akarom felejteni, és élni az életem tovább.

-Rendben…. csak ne fojtsd el, ha valami… ki akar jönni, tudod, hogy rosszabb lesz. Nem tudom… Félix említett egy lehetőséget, egy beszélgetés, olyannal, aki ért ehhez.

-Jól értem, hogy te dili dokihoz akarsz küldeni? – vontam fel szemöldököm.

-Nem. Nem dili doki, csak egy olyan ember, aki pszichológus… és tud…

-Szóval dili doki!

-Liina, egyáltalán nem tartalak se bolondak, se örültnek, úgyhogy ne célozgass rá – felelte határozottan – csak nem tudom, hogy én elég vagyok e ahhoz, hogy ezt az egészet feldolgozd. Hát nem érted? Nagyon féltelek téged…

-Rád van szükségem, csak rád. És, hogy normálisan viselkedj velem – tettem kezem mellkasára – úgyis látni fogod, ha ki akarok borulni…

-Most lesz még két futam – kezdett bele pár pillanat múlva – utána egy egész hónapra elutazhatunk.

-Ez úgy hangzik, mintha kész terved lenne – mosolyodtam el félénken.

-Mert van is – bólintott – eredetileg meg akartalak lepni vele… de azt hiszem, most rád fér egy ilyen dolog.

-Mit eszeltél ki? – követtem tekintetemmel, míg kimászott mellőlem, s laptopjával tért vissza.

-Négy hetünk van – pillantott rám, míg töltött a rendszer – gondolom haza is akarsz menni – bólintottam így folytatta – egy hét otthon, három pedig itt – fordította felém a gépet – mit gondolsz?

-Kims – tátottam el szám – Hawaii? Ez komoly? Úristen! – nevettem el magam – olyan rég el akarok oda menni!

-Tudom – nyomott puszit homlokomra – mikor kipróbáltam a NASCART Ken tartott hawaii beachen egy partit, és nagyon megtetszett a hely. Csak mi, mindenféle böszme sajtó nélkül.

-Tökéletes – hajtottam fejem vállára – azt mondja, most még két hét… akkor az már egy hónap – kezdem számolni – pont leveszik ezt a hülye sínt a kezemről addigra. Jó, hogy nem gipszelték be…

-Minden szempontból jót fog tenni ez a lazítás. Előbb haza akarsz menni?

-Mmm, inkább utána – feleltem, szinte láttam magunkat a fehér homokos tengerparton - Kimi… az elmúlt két napban sokat gondolkodtam kettőnkön… imádom, hogy a feleséged lehetek, és vasárnap, amikor… ott ültem abban az átkozott autóban, miközben az a patkány azt ecsetelte, hogy nem lehetek veled többé – nyeltem egyet, be akartam fejezni a gondolatom, mielőtt előtörnek könnyeim – az hasított belém, hogy az összes hibával együtt tökéletes az életem, az életünk. De valami hiányzik.

-Micsoda? – nézett rám kerek szemekkel, azt hiszem, kissé megrémítettem…

-Kimi, szeretnék egy kisbabát tőled – feleltem határozottan, mindvégig meghatározhatatlan színű szemibe nézve – amióta elvetéltem… egyre inkább fogalmazódik bennem, hogy akarok gyereket, de attól tartottam, hogy csak az érzelmi hatás miatt gondolom ezt. De nem. Annyi mindent megéltünk, rengeteg helyen jártunk, olyanokat tapasztaltam melletted, amiről álmodni sem mertem. De ha most lenne vége az életemnek, úgy mennék el, hogy valami még hiányzik. És ez nem más, mint egy kisbaba, akinek te vagy az apja…

-Akkor hozzunk össze egy babát – pislogott rám, majd kedves mosoly terült el arcán – jól tudod, hogy szeretnék gyereket. Óvatos, szerelmes csókot adott, amitől úgy éreztem, hogy megtelik a szívem élettel.

Tudtam, hogy még kell egy kis idő az elmémnek, hogy helyre tegyem magamban az eseményeket, de most először éreztem, hogy jó úton haladok a testi és lelki gyógyulás folyamatában.

***

Lassan egy hete voltunk már otthon, majdnem hogy csak a következő utazásra kellett készülnünk. Az úti cél pedig Németország volt.

-Még jó, hogy jobb kezes vagyok – huppantam le Kimi mellé a kanapéra – mindenben zavar ez a bigyó! – utaltam a bekötött kezemre.

-Nem fáj? – tudakolta, nemlegesen megráztam a fejem.

-Kims… arra gondoltam, hogy mivel most egymás utáni két hétvégén lesz verseny, nem intézzük el az utat, míg itthon vagyunk? Mivel van időnk… - pislogtam szépen rá.

-Az a kölyökkutya tekintet – nevetett fel, s csókolt szájon könnyedén – rendben, intézzük el a foglalásokat – húzta maga elé a gépet. A következő óra azzal telt el, hogy kiválasztottuk a szállodát, pontosabban egy apartmant. Rengeteg lehetőség volt, szebbnél szebb képek tárultak elénk, azt se tudtam hirtelen melyiket válasszam, mindegyikben volt valami, ami miatt beleszerettem.

-Ooo – sóhajtottam fel, amint felvillantak a képek előttem a gyönyörű, világos, tágas házról. Igaz, hogy nagy volt két személynek, de én azt akartam. Ott lenni, vele, csak vele.

-Mennyi medence – vigyorodott el Kimi – melyikre szavazol?

-Erre! – közöltem határozottan – és te?

-Nekem mindegy, a lényeg, hogy te ott legyél.

-Szeretlek téged – simítottam végig arcán, majd felkuncogtam – de azért borotválkozz meg kérlek, már nagyon böksz.

-Ejj asszony – karolt át – én itt romantikázok, te meg parancsolgatsz!

-Nem parancsolgatok – néztem rá incselkedve – hanem megkértelek. Tudod, hogy milyen érzékeny a bőröm! – kacsintottam.

-Ó! – pillogott, majd fülemhez hajolt – csak nem valami akciót tervezel estére? Mmm? – pusmogta halkan pár érzéki puszi mellett.

-Majd meglátod – leheltem csukott szemekkel – de, most… a hááz..

-Legyen ez – húzta el arcát, de orra enyémhez ért még, majd egy gyors puszi után valóban visszafordult a laptop felé – három hét az édenben!

-Tökéletes nászút – feleltem elégedetten.

-Liina – sóhajtott fel – biztos késznek érzed magad arra, hogy emberek közé menjünk?

-Igen – bólintottam határozottan – jól tudod, hogy sírva ébredtem fel némely éjszakán, vagy, hogy megrezzentem egy-egy hangtól, de azt hiszem, ez természetes. Ugyanakkor meg elegem van már abból, hogy négy fal közt legyek. Csodálatosan gondoskodtál arról, hogy mentálisan helyre jöjjek, és feldolgozzam a történteket.

-Mindig lenyűgözöl. Erősebb vagy, mint amennyire én gondolom…

-Hajlamos vagy túlzásba vinni az aggódást velem kapcsolatban – sütöttem le szemeim.

-Ne csodálkozz rajta – tette le a gépet, s engem húzott az ölébe, tette mindezt óvatosan, a lila foltom még érzékeny volt – szeretkezni akarok veled – fogta kezei közé arcom, majd ajkamra tapasztotta sajátjait. Hagytam magam elveszni az édes érzésben…

Kedd este csomagoltunk Kimivel, amikor valaki csengetett.

-Megyek – szólt nekem, s indult le a lépcsőn. Mivel nem sokan tudták a kapukódot, kíváncsi voltam ki érkezhetett, így a korlátnak támaszkodtam, hogy lássam az eseményeket.

-Édes fiam, egy jó nagy tasli járna nektek – robogott be Paula, anyámmal a nyomában.

-Szia anya – csukta be nagy sóhaj mellett, elmosolyodtam ezen az elárvult sóhajon.

-Mit vétettünk? – ballagtam le én is.

-Mikor óhajtottátok elmondani, hogy milyen veszélyben voltál? – nézett végig rajtam alaposan anya, már csak a kezemen lévő kötés mutatta, hogy megsérültem, a szám teljesen helyre jött, a foltot pedig takarta a felsőm.

-Nézd… akartunk szólni – feleltem alázatosan – csak… kellett egy kis idő, hogy helyre tegyem magamban a dolgokat. És addig volt, hogy még Kimi elől is elvonultam, nem hogy egy egész csapatnyi ember elől. Sajnálom anyu, de látod, hogy jól vagyok.

-Jaj kislányom – ölelt meg – mi történt? Mi ez az elrablós történet?

-Pár hete valaki megfenyegetett telefonon – kezdtem, miután Paula is üdvözölt –aztán múlt héten azt is megtudtam, hogy ki ez az illető. Pár órát töltöttem vele, aminek a végén a rendőrség elkapta, ennyi – adtam elő a finomított verziót. Nem állt rá a számra, hogy a saját anyámat azzal rémisztgessem, hogy elrabolt…

-Pár órát vele töltöttem? – nézett rám szigorún Paula, persze, hogy sejtették, hogy valami nem stimmel.

-Hát..

-Szóval, tényleg elrabolt? – nézett rám könnyes szemekkel anyu, sután bólintottam, Kimi kezét éreztem a derekamon.

-De semmi bajom anyu – ültem mellé, nem tudtam, hogy vigasztalhatnám meg.

-Mi történt? Mondj el mindent – kért határozottan, én pedig mesélni kezdtem, persze gondosan elhallgatva azokat, amiket mondott. Elég ha a nagyját tudja.

-És most hogy vagy? – nézett rám aggodalmasan Paula.

-Sokkal jobban – feleltem – hál Istennek, hamar véget ért az egész, és nem is szenvedtem komoly sérüléseket.

-És lelkileg?

-Hát az nehezebb dolog már… de Kimi remekül kezelt, és segített túllépni a félelmeimen. Nem mondom, hogy most már minden oké, de jó úton haladok a felé. Amúgy a magyar futam után elutazunk egy igazi nászútra, de azt terveztük, hogy annak a végén hazarepülünk – váltottam témát.

-Rátok fér egy kis pihenés – helyeselt anya.

-Meddig szándékoztok maradni? – tudakolta Kimi – nem mintha zavarnátok, de szerdán, azaz holnap utazunk németbe.

-Semmi csomagot nem hoztatok? – csodálkoztam.

-Az előtérben vannak – felelte Paula.

-Nem vagytok éhesek? – álltam fel – hozok inni! – indultam ki, s közben intettem Kiminek, egy pislogással nyugtázta, hogy észrevette.

-Segítek, jó? – jött utánam, elnevettem magam, sosem voltunk jók ebben az osonósdiban.

-Mondjad szépségem – nyomott heves csókot ajkaimra, miközben a pultig hátráltunk.

-Hééj – fektettem tenyerem mellkasára somolyogva.

-Bocsánat – pislogott szépen – de túl szép vagy – ingatta fejét panaszosan.

-Jaj te hízelgős! Azért hívtalak ki amúgy, hogy mi lenne, ha elhívnánk az anyukákat a futamra?

-Németbe? – csodálkozott.

-Felőlem mehetünk Luxemburgba is, de mivel nem ott lesz a futam… - gonoszkodtam.

-Ó, te szemtelen nőszemély! – lépett hátrébb tetetett sértettséggel.

-Na, most komolyan drága uram – néztem szépen – úgy is rég voltak kint a versenyeden.

-Felőlem oké – vont vállat lazán.

-Remek – nyomtam puszit arcára – előbb egyeztetni akartam veled, mielőtt nekik mondom.

-Okos kis feleségem – paskolta meg fenekem, majd magamra hagyott. Kivettem a frigóból a jeges teát, és négy pohár társaságában valamint egy tányér süti mellett tálcára pakoltam.

-Nem jöttök el velünk a futamra? – kérdezett rá Kimi amint leültem – legalább Ina sem lesz egyedül, míg én pályán vagyok…

-Nem dolgozol? – pillantott rám kérdőn anya.

-Németben hivatalosan nem – feleltem – de úgyse fogom megállni, hogy ne szóljak bele pár dologba.

-Rendben, fiam meggyőztél – felelte Paula, elvigyorodtam, egyáltalán nem kellett őket győzködni.

-Hát kösz anya – dünnyögött Kimi két falat süti között.

-Ezt te sütötted? – kérdezte anya.

-Nem. Hannáék voltak látogatóba két napja, és ő hozta. Legalább megismeritek Hannát – somolyogtam.

-Tessék, ők bezzeg láthattak – sóhajtott fel anya, tudtam, hogy még kapok ezért.

-Kb 15 percet voltak itt, mert kényelmetlen volt nekem, hogy úgy mindenki úgy kezel, mintha elütött volna egy kamion!  - szisszentem fel, most elvesztettem a türelmemet, akármennyire is igyekeztem, nem voltam túl az eseményeken – gyűlölöm azokat a sajnálkozó pillantásokat, amikkel azok néznek rám, akik tudják a történteket. Épp elég nehéz feldolgoznom, hogy azt ecsetelte, hogy éppen hogy fog megerőszakolni és verni! Nem akarom, hogy a tekintetekben ezt lássam vissza!!! – fel sem tűnt, hogy a végre már kiabálok. Zihálva meredtem rájuk, majd felrohantam az emeletre. Nem akartam mást csak a régi, nyugodt Liinát, aki nem küzd rémálmokkal, aki nem érzi magát mocskosnak, de attól féltem, hogy ő elveszett a félelemmel teli úton…

Sziasztok!

A mostani részről nem sok mondani valóm van. Alakul, alakul a dolog, de nem az igazi… fel kell dolgozni a történeteket, és van, hogy ez nehezebb, mint amilyennek látszik.

Véget ért a szavazás, több volt az igen, mint a nem, így megírom a 33. rész másik verzióját. Nyugi, nem vagyok szívtelen, és bár lesz benne tettlegesség, de… összességében pozitívan zárul. És mivel volt olyan, aki azt kérte, hogy ne legyen, mert nem tudna elvonatkoztatni, kitaláltam, hogy hogy is tegyem fel úgy, hogy csak az lássa, aki el akarja olvasni. De ezt majd meglátjátok jövő héten :)

Reményeim szerint szerdára lesz gépem, így csütörtökön már én hozok részt. Addig is várom a véleményeket :)

L.