Ötvennegyedik

-Mami, kéjek még – nézett Paulára a kunyizós tekintetével Riia.

-Almát, vagy banánt?

-Ajmát – csücsörített a kishölgy, majd elégedetten majszolni kezdte, mikor megkapta a kiszemelt gyümölcsöt.

-Mami elfutott a kutus – mutatott ki a kertbe – mié?

-Nem tudom kicsim, de kimehetünk megnézni.

-Jóó – iramodott meg.

-Nana, kisasszony, előbb felöltözünk – mentem utána – hozd a kiscsizmádat.

-Hojom – reppent a cipőtartóhoz. Öt perc múlva már Ajaxot kergette az udvaron.

-Te jó ég, ez a gyerek mennyit beszél – nevetett fel Kimi – biztos, hogy az én lányom?

-Na, azért sokszor neked se lehet befogni a lepénylesődet!

-Asszony! Mi ez a szemtelen hangnem? – indult meg felém, vállára vett, én persze hiába visítottam, hogy tegyen le, nem történt semmi.

-Nem, nem – mormogta – mit csinálsz?! – nevetett fel, ahogy elkezdtem lehúzni nadrágját. Némiképp nehézkes volt, mert én fejjel lefelé lógtam, de pont elértem formás fenekét, így jobb ötletem nem lévén, benyúltam a melegítője alá, s elkezdtem lefelé ráncigálni.

-Tegyél le!  - követeltem nevetve, a kanapé előtt végrehajtotta kérésem, s rögtön mellém, illetve rám is feküdt.

-Miért nyúlkálsz te az én nadrágomban? – nézett ám felvont szemöldöke alól, ó mennyire szerettem én ezt a játékos Kimit!

-Nem hagytál más lehetőséget – vigyorogtam – valamit tennem kellett, hogy ne ráncigálj át a házon…

-Nem túlozza el egy csöppet Mrs Räikkönen? – mormogta nyakhajlatomba.

-Neem – súgta lehunyt szemekkel, keze pólóm alá siklott, bőröm bizsergett érintése nyomán.

-Úgy érzem, ez tetszik – súgta, majd gyengéden fogai közé vette fülcimpám – szeretnél szeretkezni velem?

-Ühümm – sóhajtottam vágyón, széjjelfeszítette combom, s még jobban hozzám simult. Finom vágyát így már érezhettem is. Édes csókkal kényeztetett, majd lehanyatlott rólam.

-Ejnye! Jól tudja, hogy nem lehet – oktatott vigyorogva – mégis hergeli az urát?

-Ó te pajzán dög! – morogtam, majd azért is alapon ölébe csúsztattam kezem pár pillanatra – szóval ez visszavágó a tegnap este miatt?

-Kicsit – vallotta be ártatlan vagyok tekintet mellett, de nem igazán sikerült lepleznie a huncutságot, mit szemei sugároztak.

-Olyan vagy, mint egy kamasz – kuncogtam – állandóan az erotika körül forog az agyad

-Tudod, hogy nagy étvágyam van – nézett rám azzal a szexi kisugárzású pillantásával. Tökéletesen tudta, hogy milyen hatással, van rám, és élvezte ezt a tudatot. És ez a kombináció egy olyan elégedett-kaján-egyém vagy- és szeretlek mosolyhoz vezetett, amitől úgy éreztem megolvad a csontom. Vigyorogva bújtam mellkasához, jó szorosan, egy pillanatra meglepte ez a reakcióm, ilyenkor szoktunk laza kaján szófordulatú szócsatába bonyolódni, aminek a vége vagy szex, vagy ígéret rá. Ehelyett meg szerelmesen bújtam hozzá.

-Igen, tudom, hogy igen… aktív vagy – pusmogtam finom illatú nyakába – és, hát… ez nincs ellenemre…

-Ó bébi, tudom én azt nagyon jól – rötyögött elégedetten. Teljesen ellazultam, ahogy lassú légvételét hallgattam, lehunyt szemekkel élveztem a nyugis pillanatokat, mígnem Riia sikoltása, és szinte rögtön feltörő keserves zokogása rám hozta a szívbajt.

-Riia! – nyögött fel Kimi rögtön, s úgy ahogy voltunk, pólóban, papucsban rohantunk ki a hóesésbe – mi történt?

-Fájjjjj – sírta panaszosan és Kimi kezébe ejtette sajátját.

-Kicsim – súgtam, ahogy megláttam, hogy a picurka kézből kiserken a vér – mi történt?!

-A fémketrec rácsúszott a  kezére – felelte döbbenten Paula – jaj Riiám, én mondtam, hogy nem szabad itt játszani, amikor minden csúszik!  Kimi közben körbetekerte a pici kezet a pulcsijával, Rii az ölembe kucorodva üvöltött és remegett.

-Be kell vinnünk a kórházba – sóhajtott fel Kimi – alighanem össze kell varrni.

-Ajaaa – hüppögte Riia – fájjj!

-Tudom nyuszi, tudom – pusziltam meg fejét – nemsokára jobb lesz, jó? Elviszünk a doktor nénihez…

-Neee – nyöszögte.

-Kicsim, muszáj – vágta rá Kimi – elbírod? – pillantott rám.

-Persze – álltam fel vele – állj ki az autóval!

-Mit segítsek? – toporgott mellettem Paula.

-Hozd le Riia papírjait kérlek – hadartam, a dolgozószobában van, íróasztal jobb felső fiókjában.

Lettem Riiát, hogy a vizes pólóm levehessem, felkaptam egy másikat, s pulcsit rá, nagyon ideges voltam, és féltem, szívem szakadt meg a kislányom keserves sírása hallatán.

-Tessék- adta kezembe Paula az iratokat.

-Mardj itt kérlek – sóhajtottam – gyere kicsim – vettem újra ölbe a kishölgyet – nem lesz baj kicsim, nem kell félned…

-Aja – bújt hozzám még jobban. Nyakamon éreztem forró könnyeit, picike, reszkető testét, és úgy éreztem, menten megnyílik a föld alattam. Kimi a szokásos téli útviszonyos szebbességének a háromszorosával hajtott végig az úton, éreztem, hogy tehetetlen düh és ijedség árad belőle.

Hamar beértünk a kórházban, még útközben felhívtam a gyerekorvosunkat, így nem a balesetire kellett mennünk, hanem egyenes az egyik sebészeti rendelőbe.

-Üdvözlöm, Dr. Gottman vagyok – mutatkozott be – mi történt a kishölggyel?

-Egy fémkenel darab csúszott a kezére – hadarta Kimi, az orvos lecsavarta a pulcsit, hogy kezelésbe vegye.

-Jól tették, hogy a vérzés elállítása érdekében bekötötték – hümmögte – hát, ezt bizony össze kell varrni. Ahogy nézem, röntgenre nem lesz szükség, a seb nem ér csontot.

-Ajaaaaa – zokogott fel ölemben – neee.

-Nem félj picúr, nem fog fájni – nyugtatta kedves hangon, de persze nem sokat segített – megígérem neked, jó?

-Fájjj…

-Tudom – bólintotta az orvos, majd rám nézett – hogy hívják a kislányt?

-Riia – súgtam.

-Riia – ismételte – szép neved van kishölgy – dicsérte meg, miközben felszívott egy fecskendőbe valami halványrózsaszínes folyadékot – most egy picit még fájni fog, de hamar elmúlik, jó? Szabrina kérem – szólította az asszisztensnőt, aki lefogta a kislányom kezét, hogy ne kapja el – tartsa a kislányt – nézett ismét rám, bólintottam, s erősebben szorítottam magamhoz.

-Ajaaa – kiabálta, ahogy az injekciós tű a bőre alá hatolt.

-Semmi baj – nyugtatgattam én magam is a könnyeimmel küzdve. Pár pillanat alatt vége is lett.

-Jól van picúr – sóhajtott az orvos – most várunk pár percet, és utána kitisztítjuk, s össze varjuk.

-Mikor hat a gyógyszer?

-Már tompítja a fájdalmát, de mivel meg van ijedve, ugyan úgy síni fog, mintha fájdalmai lennének – informált az orvos – egy kicsit ugyan elkábul majd tőle.

-Ajaa… - sóhajtotta két hüppögés közt, de valóban éreztem, ahogy elernyednek izmai. Már nem zokogott, hanem csak fel-fel hüppögött.

-Kérem, tegye le – szólított az orvos – feküdnie kell. Persze itt maradhatnak önök is.  Riia álmos-kábán pislogott, Kimi a feje mellett állt, s mindkét kezét a lánya fejére tette, hüvelykujjával simogatta a pici pofit, én pedig másik kezét fogtam, illetve puszilgattam.

-Érez ebből valamit? – kérdezte Kimi.

-Semmit – felelte a doki, miközben infúziós oldatot fecskendezett a sebre – nem életveszélyes ez a sérülés, nem talált el semmilyen eret, ideget, de mély, és össze kell varrni. Holnapra már semmi baja nem lesz.

-Meddig kell bent lennie a varratoknak?

-Hattól tizenkét nap közt, de ha szeretnék, használhatok felszívódót, így nem kell varratszedésre jönniük.

-Mindenképp – vágtuk rá egyszerre, nem akartam még egyszer kitenni egy korházas esetnek a kislányom, és nyílván Kimi sem.

-Ettól függetlenül mához egy hétre vissza kell hozni a lányukat egy kontrolra.

Összeségében hamar végzett az öltésekkel, majd az asszisztensnő egy adag ragtapaszt vett elő.

-Melyiket szeretnéd picúr? – tudakolta Riiától, a hercegnős, és 101 kiskutyás tapaszok még így is felkeltették érdeklődősét, nagy szemekkel nézte.

-Nos Riiám? – puszilta meg a fejét Kimi.

-Ponjos van? – susogta, az asszisztens keresgélt, majd felmutatott egyet.

-Nézd, ezen Pongó van – mosolyodott el, jól tudtam, hogy csak azért teszik, hogy eltereljék a figyelmét a korházi közegről, de azért jól esetett megtépázott idegeimnek, hogy mennyire gyerek barát helyen vagyunk.

-Megnézed? – kérdezte az orvos Rit, miután leragasztotta. Ha nem tudtam volna, hogy mi történt, akár azt is hihettem volna, hogy piciny vágást fed a tapasz.

-Ponjo – súgta maga elé.

-Gyere hercegnőm – vette ölébe Kimi, Riia teljesen hozzákucorodott, és álmosan pillogott a biztonságot nyújtó ölelésből.

Negyven perccel később állította le az autót a ház előtt.

-Nem fáj a kezed? – kérdeztem.

-Nem – ingatta meg fejét.

-Akkor jó – súgtam.

-Mi törtét? – tárta ki előttünk az ajtót Paula – hogy vagy kincsem?

-Mami, itt a Ponjo – mutatta meg óvatosan a kezét.

-Összevarták?

-Igen – felelte Kimi.

-Jaj kicsim – sóhajtott fel – hogy viselte?

-Sírt – vontam vállat – meg volt ijedve és fájt is neki. Még én is sírtam volna, nemhogy egy közel kétéves gyerek.

-Olyan gyorsan történt ez az egész. Egyszer már megcsúszott az a fém… ketrec szerű – sóhajtott fel – többször szóltam Rinek, hogy ne sündörögjön arra.

-Miért mentél oda kicsim, mikor a mami megkért, hogy ne tedd? – kérdeztem Riiát szelíden.

-Vojt ott egy naj jégcap – biggyesztette le ajkait – je akajtam töjni…

-Jaj picikém – vontam ölelésembe – ha azt mondjuk, hogy ne tedd, akkor annak oka van. Riia, amikor anya, vagy apa, vagy a mami azt mondja, hogy nem szabad, akkor hallgass ránk, jó?

-Jó.

-Megnézzük a 101 kiskutyát? – kérdezte Kimi, tudtam, hogy most mindenben a kishölgy kedvében akar járni.

-Ühüm – bólintott, majd elnyomott egy ásítást.

-De előbb ebédeljünk – álltam fel, miután Ri átkéretőzött az apjához – úgy is elalszik a mese közben…

Igaz nem sokat, de azért evett, majd felmentünk a mi szobánkba, Paula megígérte neki, hogy mire felébred, csinál sütit. Alig telt el negyed óra a meséből, Riia már egyenletesen szuszogott közöttünk.

-Jól vagy? – pillantott rám Kimi.

-Persze – bólintottam – csak… megijedtem – súgtam, nem voltam biztos a hangom erejében. Csendesen átmászott mellém, és magához vont.

-Tudom, én is – súgta hajamba – de most már teljesen jól van.

-Annyira sírt… és úgy remegett… - motyogtam.

-Héé – dörzsölte meg karom – túl vagyunk rajta. Ne hergeld magad…

-Én… úgy éreztem, hogy nem tudok mit tenni azért, hogy jobb legyen neki…

-Linám, persze, hiszen az anyja vagy. Engem is majd szétvetett az ideg, hogy nem tudok mit tenni. De ez egy olyan helyzet volt, amikor mi csak annyit tehettünk Ririért, hogy bevittük az orvoshoz.

Egy könnyed csók után átfordultam Riia felé, és közelebb kúsztam hozzá. Óvatosan magamhoz öleltem, mint, ahogy Kimi szokott, édes illata, az érzet, hogy itt szuszog a karjaimban, biztonságban szép lassan megnyugtattak.

-Emeld meg a fejed – súgta fülembe a férjem, tettem, amit kért, becsúsztatta karját a párna alá, és magához vont.

-Mmm – sóhajtottam fel automatikusan – ez így jó…

Éreztem bőrömön, hogy mosolyog, de nem szólt egy szót sem, csak egy pillanatra erősebben ölelt. Lehunytam a szemem, az elmúlt pár óra baljós eseményei után nem hittem volna, hogy ilyen nyugodtságot érzek…

Sziasztok!

Nem hiszem, hogy sok mindent kellene mondanom ehhez a részhez :) Egy átlagosnak induló nap is végződhet átlagon felülien. Persze nem mindig jól…

Köszönöm az eddigi hozzászólásokat :) Remélem, most is írtok nekem.

L.