Harminchetedik

A telefonhívás után kétségbeesve meredtem rá.

-Kimi? – szóltam halkan – Kimi! Mi történt…

-Én… - kezdte, talán kicsit sokkosan – anya hívott.

-Mi történt? – vágtam bele idegesen.

-Meghalt. Linda… apa meghalt – nyögte ki, s erőtlenül térdre borult.

-Mi??? – kaptam szám elé kezem – az nem lehet… Kezét a szőnyegre térve görcsösen húzta össze magát előttem, mellé térdeltem és magamhoz szorítottam – Kimi, kicsim… annyira sajnálom – súgtam síros hangon. Vállamhoz fúrta arcát, de görcsös tartásán nem engedett. Nem tudom mennyi ideig voltunk így.

 Azt sem, hogy mi történt, csak a mély döbbenetet és ürességet éreztem.

 Fájdalmat és félelmet.

 Tudtam, hogy mi következik most, hiszen átéltem, és azzal is tisztában voltam, hogy itt, ma este valami végleg összetört.

 És ez kegyetlenül rémisztő volt.

Mintha minden más dimenzióban történne: valamikor éjfél után rá tudtam venni Kimit, hogy feküdjünk le. Szótlanul tette, amit mondok, fejben egyáltalán nem volt itt. Gyorsan összedobáltam maradék dolgainkat, hogy holnap minél előbb mehessünk haza. Írtam Marknak, hogy mi történt, szinte azonnal felhívott, megkértem, hogy jöjjön egy nap múlva utánunk, tisztában voltam azzal, hogy kell majd Kiminek az a mély kapcsolat, ami a hosszú évek alatt köztük kovácsolódott. Pár órát tudtam aludni, zavaros álmok közt. Mikor hajnalban Kimire néztem, aludt, fáradsága legyőzte végül…

Reggel nem mertem kinyitni a szeme, hátha bebizonyosodik, hogy csak egy rossz rémálom volt a 
tegnap este. Éreztem, hogy Ő szinte kimenekül a fürdőbe, így erőt vettem magamon, hiszen nekem Kimi mellett egy pici babáról is gondoskodnom kellett. Riia nem sokkal később ébredt, miközben magamhoz vettem, hogy reggelizzen, átgondoltam a mai napot.

-Kicsikém… most elmegyünk a nagyszüleidhez – amint kimondtam könnybe lábadt a szemem – Riia szivem, tegnap nagyon rossz dolog történt. A nagypapád eltávozott közölünk, de megígérem neked, hogy sosem hagyjuk, hogy elfelejsd… bár te nem fogsz emlékezni rá… és ezt nagyon sajnálom – gyorsan megtöröltem az arcom – tudod, Matti papa, igaz nagypapa volt, és mi hálásak lehetünk, hogy az apudat ilyen remek embernek nevelte. Bennünk tovább fog élni, és az igaz nagymamáddal, aki az én anyukám volt, most már onnan fentről vigyáznak majd rád…  - megremegtem a visszafolytott sírástól,mély légvételekkel próbáltam nyugtatni magam, mikor két kéz simult vállamra.

-Köszönöm – súgta Kimi puszi mellett, majd átváve tőlem a kislányunkat elfordult, ezek szerint végighallgatta mondataim… Gyorsan lezuhanyoztam, egy óra múlva a reptéren voltunk már. Megint úgy éreztem, mintha kívülről látnám magam, képtelen voltam sírni, csak tettem a dolgom, automatikusan fogtam az Ő kezét.

Finnországban vastag hóréteg fedett mindent. A legnagyobb hó, mióta ismerem a férjem. Csendben lépkedtünk a terminálon a ránk váró autó felé. Riia békésen aludt, és most Kimi kivételesen kérte, hogy én vezessek… A nagy, fehér családi ház előtt megállva felsóhajtott.

-Linda – szólt, ritkán használta a teljes nevem – szükségem van rád…

-Itt vagyok szivem – simogattam meg arcát – tudnod kell, hogy itt is leszek, mindig! – csókoltam meg lassan, majd mielőtt még előtte hullanék darabokra kiszálltam. Benyitva halk beszélgetés zaja fogadott, Kimi bement előttem, Paula sírva zárta karjaiba. Letettem Riiát, és megöleltem Ramait, majd Kristiit, mindenki a könnyeivel küszködött…

-Mi történt? – kérdezte Kimi.

-Itt a … - sírta el magát Paula, miközben Kimi felé tolta az orvosi papírt. A következő órák úgy mentek el, mintha egy másik életben élnék. Paula gyorsan beszámolt, de a miértet, az okot nem tudtuk megfejteni. Hogy miért kellett, egy jó és tisztaszívű embernek elmenni? Miért kellett a sorsnak, vagy nevezzük bárminek, elszakítani egy apát, egy nagyapát a fiaitól, unokáitól, feleségétől? Hiszen, annyi mindent meg akart még megtenni! Segíteni Kiminek, faházat építeni, hogy majd Riia és a kistesója tudjanak bújócskázni… elvinni Paulával fagyizni a kis hercegnőt, ahogy ő nevezte… vagy épp Kimi mellette állni, mikor a versenyére készül…

És annyi mindent kellett volna, hogy tegyen! Megmutatni az ikreknek, hogy kell horgászni, elmondani ezerszer Raminak, hogy mennyire büszke rá…! És most itt voltunk, mély fájdalom, és gyász mellett, kérdésekkel telve.

A temetést hamar meg akartál Pauláék tartani, így két nappal későbbre lettek értesítve a családtagok. Szüntelenül csörögtek a telefonok, rengeteg ember jött el a Räikkönen ház elé, egy szál virággal, gyertyával. Abban a két napban rengeteget sírtam, de Kimi előtt mindig erősnek mutattam magam, ő maga is ezt tette, sőt túlzottan el is zárkózott. Esténként mellém feküdt, de teste és a lelke is hideg volt, napközben vagy Riiával kuksol a szobában, vagy pár órát velünk töltött, de akkor is merev és elutasító volt. Vagy, elmenekült a nyaralóba, amit a szüleitől kaptunk. Órákat volt ott, és rendszerint vodka és cigarettaszag mellett ért vissza. A temetés napján megérkezett Sebastian és Erin is, ő fogadta a részvétnyilvánításokat, de tekintete elárulta, nincs velünk. A szertartás maga nem volt hosszú, Kimi ott akkor, olyan szorosan fogta a kezem, hogy belefájdult a végére, de nem érdekelt, egyedül csak az, hogy végre adja ki magából. Mikor egy-egy szál virágot dobtunk a koporsóra pár pillanatig előremeredt, kissé előregörnyedve, de görcsösen tartotta testét. Mikor leguggolt vállára tettem kezem, arcát kezemnek nyomtam, forró, nedves arcát… Mire felállt, jeges tekintettel nézett ránk, majd szótlanul sétált ki velem a temetőből.

A fogadásra homályosan emlékszem, Seb és Mark kissé kétségbeesve jöttek be, hogy Kimi eltűnt. Először én magam is pánikba estem, de aztán a mi ki nyaralónkba hajtottam.

-Kimi, ez így nem mehet tovább – súgtam, ahogy beléptem a szobába. A kandallóban égett a tűz, ez volt az egyetlen fényforrás, ő a párkánynak támaszkodva állt, egyik kezében üveg, másikban pohár.

-És miért nem? – kérdezett vissza, hangján hallottam, hogy jobbára az alkohol formálja szavait.

-Kims, a családodnak szüksége van rád! – feleltem – és nekem is…

-Egyedül kell lennem! – vágta rá, és újabb pohárral töltött.

-Nem! – léptem elé, és vettem ki kezéből az üveget, dühösen meredt rám – azzal nem segítesz, ha tönkreteszed magad! Anyukád és a tesód teljesen kivan, ne kelljen már érted is aggódniuk

-Ó igen – nevetett fel – a sötét Räikkönen gyerek! Aki szégyent hoz a családra. Már megint én vagyok, aki miatt szégyenkezni kell!

-Kimi, te részeg vagy, azt se tudod mit beszélsz – kiabáltam – szeretlek, tiszta szívemből, mint ahogy a családod is, és soha, senki egy percig sem szégyenkezett maittad! De egyedül nem fogod tudni feldolgozni.

-Tudod is te… - morogta, itt borult el az agyam, és lekevertem neki egy pofont, amitől úgy meglepődött, hogy megszólani se bírt.

-Nagyon jól tudom! – kiabáltam – ha nem tudnád, én az anyámat temettem el! Rajtam kívül senki nem tudja min mész át jelen pillanatban, úgyhogy ne gyere nekem az idióta, piás dumáddal. A feleséged vagyok, ne szégyelld már előttem, hogy fáj az apád elvesztése! Tombolj, verj szét valamit, sírj… de ne részegedj le folyton, mert azzal csak még nagyobb éket versz magad, és a családod közé…

-Li..n..di – súgta nevem, tekintete zavaros volt, egy pillanatra megbántam, hogy kiabáltam, de tudtam, ki kell zökkentenem, hogy túllendüljön. Felém nyúlt, gondolkodás nélkül zártam karjaimba.

-Itt vagyok, veled vagyok – súgtam – szeretlek! Együtt túl leszünk ezen – simogattam a szőke buksit, pokoli erővel szorított magához. Sokáig ültünk ott úgy, majd nagy nehezen betuszkoltam az autóba. Otthon Mark segített Raminak ágyba dugni a félig eszméletlen finnt.

-Sajnálom – sírtam el magam, Rami a karjaiba zárt ép, mint Kimi szokott.

-Semi baj! – suttogta – Kimi így dolgozza fel. Ez várható volt… de ahogy ismerlek téged, helyre tetted…

-Kiabáltam vele – zokogtam tovább – és lehet, nem kellett volna… sőt meg is pofoztam

-Linda – tolt, el, hogy rám tudjon nézni – tökéletesen ismered az öcsém, Neki ez kellett, hogy valaki szembe merjen szegülni vele, és ne hagyja lesüllyedni.

Hosszan beszélgettünk még, majd felmentem én is, Kimi öntudatlanul hortyogott. Előre féltem a reggeltől…

Mire felébredtem ő már nem volt mellettem, csalódottan sóhajtottam fel, ahogy kimásztam a hideg ágyból, hogy Riiáért menjek. Ekkor nyílt az ajtó és ő jött be, kislányunkkal kajaiban.

-Jó reggel – súgta, és rám nézett, meghatározhatatlan színű szemeivel, tekintete óvatos volt.

-Jó reggelt –feleltem félénken, Riia nyüszögni kezdett, feléje nyúltam – éhes vagy már, igaz drágám?

-Hát, már egy órája fent vagyunk – szólt Kimi.

-És mit csináltatok? – kérdeztem, de a kishölgyet néztem.

-Lindi – ült mellém, átkarolt fejem vállára hajtottam – sajnálom, jogy ilyen idiótán viselkedtem…

-Kims – súgtam – semmi baj. Kellett egy kis idő, míg magadnak lerendezed, de nem hagyhattam, hogy tovább pusztisd magad…

-Nem fogsz elhagyni? – kérdezte, rákaptam tekintetem.

-Dehogy hagylak! Kis butám, én nem tudok nélküled élni – simogattam meg arcát szabad kezemmel – semmi rosszat nem tettél, csak te így reagáltad le a történteket. Nincs baj kedvesem!

-Sajnálom, hogy annyira elutasító voltam…

-Semmi baj – nyugtattam – és ne gondol ilyen butaságra, hogy lehagylak. Szeretlek. Te mindi az én Kimim leszel…

-Én is szeretlek! – visszhangozta és végre megcsókolt. Mélyen, szenvedélyesen, úgy, ahogy napok óta nem…

A délelőtt így ment el, Kimi végre úgy viselkedett, mint rég, persze a helyzethez mérten. Paula is felsóhajtott, hogy kisebbik fia is a helyes úton folytatja, és hogy majd lassacskán visszazökkenhetünk a mindennapokba, még ha tudtuk is jól, hogy az életünk megtört… és nem lehet ugyan olyan.

Délután olvasták fel a végrendeletet, és ez olyan eseményeket indított el, amire nem számítottunk, pedig kellett volna. Az ügyvéd épp a papírokat íratta alá, amikor Rami felállt, és kicsörtetett. Kimi ment utána, hallottuk, hogy hangos szóváltásba keverednek, majd ajtócsapódás, finn káromkodás, majd még egy csapódás.

-Azt hiszem Rami kibukott – nézett rám kissé ijedten Kristii.

-Kimi pedig utána ment – bólogattam – azt hiszem, most kell nekik, hogy együtt legyenek, és ha úgy érzik, tomboljanak… együtt nem lesz bajuk! – karoltam át, de jól tudtam a szavaimmal saját magam is bíztatni akartam….

Tik-tak, tik-tak. Sóhajtva ültem fel, az órahangra összpontosítottam, hogy eltereljem a figyelmem. Órák teltek el a két férfi távozása óta. Nem sokkal később Kimi lépett be a házba, ahogy mellém ült cigaretta és vodka szag keveréke ütött meg. Nyeltem egyet és halkan megszólaltam.

-Kims?

-Riia alszik már? – sóhajtott fel.

-Igen – feleltem – neki késő van már…

-Megfürdöm – jelentette be, majd felballagott az emeletre. Szomorúan néztem utána, életemben most először féltem. Féltem, hogy nem tudok segíteni neki, hogy az a végtelen fájdalom, ami tekintetében van örökre ott is marad… Hiába mutatja magát erősnek a család előtt, belül őrlődik, és nem tudom mit kéne tennem, hogy jobb legyen neki…

-Kristii – néztem a bejövő lányra – Rami hogy van?

-Kb, mint Kimi – ült le mellém – csak Rami könnyebben kiadja magából a dolgokat, Kimi viszont makacs és keményfejű… de szerintem ezt tudod…

-Tudom – bólogattam, pár szóban megbeszéltük, hogy mi hogy viseljük az eseményeket, majd felmentem szobánkba. Persze üres volt, beleste Riia szobájába, Kimi a kiságynak támaszkodva nézte a szuszogó kislányt. Beléptem mellé, rám pillantott és átkarolta vállam. Belepusziltam nyakába, szorosan tartott.

-Gyere kicsim – súgtam, óvatosan megérintette Riiát, majd kezem fogva kiléptünk.

-Lindi – súgta nevem az ágyban feküdt, velem szemben, lehunyta szemét, úgy éreztem bíztatásra van szüksége.

-Hallgatlak Kims – feleltem halkan, végigsimítottam arcán, összeszorította szemeit, abban a pillanatban erősen rántott magához. Oldalt feküdt, nyakamhoz dugta arcát, kegyetlen erővel szorított, én pedig csak simogatva nyugtatni próbáltam. Megremegett az egész teste, én magam is lehunytam szemem, most  talán feltörik a jég… Szaggatottan kapkodta a levegőt, éreztem, ahogy átnedvesedik a trikóm, halkan, de zokogott. Úgy éreztem a szívem szakad meg, ahogy életem szerelme esetlen, védtelen kisfiúként fekszik karjaim köz, és azaz ember, aki egy pillantással megnyugtathatná nincs többé. Hosszú percekig feküdtünk így, lassan simogattam hátát, a remegés kezdett megszűnni, mikor légvétele is nagyjából normalizálódott rekedten suttogni kezdett .

-Annyi mindent tettem, ami miatt azt kellett volna mondania, hogy kitagad… te nem ismertél akkor… és jobb is, mert abba a Kimibe sosem szerettél volna bele… Mikor a válásom volt, rengetegszer totál részegen szedtek össze Ramiék, és persze… mindig vita volt belőle… tomboltam, bunkó és igazságtalan voltam.

-Kims…

-De ő sosem bánt velem másképp. Undorodtam magamtól, és gyűlöltem azt az embert, aki lettem, de apa mindig ugyan úgy fogadott… szégyent hoztam rá… pedig meghálálnom kellett volna, azt, hogy segített abban, hogy az legyek, aki lettem és oda jussak, ahol most vagyok …

-Ne mondd ezt – feleltem halkan – tudom, hogy voltak hibák, de apud végtelenül büszke volt rád, és rá is szolgáltál erre.

-Annyira fáj – súgta nagyon halkan – te hogy élted túl?

-Nehezen – válaszoltam – csak úgy tudod végigcsinálni, ha a családodra és a barátaidra támaszkodsz.

-Enyhülni fog?

-Idővel – sóhajtottam- de, szépen kérlek, ne fojtsd el magadban… adj időt magadnak. Támogatni foglak mindenben Kedves…

-Nagyon hiányzik… -Nem tudom, mit tennék nélküled és Riia nélkül– válaszolta, majd rám emelte tekintetét, a zöld szempár szomorú és tanácstalan volt.

 A máskor mélységekbe vezető, kristálytiszta tekintet, fáradt és meggyötört volt, fájt látni, hogy ennyire szenved.

-Tudod – folytatta – azért vagyok most még többet Riiával, mert ő az egyetlen… az ő tekintetében nincs irányomban sajnálat… ártatlanul pillant rám, mellette úgy érzem, hogy az életem mégsem hullott szét…

-Értelek – mosolyodtam el – anya halála után engem is dühített, hogy mindenki tekintetében láttam a sajnálatot…

-Köszönom Lindi, hogy itt vagy – döntötte homlokát az enyémnek – te és a kislányunk vagytok a biztos pont számomra…

-És azok is maradunk –simogattam meg arcát – de most már pihenned kell. Nagyon nehéz napokon vagy túl…

-Azt hiszem, igazad van – hunyta le szemét, hozzám simult, lassan simogattam hátát, mígnem egyenletesen kezdett szuszogni. Én még elég sokáig ébren voltam, igyekeztem rendet tenni magamban, hogy az a támasza tudjak lenni, akire szüksége van, hogy le tudjuk zári ezt a sötét fejezetet, és, hogy – még ha csak idővel is – enyhülni tudjon a veszteség fájdalma… hiszen ott van 

egy picurka lány, akinek szüksége van az apjára.

Kedves mindenki! 

Most nagyon nem fogtok szeretni ez miatt a rész miatt.... azt tudnotok kell, hogy nehéz szívvel írtam meg.

Sokan kértétek, így egy nappal előbb hoztam az új részt. Ez azt jelenti, hogy jövő héten csak hétvégén lesz rész ehhez a törihez...

A szomorú hangvétel ellenére, remélem írtok nekem pár sort, ígérem eztán vidámabb fejezet következik.