Two

-Kimi… ez pokolian fáj! – lihegtem – Nem lesz elég egy gyerek nekünk?

-Saara – törölte meg homlokom – Egyenlőre rá koncentráljunk csak.

-Azt teszem – kaptam keze után.

-Rendben, Saara, itt az idő – szólt az orvos- A következő már tolófájás lesz, nyomjon, ahogy csak bír.

-Kimi – néztem riadtan rá, de ő csak mosolygott.

-Ügyes vagy, kicsim, és én itt leszek segíteni… - susogta nyugtató hangon.

-Jó – bólintottam, majd megfeszült testem a fájdalomtól. Üvöltöttem, kapkodtam a levegőt, aztán megint üvöltöttem, aztán szédültem a levegőhiánytól…

-Mindjárt vége – közölte a doki – Kint a feje. Még egy utolsó nagyot, Saara.

-Igyekszeeem – ziháltam, és a férjem kezét szorítva tettem, amit kért az orvos, s mit a testem diktált.

-Itt is van – nevetett diadalmasan a doki – Íme a kisfiuk. Gyönyörű, és egészséges – fektette mellkasomra.

-Szia, picúr – sírtam el magam – Istenem, de szép vagy! Úgy szeretlek, Luukas!

-Olyan pici – súgta Kimi nevetős hangon – A legtökéletesebb baba a világon!

-Nagyon fogunk rád vigyázni, ígérem – súgtam puszi mellett, majd az ápolónő feléje nyúlt.

-Most egy kicsit elviszem, nemsokára újra láthatja…

-Jó – súgtam fáradtan, nagyon fáradtan – Szeretlek, Kimi – pillantottam hálásan rá, hiszen neki köszönhettem a kisfiamat. A fáradság egyre erősebb lett, és én nem akartam mást csak aludni.

-Saara, nem, nem szabad most elaludnia! Saara!

-Kicsim! – hallottam tompán Kimi hangját, meg akartam nyugtatni, hogy csak pihenek kicsit, és minden rendben lesz, de már nem találtam meg a hangom, a sötétség egyre lejjebb húzott…

Kimi szemszöge:

-Mi történik? – meredtem az orvosra. A feleségem falfehér arccal feküdt.

-Most ki kell mennie – tolt el egy nővér.

-NEM!- üvöltöttem – Mi történik?

-Csipeszt azonnal…. átszakadt az ütőér… Aagens, hozzanak vért a bankból azonnal!

-Nem, nem, nem – hadartam kétségbeesetten, ahogy a vérfolt egyre nőtt. Végül kitoloncoltak, és én ott maradtam az ajtóban, egyedül, míg a túloldalon a feleségem életéért küzdöttek…

-Kimi! Kimi, mi történt kisfiam? – lépett hozzám anya.

-Valami baj van… - súgtam.

-A baba? – vágott bele apa, megráztam fejem –Saara? – folytatta, bólintottam – Minden rendben lesz, erős nő!

-És ha nem? – meredtem rájuk, most először féltem. Kegyetlenül féltem, hogy elhagy. És én itt maradok egyedül.

Nem tudom mennyi idő telt el, egyre többen rohantak be, de még senki nem jött ki. Aztán nyílt az ajtó, és dr Freman lépett ki. Azt hiszem akkor már tudtam…

-Mr Räikkönen, Saaránál erős vérzés lépett fel, az erőlködéstől megrepedt az egyik érfal, mely belső vérzést idézett elő.

-Ez mit jelenet? – hadartam idegesen.

-Kimi… sajnálom, de Saara nem élte túl a szülést. Őszinte részvétem…

Tompán hallottam, hogy anya felzokog. Éreztem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét… de nem érdekelt.

-Nem! Nem lehet – meredtem az orvosra – itt van Luukas, NEM HAGYHATOTT ITT! – üvöltöttem.

-Tudom, hogy ez most pokolian nehéz….. – kezdte, de nem figyeltem. Nem akartam elhinni, hogy a nő, akiért mindent oda adtam volna halott…

*** 1 héttel később***

-Hallgatasd már el – sóhajtottam fel, és fejemre húztam a párnát.

-Kimi, Luukas éhes, azért sír – felelte anya.

-Akkor etesd meg –rúgtam le magamról a takarót, és bementem a fürdőbe. Dühösen csaptam be az ajtót, így nem lehet pihenni. Állandóan bőg valamiért…Mire lementem, csend volt. Végre! 
– Fiam, beszélnünk kell – állt elém apa – Ez így nem mehet tovább. Luukas a te fiad, és mióta megszületett, meg sem érintetted. Saara nem ezt aka…

-NEM! Ki ne ejtsd a nevét – sziszegtem – Luukas elvette tőlem Saarat! – üvöltöttem – Miatta halt meg a feleségem! Nem érdekel!

-Kimi, ez nem így van – vágta rá – Saara meghalt, és tudom, hogy pokolian hiányzik neked, és fáj az elvesztése, de Luukasnak szüksége van rád, és neked is rá.

-Nem, nekem Saarára van szükségem – rogytam le.

-Saara Luukasban él tovább – érintett meg – És elhiheted, most piszok mérges rád ott fent, mert nem törődsz a kisfiatokkal. Már rég felpofozott volna téged a viselkedésed miatt!

-De… ha nem szül…

-Nincs olyan, hogy de – hallottam meg anya hangját – Nagyon hiányzik nekünk is Saara, el nem tudom képzelni, te mit élhetsz át, de nem szabad Luukast hibáztatnod… Ő egy védtelen csecsemő, Saara és a te kisfiad. Ő is elvesztett valakit, a legfontosabb embert az életében, téged nem veszthet el…

Valahol tudtam, hogy igaza van, de… Saara pokoli űrt hagyott maga után. Egy hete még együtt készültünk arra, hogy szülők leszünk… most pedig itt maradtam, nélküle.

Ő nincs többé, csak a hiánya…

Apáék elmentek valahová, nem tudom hová, pedig mondták. Ketten maradtunk a házban, ő és én. Hírtelen kezdett el sírni, hangosan, nagyon hangosan. Dühített. Mérgesen nyitottam be a szobába, amit eddig gondosan kerültem.

-Luukas nem lehe…- kezdtem volna, de valami megakadályozott. Ott feküdt előttem egy pici baba, felhúzta lábait, kicsi kezei ökölbe szorultak, arca pedig könnymaszatos volt, hatalmas levegőket kapkodott, hogy aztán üvöltsön. Védtelen volt… Ahogy fölé hajoltam szájához emelte kicsike kezét, de a sírást nem hagyta abba. Könnyes szemekkel nézett rám, én pedig úgy éreztem, megnyílik a föld alattam. Saara csokoládébarna szemei néztek vissza rám a pöttöm arcból.

-Saara – súgtam magam elé, és mire felfoghattam volna, mit is teszek, érte nyúltam, és már a kezemben is volt… - Miért hagytál itt? Mit kezdjek én egyedül vele? Nem tudok gondoskodni róla… Kellesz mellé! Mellém! Luukas…picike vagy… nagyon. Nagyon hiányzik az anyukád…

*** 1 hónappal később***

-Biztos vagy ebben, Kimi? – kérdezte apa.

-Nem. Semmiben nem vagyok biztos – sóhajtottam fel, ahogy beléptünk a temetőbe – De úgy nem tudok gondoskodni Luukasról, ha folyton versenyzem.

-De mi itt vagyunk, és segítünk…

-Tudom. Tudom. És hálás is vagyok érte, de Saara az életét adta azért, hogy világra hozza Luukast. Nem engedhetem, hogy ti neveljétek fel.

-Büszke lenne rád - erre már nem feleltem. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Apa kicsit lemaradt a hordozóval a kezében. Tudtam, hogy időt akar hagyni nekem.

-Szia, szerelmem – mormogtam, hogy lesöpörtem pár levelet a márványlapról.

Kedvenc virágát csúsztattam a vázába, s közben megakadt a tekintettem a feliraton: Saara Räikkönen élt 24 évet (1983. május 8 – 2007. december 13.). Furcsa dolog volt, hogy az ő halálának napja a fiunk életének első napja lett.  És kegyetlen is, hogy minden egyes születésnapkor felrémlik majd a veszteség is… - Elhoztam Luukast is, gyönyörű szépen nő! Bárcsak látnád… Hatalmas barna szemekkel szemlélődik, épp, ahogy te…

Apa letette mellém a hordozót, a kisfiam ekkor ébredezett.

-Szia, picúr – emeltem fel. Elnyomott egy ásítást, nagyokat pislogva nézett rám – Itt vagyunk anyunál… mindig eljövünk hozzá, jó? Nem engedem, hogy elfeledd…

Fél óra múlva indítottam be az autót. itt volt az ideje, hogy elmondjam döntésem másik részét is.

-Apa, visszaköltözöm Finnországba. Nem bírok abban a házban lenni. Mindenütt az ő keze nyoma van… Eladom a villát.

-Rendben, Kimi. Igazán örülök, hogy végül megtaláltad a közös hangot az unokámmal…

-Igazad volt, nekem csak ő maradt Saarából… És azt hiszem, valóban őrjöngene, ha nem adnék meg mindent a tökmagnak – elmosolyodtam. Szinte láttam magam előtt, ahogy homlokráncolva magyarázza, hogy is kéne a dolgokat csinálni… Vágytam a képzelt kép után, és bár tudtam, hogy sohasem élhetem át a pillanatot, elraktároztam elmémben, hogy majd elmondhassam Luukasnak, milyen fantasztikus nő volt az édesanyja.

*** 5 évvel később***

- Milyen volt az első nap az oviban? – kérdeztem Jessét, miközben leraktam a mesekönyvet az éjjeliszekrényre, miután befejeztem a szokásos esti felolvasást. – Vannak új gyerekek?

- Igen, van egy új fiú. – helyezkedett el az ágyában, én meg betakargattam.

- És hogy hívják?

- Luukasnak, és képzeld, van egy hatalmas, félelmetes kutyájuk, és… - és ezennel kezdetét vette a percekig tartó gyermeki mesélés megtűzdelve itt-ott túlzásokkal, kitalációkkal. Csak figyeltem a kisfiamat a fejét simogatva, miközben szőke tincsivel játszottam, és ezekben a percekben döbbentem rá mindig, mennyire szerencsés is vagyok valójában, hogy ő van nekem. - … Mikor jöhet át játszani?

- Ezt meg kell beszélni az anyukájával is, de a legjobb lenne, ha meghívnád őt is a szülinapi bulidra.

- Tényleg, mit kapok? – nézett rám csillogó szemekkel. – Egy kiskutyát?

- Nem mondom meg. – mosolyogtam rá. De nem kiskutyát. Évek óta rágja a fülem egy kutyáért, de nem lehet. Egész nap egyedül lenne itthon, szétszedné a lakást, a kertet. Én is szeretem a kutyákat, de sok lenne.

- Naa, légyszi!

- Nem. Akkor mi lenne a meglepetés? De most már alvás! – adtam ki az „utasítást”, miután Jesse elnyomott egy ásítást.

- Bent maradsz még egy kicsit?

- Persze. Jó éjt, kicsim. – adtam egy puszit az arcára, majd lekapcsoltam a lámpát.

- Jó éjt, anyu.

 Megvártam, míg elalszik, majd halkan kiosontam a szobából, de az ajtót azért félig nyitva hagytam, ahogy mindig. Beraktam még gyorsan egy mosást, lezuhanyoztam, és gyakorlatilag bezuhantam az ágyba. Nekem is ez volt az első napom újra a munkahelyemen 2 hónap szünet után, nehéz visszarázódni.

Másnap reggel én magam is nehezen másztam ki fél 7-kor ágyból, de Jessét még nehezebb volt kiimádkozni onnan fél órával később. Remélhetőleg 1-2 napon belül visszarázódunk a rendes kerékvágásba, mert ez így nagyon nehéz lesz. Megtörténtek a reggeli teendők, majd háromnegyed 8-kor már a kabátját, cipőjét vettük le az óvodában.

- Jó legyél. Délután jövök. Szeretlek. - adtam egy puszit neki, majd ő beszaladt a terembe, én meg a munkahelyem felé vettem az irányt. Gyerekorvosként dolgozom a helyi kórházban, így nem is volt kérdés, h szeretnék-e gyereket, csak az, hogy mennyit. De sajnos az élet nem úgy hozta, ahogy én azt szerettem volna… Nagy, boldog családdal képzeltem el magma, ehhez képest egyedül nevelem a fiam 5 éve. De a kórházban kiélhetem a kisbabás vágyaimat. Jesse is olyan gyorsan nő, nem rég született, emlékszem a pillanatra, mikor kis csupaszon a hasamra rakták, egy anya az ilyet soha nem felejti el, és most meg már nagy óvodás. Annyira jó lenne még egyszer átélni a terhesség, szülés jó és rossz, nehéz pillanatait is, de nem tudom, hogy megadatik-e ez nekem még egyszer. Néha nagyon nehéz beteg babák között dolgozni, de mikor egészségesen és boldogan hagyják el a kórházat, az mindenért kárpótol. Mivel nagyon sok a teendő a kórházban, így soha nem unatkozom bent, csak 4 órakor vettem észre, hogy lejárt a munkaidőm, és Jesséért kell mennem. Mikor beléptem az óvodába, pont egy apuka adta a fiára a cipőt, köszöntem nekik, majd Jessét szedtem össze a teremből.

- Menj előre kicsim. Vedd fel a cipődet, mindjárt megyek én is. – küldtem ki az „előszobába”, majd az óvó nénivel váltottunk pár szót a mai napról. Mikor kiértem én is, Jesse kedélyesen beszélgetett a kisfiúval meg az apukájával.

- Anya, anya, elmegyünk Luukasékkal a játszótérre? – szaladt elém Jesse. Á, szóval ő Luukas, az új kisfiú. – Légyszi!

- Na, jó, nem bánom. De nem tudunk sokáig maradni, még vásárolnunk is kell. Szia. – nyújtottam a kezem az apuka felé. – Laura vagyok.

- Hello. Kimi. – viszonozta a kézfogást, és még egy kis mosolyt is megeresztett. –Úgy látom, a srácok már is megtalálták a közös hangot. – nézett a két gyerek után, akik már az udvaron szaladgáltak. Felvettem a kabátom, meg Jess táskáját, és mi is utánuk mentünk.

- Remélem, nem baj, hogy rögtön letegeztelek, csak itt az óvodában mindenki tegez mindenkit, még a nagymamákat is. – mosolyogtam rá félénken.

- Nem, egyáltalán. - nyugtatott meg.

A park gyakorlatilag az óvoda mellett van, így nem kellett sokat gyalogolni.

- Örülök, hogy Luukas már is talált magának valakit, akivel jóban van. Féltem, hogy milyen lesz az első napja. – ecsetelte Kimi – azt hiszem így hívják az apukát – miközben leültünk az egyik padra, míg a fiúk már sorban hódították meg a mászókákat, hintákat, libikókákat és egyéb játékokat.

- Jesse tegnap egész este Luukasról mesélt. Nem sok gyerekről áradozik így, de őt nagyon megkedvelhette. Gondolom, a történet fele kitaláció vagy túlzás, de azt mesélte, hogy van egy hatalmas, félelmetes kutyátok.

- Óh, nem kell nagy fenevadra gondolni. – nevetett fel. – Egy 2 éves németjuhászunk van, de egyáltalán nem veszélyes.

- Jesse is szeretne kutyát, de nem igaz merem bevállalni.

- Miért nem? – kérdezett rá kicsit meglepetten Kimi.

- Egész nap egyedül lenne otthon, félek, hogy szétszedné a lakást. De legszívesebben én is tartanék egyet.

- Értem. És miket mesélt még Luukas Jessének? – nézett rám kicsit félénken, amit nem igazán tudtam hova rakni.

- Hát, hogy Forma-1-es pilóta vagy, de ez is csak valami félreértés lehet. - kuncogtam egy sort.

- Igen, az…

- Tudtam! Mi az igazi foglalkozásod? – néztem rá kíváncsi, mit sem sejtve.

- Ex-forma-1-es pilóta. – nézett rám huncutul Kimi, én meg köpni-nyelni nem tudtam. Kellett pár másodperc mire feldolgoztam az információt.

- T-Tényleg? – ennyit tudtam kinyögni.

- Igen. – vigyorgott rám még mindig Kimi.

- Várj! Most hogy egy picit jobban megnézlek… Kimi, mint…?

- Kimi Räikkönen.

- Úr isten, de ciki! – temettem a kezembe az arcom. – Én meg nem ismertelek meg! – legszívesebben elsüllyednék.

- Semmi baj. – mosolygott továbbra is jókedvűen Kimi. – El nem tudod képzelni, mennyire jó, hogy nem ismertél meg egyből.

- Az igazat megvallva soha nem néztem igazán Forma-1-et, egyszerűen nincs rá érkezésem, a hétvégét inkább a kisfiammal töltöm, de mikor világbajnok lettél, arról nem lehetett nem tudomást szerezni, mindenhol ezt lehetett olvasni, látni, és akkor nagyon büszke voltam arra, hogy én is finn vagyok. – pirultam bele egy picit a mondandómba. – És mostanában mit csinálsz? Biztos tele vannak az újságok az életeddel, és lehetne abból tájékozódni, de… - elég kellemetlenül érzem magam, mégis csak egy hírességgel ülök egy padon, és nem tudok úgy rá tekinteni, mint egy egyszerű apukára, most már nem…

- Hidd el, én nagyon is örülök annak, hogy semmit nem tudsz rólam, így egyenlő esélyekkel indulunk. – somolygott egy sort. – Így végre csak Luukas apukája lehetek, nem Luukas híres apukája, akiről már az első percben mindent tudni lehet, és sokszor valótlan, abszurd dolgokról is tudomást szereznek az emberek. Úgy beszélgethetünk, mint Jesse anyukája és Luukas apukája, nem, mint Luukas híres apukája, Kimi Räikkönen. És kérlek, maradjon is így, rendben? Ne írd be a nevem a Google-ba. – szinte könyörgött a szemével.

- Rendben, bár ez meg sem fordult a fejemben.

- Köszönöm. A kérdésedre pedig válaszolva első sorban gyereket nevelek, és mellette ralizom a finn kategóriában.

- Igazán? – néztem rá nagy szemekkel. Számomra minden újdonság róla.

- Olyan aranyos vagy, hogy mindenre így rácsodálkozol. De igen, tényleg. – nevetett a szemével.

- Oh, bocsánat. – éreztem magam zavarban.

- Mondom, hogy ne érezd magad kellemetlenül. Én nagyon jól szórakozom.

- Azt vettem észre. – egész végig vigyorog. Látszik, hogy mulatatja a tény, hogy semmit nem tudok róla.

- És te mivel foglalkozol?

- Gyerekorvos vagyok a helyi kórházban.

- Ez remek! Nem rég költöztünk ide, és Luukasnak így új orvost kell találnom. Esetleg…

- Nézzetek be valamelyik nap a kórházba. Minden hétköznap bent vagyok 8 és 16 óra között. De azért adok egy névjegyet. – kezdtem el kotorászni a táskámban, majd átnyújtottam a kis cetlit.

- Laura Lahtinen. – olvasta fel hangosan a nevem.

- Igen. Most már ezt is tudod. És honnan költöztetek ide?

- Espooból, a szüleim ott élnek, és én is ott születtem. Luukas születése után hazaköltöztünk, de mindig is szerettem itt, Porkkalában lakni, így nem volt kérdés, hogy visszaköltözünk, csak az időpont, ami most jött el. És emellett a bátyámék pedig Kirkkonummiban laknak, és a 2 kisfiuk a közeli iskolába jár, úgyhogy majd felváltva fogjuk elhozni vagy elvinni a srácokat.             

- És ők merre vannak?

- Már otthon. Valami programjuk van délután.

- Nekünk is lassan menni kell. – kezdtem el összeszedni a cókmókunkat, miután ránéztem az órámra és már fél 6 is elmúlt.

- Ha gondolod, elvihetünk titeket.

- Nem lakunk messze, de köszönjük. Jesse! Gyere kicsim, indulnunk kell! – szóltam a mászókáról lelógó fiamnak. - És akkor ne felejtsetek el benézni a kórházba valamelyik nap. – fordultam vissza Kimi felé.

- Nem fogunk, és köszönjük.

- Nincs mit. – mosolyogtam rá.

- Apa, apa, jössz játszani egy kicsit még? – szaladtak oda hozzánk a fiúk. Ráadtam Jessére a kabátját meg a táskáját, és lassan elindultunk.

- Igen, megyek. Akkor majd találkozunk vagy itt vagy a kórházban. – nézett vissza rám Kimi.

 - Igen. Sziasztok. – köszöntünk el egymástól, és a fiúk is követték a példát.

- Jót játszottatok? – kérdeztem Jessét már a hazafelé vezető úton.

- Igen. Vehetünk valami csokit? – nézett rám nagy, könyörgő szemekkel.

- Csak egyet. Tudod, hogy nem tesz jót a fogaknak. És meghívtad Luukast a bulidra?

- Jaj, elfelejtettem.

- Semmi baj. Majd holnap megkérdezed, hogy lenne-e kedve eljönni.

Mielőtt hazaértünk volna, beugrottunk egy boltba kenyeret, sajtot, tejet, meg egyéb ehető dolgot venni, és végül negyed 7-kor már a vacsorát főztem. Megvacsoráztunk, lefürdettem Jessét, majd 8-kor már az igazak álmát aludta. Jól kifáradt, de nem is bánom, hogy nem kellett küzdeni az elalvással, és így talán reggel nem lesz olyan nehéz felkelnie….

Sziasztok!

Íme a második rész :) Elöljáróban annyit, hogy a dőlt betűs rész származik Anditól, azt ő írta :) A következő részbe is átnyúlik abból, amit küldött nekem, de majd meglátjátok! :)

Jajaj, megmondom őszintén nehéz szívvel írtam meg Saara halálát, még úgy is, hogy ez csupán egy fikció. Ez is, Saara halála is Andi ötletéhez tartozik, mint látjátok ő az „új” életét kezdte el írni.

 Nem akartam nagyon elnyújtani a szomorú részt, ezért építettem fel így, különböző időpontokból. De azt hiszem így is átjön, hogy mennyire fájdalmas dogok történtek… Remélem, nem lesztek mérgesek a finnre, azért, ahogy először vélekedett a kicsiről, valóban kemény dolog lehet egy ilyet átélni… elveszteni a szerelmet egyik pillanatról a másikra…

Szóval mostantól könnyedebb hangvételű részek jönnek, szerintem nem is bánjátok. Várom a véleményeket

L.