IceWorld - Huszonnégy

-Sol, hoznál nekem is egy kávét? – pillantottam fel rá.

-Hányadik a mai napon? – méregetett gyanakodva.

-30 órája nem aludtam, szóval lényegtelen – húztam össze szemeim. Idegesen szinte percenként lestem az órát, elviekben Kimi bármikor befuthatott. Elállt a légvételem, amikor végül ő nyitott be. Szeme alatt sötétebb karika húzódott, mutatva, hogy ő is hasonlóan pocsék éjjelen van túl.

-Szia – mormogta.

-Szia – súgtam, ott állt előttem, és én nem tudtam mit mondjak neki. Pedig annyi mindnet akartam! Csak néztem őt, és egy hang se jött ki torkomon, megbénított, hogy talán ez az utolsó beszélgetéseink egyike.

-Liina – ejtette ki nevem reszelős hangon, de nem folytatta, tudtam nem fog ennél jobban kezdeményezni.

-Kimi… szeretném, ha az időmérőn mindent beleadnál – kezdtem halkan.

-Mindig azt teszem – mormogta monoton hangon – ennyi? – lépett hátrébb.

-Igen – adtam meg magam – várj. Kvali után… beszéljünk. Hiányzol… - fűztem hozzá tétován.

-Rendben – felelte lassan, majd lenyomta a kilincset, s kitárta az ajtót – kérlek, egyél valamit, tudom, hogy ma már öt kávét megittál… Bólintottam, és ő magamra hagyott.

Katja velem volt az időmérő alatt, amit persze sík idegen néztem. Nagyon féltem attól, hogy valamelyik körben kizökken és falnak csapódik, kisodródik, vagy akármi.

-Miben mesterkedtek Ramival? – kérdeztem.

-Hát… nem mondhatok sokat – vont vállat – most próbálunk segíteni a testvérünknek…eléggé magatok alatt vagytok mindketten.

Kimi végül 12. lett, és bár voltak gondok az E20-al, tudtam, hogy ebben voltak saját hibák is, amiket miattam ejtett. Az időmérő után épp arról hadartam Solnak és Nittának, hogy miket kell csinálniuk, hogy én Kimivel lehessek, mikor kivágódott az ajtó, és egy dühös Rennie állt meg előttem.

-Mi a jó büdös fenét műveltek ti? Kimi úgy sétált át a boxon, miután nem jutott tovább, hogy még arra se méltatott, hogy beszámoljon arról miért is volt ilyen dekoncentrált.

-Simon, én…

-Úgy tudtam, hogy nem jó ötlet, ha ti együtt dolgoztok. Nem való egy kapcsolat ide. Liina gondolkodj már, és ha nekicsattan a falnak miattad?

-Mit gondolsz én nem pánikoltam ez miatt? – emeltem meg a hangom én is –semmit sem tudsz, szóval jobb lesz ha visszaveszel az arcoskodásodból.

-Miért, nem miattad ilyen? Pocsékul nézel ki, vörösek a szemeid, és a bőgés határán állsz. Ne hogy azt mondd, hogy minden rendben köztetek!

-Ebből elég legyen – csattant Kimi hangja – semmi közöd ahhoz, hogy mi van köztünk.

-Amíg én vagyok a versenymérnököd nagyon is van. Nem érdekel mit és miért tesztek, de ilyen állapotban még egyszer nem ülsz bele az autóba. Laza hét helyet buktunk miattad!

-Slade a mérnököm – sziszegte – ezzel a beállítással nem jutottam volna be a legjobb napomon sem! Szar. úgy. ahogy. van. – szótagolta – de ugye megint nem nyúlhatunk hozzá, szóval megint nekem kell a szarból várat építeni!

-Elég! – kiabáltam – mindenki kifelé. Most!

-Gyerünk – tolta ki a lányokat Katja, reméltem, hogy elmagyarázza nekik, hogy rájuk cseppet sem vagyok dühös, de nem volt idegem egyesével, mindenkivel beszélni. Simon morogva de elviharzott, ketten maradtunk Kimivel.

-Én is menjek? – szegezte rám tekintetét.

-Ne – kértem rögtön, láttam, hogy menni akar így kétségbeesetten az in medias res* taktikához folyamodtam – Kimi…én egyszerűen nem tudok nélküled létezni! Életem leg ostobább dolga volt engedni, hogy este elmenj – elé léptem, egyszerűen úgy éreztem, ha most nem érinthetem meg belepusztulok – annyira sajnálom, hogy ilyen hülye voltam! Szeretlek téged, és soha többé nem akarok nélküled, lenni…

-Liina – nézett rám meghatározhatatlan színű szemeivel, tekintete lágy, de mégis zavart volt, gondolkodás nélkül nyakába vetettem magam, egy pillanatig nem mozdult, majd végre, végre átölelt.

-Sajnálom – zokogtam vállába – úgy sajnálom ezt az egészet!

-Nem tudom elviselni, hogy még egyszer elmenj… - súgta – és te elmentél volna. El akartál hagyni – lassan lecsúsztatta kezeit.

-Ne, nem, nem – fogtam kezeim közé arcát – nagyon féltem, és fájt ez az egész. A vetélés, a tudat, hogy te mennyire akartál gyereket, és hogy miattam elment a baba…

-De az nem a te hibád volt! Érts már meg! Annyi minden történt, és ezernyi oka lehetett annak, hogy elvetéltél.

-Nem tudom elmagyarázni miért érzem ezt – ingattam fejem – és minden egyes pillanatban emlékeztetlek erre pusztán a lényemmel…

-De ez nem így működik ám – lépett hátrébb – te azt gondoltad, hogy nekem jobb lesz, ha nem látlak, ha nem vagy velem, mert akkor nem fog fájni, hogy elvetéltél? Liina, ez… hülyeség. Szerinted mennyire volt rossz, mikor azt mondtad, hogy el akarsz hagyni? Elmentél volna – ismételte halkan, pupillái kitágultak, a tehetetlensége hullámokban áradt felém – a gyerek után téged is… elveszítettelek.

-Nem! - léptem felé – itt vagyok, szeretlek! Kérlek!

-Hát nem érted?– szólt lassan – félek, hogy megint elhagysz.

Ekkor értettem meg igazán mindazt, amiket mondott. Amiket kért. Az eljegyzést. A közös házat, életet. A pánikot az állásajánlatos levél láttán, a veszekedést a berúgás miatt…

-Kimi Matias Räikkönen – súgtam – szeretlek téged amióta az espooi középiskolában megláttalak. És ezen soha semmi nem fog változtatni. Nagyot hibáztam tegnap este, és nem várom, hogy szemet hunyj felette. Csak… had mondjam el, hogy miért tettem. Féltem és pánikoztam, űrt és magányt éreztem, és úgy gondoltam, téged is rántalak le a mélybe… Egy kétségbe esett nő voltam, mint ahogy most is – pislogtam ki könnyeim – nem tudom, hogy mit tegyek, hogy újra megbízz bennem, de ha te megmondod, megteszem.

-Nem a bizalomról van szó – sóhajtott fel – az mindig megvolt köztünk…

-Miért kételkedsz bennünk? – néztem végig arcán.

-Én… magamban kételkedem – ejtette ki halkan – hogy elrontom, megint.

-Akkor is ketten kellettünk hozzá – léptem közelebb, egy riadt kisgyerekre emlékeztetett – volt előttünk két választási lehetőség, és közösen döntöttünk úgy, hogy különválunk. Akkor nem tudhattuk, hogy hiba. Ha hibának nevezhető…

-Mire célzol? – nézett kíváncsian.

-Nem biztos, hogy ha akkor együtt maradunk most is együtt lennénk. Sosem derül ki, és nem is kell. Volt egy életünk, ami mindig is összefonódott, hol mélyebben, hol kissé felületesebben. És bár nehéz időszakok is mutatkoztak, én nem bántam meg semmit abból, amiket együtt éltünk meg. Szerettelek, és foglak is, ennél többet nem tudok mondani neked – rogytam le fáradtan a kanapéra, lelkem legmélyét fedtem fel neki. Soha ki nem mondott szavak szakadtak ki belőlem, és tudtam, ha most elmegy, már sohasem találunk újra egymásra. És ez leszívta a nem létező energiámat – én… sohasem kételkedtem benned.

-Gyere ide kérlek – nyújtotta felém kezét, gondolkodás nélkül tettem amit kér, és amikor karjaiba vont úgy éreztem, helyre billen a világ.

-Ne hagyj el – kértem halkan, egy kissé eltolt, hogy szemembe nézzen.

-Nem is tudnálak – súgta – abban igazad van, hogy nem tudhatjuk, milyen lenne most az életünk… De most nem foglak elengedni. Még egyszer nem.

Felém hajolt, s abban a pillanatban, ahogy ajka enyémhez ért megremegtem, mohón simultam testéhez, karjai satuként zárultak körém. Felnyögött és egyből utat tört nyelvével, boldogan fogadtam játékát, selymes ízét. Hosszan és szenvedélyesen faltuk egymás ajkait, beleadva minden érzelmet.

-Kimpa – ziháltam nevét – velem maradsz?

-Mindig – mormogta, s újra lecsapott ajkamra. Mire felocsúdtam a kanapén ült, én az ölében, szorosan simultam mellkasához, karajai védelmezőn fonódtak körém – Liina? – pusmogta hajamba – megtennél nekem valamit?

-Bármit – emeltem fel fejem, félszeg, félénk félmosolyt mutatott mielőtt szemembe nézett volna.

-Házasodjunk össze- ejtette ki könnyedén.

-Most? – tátottam el szám, erre aztán nem számítottam.

-Most – ismételt – itt van Rami és Katja tanúnak.

-Hát meg lehet szervezni egy esküvőt pár óra alatt? Mármint kb másfél napig maradunk ebben az országban…

-Azt hiszem, most az egyszer kihasználhatnánk, hogy ki is vagyok én – felelte, mintha gyerekhez beszélne, felnevettem, hosszú-hosszú órák után most először szívből.

-Anyáink meg fognak ölni minket – pillogtam – szerencséd, hogy tudom, milyen ruhát akarok!

-Tényleg hozzám jönnél?

-Igen – feleltem – és nem azért, hogy bizonyítsam, kitartok melletted, hanem mert szeretnék hozzád tartozni, minden értelemben.

-Azt hiszem egy hosszú beszélgetés vár ránk – simított végig szemem alatt.

-Igen – bólintottam – éjjel nagyon hiányoztál mellőlem – fészkeltem be magam még jobban ölelésbe – nem is tudta aludni.

-Kicsit sem? – húzta ki gumit a hajamból, hogy bele tudjon túrni.

-Hajnalban úgy húsz percre elbóbiskoltam – sóhajtottam.

-Kicsim, az 35 óra már nagyjából – emelte meg fejem, hogy rá kelljen néznem – ettél? – megráztam fejem, szigorúan pillantott le rám – Liin! Most azonnal irány az ebédlő!

-Nee – kapaszkodtam nyakába, mikor fel akart állni velünk – maradjunk így még egy kicsit – folytattam kérlelős hangon – kell a közelséged.

-Nekem is a tiéd – adott puszit a homlokomra – de már csak az hiányzik, hogy rosszul légy itt nekem!

-Kössünk alkut – pillantottam rá – visszamegyünk a hotelbe, együtt eszünk, és megbeszéljük a történteket.

-Rendben – bólintott. Tudtam, hogy nem lesz könnyű csevej, de azt hiszem a nehezén már túl voltunk. Annál rosszabb úgy sem történhet, mint amin túl voltunk. Már csak a vihar utószelét kellett kibírnia megtépázott csónakunknak.

Mindaddig, amíg mellettem lesz, megküzdök mindennel, amit az élet elém vet. Legyen az első csók, egy baleset, egy vetélés… Hogy is gondolhattam másként?! Hiszen az élet nem egyszer igazolta már, hogy mellette minden helyzetből fel tudok állni.

*dolgok közepébe vágva

Szisztok!

Huu, megmondom őszintén, megleptetek! Nem hittem, hogy ennyire gyorsan elérjük a 15 hozzászólást. Nagyon örülök annak, hogy ezzel a kis játékkal rátudtam venni azon olvasóimat is a hozzászólásra, akik nem kommentálnak rendszeresen J Ugye örül az olvasó, ha van rész :D  Na, a blogoló meg akkor örül, ha van sok hozzászólás :D Büszke vagyok rátok, és köszönöm! És a bíztató szavakat is! J

A részhez annyit fűznék hozzá, hogy miután Lin ráébredt, hogy mennyire ostoba dolgot művelt, nem akartam nagyon elhúzni a békülést, mégpedig azért nem, mert akkor meg már brazil vonalba megy át a dolog, hiszen nyíltan kimondják a félelmeik egy részét…

Köszönöm még egyszer a rengeteg kommentet, nagyon kíváncsi vagyok, ez a rész mennyi kommentet kap :P

L.