Harmincharmadik

-Na kincsem, páróra és apa hazaér – simogattam meg pocakom vigyorogva – ráadásul büszkék lehetünk rá, hiszen az ötödik helyen végzett.  Válaszul rúgott, nevetve léptem a konyhába…

Nagyon vágytam már Kimi után, az újabb öt nap a finn nélkül most valahogy nehezebben ment el, de azzal biztattam magam, hogy most egy hónapig nem fog versenyezni, s bár lesz pár utazása, azok csak max 2-3 naposak lesznek. Mivel egyenesen a garázsba hajtott a házban találkoztunk.

-Megjöttem! – emelte meg hangját, amin hallottam, hogy mosolyog.

-Kims – simultam ölelésébe, és hagytam magam elveszni az édes illatban – de jó, hogy végre itthon vagy…

-Hiányoztatok – sóhajtotta nyakamba, majd lágyan megcsókolt.

-Te is – súgtam – büszke vagyok rád!  Egyre jobban versenyzel ralliban.

-Jó lenne lassan a első háromban lenni – ingatta fejét, elnevettem magam reakcióján.

-Na, a versenyszellem. Remek a kezdésed, de persze többet szeretnél…

-Persze – húzta mosolyra ajkait, majd mindkét kezét hasamra tette – szerinted a kishölgy megérkezik a finn rallira?

-Szerintem igen – nevettem tovább a helyzeten, még Riia érkezése is a wrc táblázathoz van nézve.

-Lehet azon nem kéne indulnom…

-De, kéne – simogattam meg az arcát – sőt… Kimi, én azt szeretném, ha Riia Finnországban születne meg…

-De ez azt jelentené, hogy finn állampolgár…

-Pont azért – bólintottam somolyogva – tudod, sokat gondolkodtam ezen, s bár én Svájcban születtem, és van is hazaszeretetem, de úgy érzem Riiának ott lenne jobb. Ha már finn neve lesz – biggyesztettem oda.

-És én? – mosolyodott el, megértette a finn neves utalásom – biztos ezt szeretnéd?

-Ha nincs ellene kifogásod… - pillantottam zöld íriszébe.

-Én nagyon örülnék neki – felelte, hangján érződött az őszintesége – anyáék ki fognak ugrani a bőrükből… első lány unoka, ráadásul otthon fog születni… - nevetgélt.

-Előre félek is, hogy elkényeztetik – kuncogtam.

-Mint ahogy én is – sóhajtott fel – hm, nagyon jó illat van – szimatolt a levegőbe – mit főztél…?

-Inkább sütöttél – léptünk be a konyhába.

-Uhh – nyögött fel – hiányzott a főztöd! És éhes vagyok…

-Akkor együnk – ingattam meg fejem nevetve.

Pár nappal később elmentünk a kötelező orvosi vizsgálatokra, persze az orvosom nem igazán örült az új terveknek, de nagy szerencsénkre az egyik ottani magánklinikán dolgozott egy szakmailag jó nevű kolléganője. Elküldte neki az eddigi összes leletem, nekünk adott elérhetőségeket, s mikor haza értünk fel is hívtam. Más a stílusa megtetszett, vártam a személyes találkozást.  Kimi a Portugál rallin indult legközelebb, s úgy beszéltük meg, hogy az után együtt utazunk Finnországba, ő már onnan indul a Bolgár rallyra, én pedig maradok, és majd csak a baba születése után érkezünk vissza Svájcba. Persze apáék felvetették, hogy mi értelme van ennek, hogy a hetedik hónapban találom ki, hogy egy másik országba akarok menni… de így én is, és Kimi is nyugodtabbak voltunk, sokat gondolkoztunk, hogy is kellene ezt „intézni”, mivel ő a szülés előtt, s után is versenyezni fog. Tartott attól, hogy cserben hagy, még ha az én családom, vagy az ő szülei velem is lettek volna. Én meg attól féltem, hogy ez elvonja a figyelmét a versenyen és összetöri magát…így született meg végül is ez az általam kezdeményezett, de általa befejezett ötlet. Mondhatni így volt a legkényelmesebb mindkettőnknek, ő megnyugodott, hogy figyelni fognak rám, s segítenek, ha kell.

*1 hónappal később*

-Nagyon hamar eltelt az idő veled – sóhajtottam, ahogy végignéztem a bőröndjein.

-Igen – karolt át hátulról – de nézzük onnan, hogy egy hónap és megszületik a lányunk – susogta kedvesen.

-Kicsit félek – súgtam halkan.

-Tudom – puszilta meg fejem – melletted leszek és segítek, amiben csak tudok. Ne felejts el Kicsim, hogy nem egyedül kell végigcsinálnod a szülést sem…

-Nélküled nem is nagyon menne – vallottam be, jól tudtam, hogy szükségem lesz a támogatására.

Megcsörrent a telefonja, felsóhajtott.

-Mennem kell…

-Vigyázz magadra Bajnok - fordultam felé – sok sikert.

-Igyekszem – hosszas csókot váltottunk – vigyázz magatokra Kedves, rendben?

-Mindig – bólintottam, még egy csókot csentem tőle – szeretlek!

-Én is szeretlek – cirógatta meg az arcom, hozzábújtam, majd pár perc múlva kisétáltunk.  Miután lekanyarodtak a behajtóról én is besétáltam a házba.

Persze apa és a lányok az elkövetkezendő napokban szinte végig velem voltak, kicsit bántott is a gondolat, hogy én most egy hónapra elutazom, hogy is foszthatom meg őket attól, hogy Riia babát lássák majd…?

-Nézd kicsim, először nekem is fura volt a gondolat, hogy most viszonylag sokáig leszel távol, és hogy mire hazajöttök, már megszületik az unokám… de aztán beláttam, hogy nektek ez a legjobb.

-Tudom, csak… bár csak velem jönnétek – mosolyodtam el.

-Ne aggódj, mire Riia megszületik mi is ott leszünk – vígasztalt – semmi pénzért nem hagyjuk ki az első unokám világra jövetelét.

-Akkor jó – öleltem meg apát. A pakolás és egyéb teendők mellett azért folyamatosan figyeltem a szakaszok eseményeit. Kicsit elhúztam a szám, ahogy a közel három perces hátrányt megláttam, de még mindig volt vissza két teljes nap… Este beszéltem Kimivel, kissé csalódott volt az eredménye miatt, az ő versenyszellemét ismerve a második hellyel is csalódott lenne egy szinten, így meg se lepődtem ezen.

S mivel Riia igen nagy helyet foglalt már el, nagyon ki is tudtam fáradni, ami sok alvást eredményezett. Alig hogy letettem a telefont álomba is merültem.

Mire másnap a gép elé keveredtem, már a 11. szakasz ment, a finn tartotta a kilencedik helyet, bár hátránya növekedett, szinte láttam magam előtt a szőke buksit, miközben magyarázta a telefonba mit, és hogy kéne tenni a javulás érdekében. Akaratlanul is mosolyra késztettek szavai, hihetetlen elszántság volt benne.

-Holnap este már melletted leszek – nevetett a telefonba, amikor este felvettem.

-Erre én is gondoltam ma már – vigyorodtam el.

-Remélem, hogy nem erőltetted meg magad a pakolással – váltott aggódó üzemmódba.

-Kims, nyugi – forgattam szemeim – apáék szinte semmit nem hagytak magam csinálni… úgy látszik, tanultak tőled…

-Ekkora  pocakkal nem is szabad és nem is kell… - folytatta szelídebben.

-Jó, jó tudom – sóhajtottam somolyogva – inkább arról mesélj, milyen napot vársz holnap…

-Nos, elméletben és gyakorlatban is tudunk gyorsabbak lenni... de ez az itinerezés... nem tudom mennyi időnek kell eltelnie, hogy megszokjam - sóhajtotta.

-Hosszú évekig csak te magad voltál a pilótafülkében, ne várd el magadtól, hogy négy verseny után már hozzászokj ahhoz, hogy ketten vagytok, ráadásul Kajra hallgatva vezess - biztattam - Loeb is nem véletlenül mondta, hogy sok idő kell, míg megszokod ezt a részét.

-Tudom - felelte - csak jó lenne már túljutni ezen, mert akkor jóval nagyobb lenne a tempóm...

-Első éved rallyban, és ahhoz képest nagyon jó vagy - mosolyodtam el - ne legyen számodra keserű az a bizonyos méz, mert lehetne jobb is... csak élvezd ki a most állapotát. Hiszen ez annyira te vagy, te tudod a lehető legjobban kihasználni, kiélvezni az adott pillanatot - utaltam felfogására.

-Köszönöm - válaszolta kedvesen - szeretlek téged.

-Én is Bajnokom - sóhajtottam - de most már pihenj, holnap még hosszú napod lesz...

Jól tudtam, mivel lehet levenni Kimit a lábáról, kedvenc ételeiből válogattam össze a menüt, de azért figyeltem arra is, hogy könnyen elkészíthető legyen, nem akartam a főzésre sok időt "pocsékolni", jobban érdekelt, mi történik az adott szakaszon. Remek hangulatban voltam, jó érzéssel töltött el, hogy a finn estére itthon lesz már, ráadásul a szakaszokkal, s a főzéssel töltött idő hamar elrepült, az eredményhirdetést néztem már, Kimi végül kilencedik helyen végzett összetettben. Az indulók számát tekintve ez jónak minősült, de tudtam jól, ez cseppet sem fogja vigasztalni. Kora estébe hajlott az idő már, elméletben a finn gépe Svájcban kellett hogy legyen, de semmi infót nem adott, hogy épp merre jár, kezdett egy kis csalódottság úrrá lenni rajtam, amikor végre meghallottam a jól ismert motorhangot.

-Kicsim - szólt az angyali hang, ahogy felé tartottam a lépcsőn egy hatalmas csokor rózsával találtam magam szembe, elvigyorodtam a jelenségre - neked hoztam, mert nagyon jól viseled, hogy ilyen sokat vagyok távol tőled...

-Üdv itthon Édes - hajoltam puha ajkaihoz - köszönöm a csokrot - súgtam.

-Nagyon hiányoztál - fogta keze közé arcom - nem jó érzés nélküled lefeküdni este... olyan üres minden....

-Tudom, nekem is ilyen - bólintottam - de most már itthon vagy....

-Mikor szeretnél elutazni? Kicsim... biztos jó ötlet ez az utazás? A doki se helyeselt igazán - aggodalmaskodott.

-Kims, minden rendben van velünk, és csupán annyit vállalok, amit tényleg elbírok - válaszoltam szelíden - a doki sem azt mondta, hogy nem lehet, csupán felhívta a figyelmünket, hogy mikre kell figyelni... amúgy pedig pár napot itthon tölthetnénk még, ha már közel egy hónapig nem leszünk itthon.

-Félelmetes - sóhajtott - belegondoltál már, hogy mire haza jövünk, már hárman leszünk? - mosolyodott el.

-Pedig még én is csak most költöztem be - nevettem - mármint úgy tűnik...

-Hm... a feleségem lettél azóta, pár hét múlva megszületik a kislányunk... - sorolta boldogan - teljesség érzésem van... veled és Riiával együtt lett teljes az életem, és ezért mindig hálás leszek neked...

-Ritkán vagy ilyen érzelmes - simogattam meg arcát - mármint, hogy ennyire kimondd...

-Neked felfedni mindezt jó érzés - sóhajtotta, majd lágyan megcsókolt....


Kedves olvasóim! 
Köszönöm a türelmet, s az érdeklődéseket :) A héten felkerül a Novellához is az új rész, és innentől vissza is áll a " heti új rész hozatal" :) Remélem, hogy továbbra is tudatjátok velem véleményeteket komment formájában :)