68. rész

-Erin, mi történt?! – kérdeztem idegesen, egy pillanat alatt ezer gondolat futott át bennem, Seb csinált valamit? Apa? Helen? Valami baleset?

-Apa… telefonált – szipogott – vagyis véletlenül láttam egy levelet…

-ERIN! Értelmesen!

-Itt van egy nő, és azt állítja, hogy apa lánya!

-Mi? – nyögtem – micsoda?

-Ez egy hosszú történet… Caminél vagytok?

-Igen, de így autóba ne ülj – kértem – elmegyek érted!

-Nem kell, jól vagyok – sóhajtott – tényleg. Csak…kicsit kibuktam, hogy állítólag van még egy tesóm…

-Légy óvatos Erin – súgtam – várunk, és nyugi.

-Ne beszélj még apával – kért – nem tudja, hogy tudom.

-Micsoda?! De azt mondtad, hogy apa telefonált!

-Igen, de nem tudja, hogy hallottam a hívást, meg a levelet sem…

-Erin, ez így értelmetlen, ha ideértél megbeszéljük. Csak kérlek, ne száguldozz!

-Jó – súgta – szia.

-Mi történt? – kérdezte feszülten Cameron.

-Nem tudom… - pislogtam rá – Erint azt mondja, hogy állítólag egy nő azt állítja, hogy apa lánya…

-Ez…mi…de…hogy…? – habogott ő is lesokkolva – Lini, ez tuti valami hazugság! Ilyen nincsen! Apátok nem csalná meg Helent, és anyukádhoz sem volt hűtlen soha!

-Tudom – bólintottam – ha Erin megjön, többet tudunk majd…

-Aja – pillogott rám Riia nagy szemekkel.

-Semmi baj nyuszi – vettem fel – csak anyu megijedt egy pillanatra – megpusziltam homlokát, miközben ösztönösen levegőt vettem, még mindig a kislányomnak volt a legjobb illata a világon – hogy állsz a tésztával kincsem?

-Jagad! – jelentette ki határozottan, amin mosolyognom kellett, egyszerűen elvarázsolt, pedig semmi különlegeset nem tett. A létezése elég volt.

-Na, akkor lássuk – állítottam vissza a székre, kicsit sodortam rajta, majd a kikészített tepsibe simítottam.

-Gyere törpe – invitálta Cami – csináljuk meg a tölteléket, míg anya elkészíti a másik lapot is.

-Kevejem! – vigyorodott el elégedetten, tökéletesen tudta, hogy akkor csenhet pár falatot. Üdítő citrom illat terjengett, ahogy Cameron a túróba reszelte – nyamiii – kapta be a kanalat Riia – fini! Kéjek…naaa! – pillogott a kunyizós tekintetével Cameronra.

-Olyan, mint egy kölyökkutya – kuncogott – hogy tudsz így nézni Riiácska? – simított végig pofiján, és persze adott neki egy újabb adagot a töltelékből.

-Rafkós a lelkem – mosolyodtam el – és ez még semmi az apucinak szóló pillantáshoz.

-Jól mondta a húgod, Rii valóban nagy primadonna!

-Az biztos – bólogattam. Mire betettem a túrós pitét sülni Erin is megérkezett, épp Riiát csutakoltam le, ugyanis kis szőkém nemes egyszerűséggel, a kezeivel kente el a pite tetején a tojást.

-Nos? – fordultam felé, miután Riinek betettem egy mesét, hogy mi nyugodtan tudjunk beszélgetni.

-Az egész ott kezdődik, hogy…

-Apa – nyitottam be a dolgozószobájába, miután nem felelt a kopogásra. Üres volt a helység. Megvontam vállam és sarkon fordultam, mikor csörgött a telefon, automatikusan az üzenetrögzítőre kapcsolt.

-Mr Laine, itt Rufus Bistrol. Nem érkezett hír a döntését érintően, bízom abban, hogy csupán elfeledte elküldeni a válaszát. Miss Barret türelmesen várt, előbb utóbb túl kell esniük a vizsgálatokon. A legutóbbi fax üzeneten megtalálja Dr. Willdstar elérhetőségeit.

Micsoda? Ki ez a Rufus? És Miss Barret?? Orvos… úristen, apa beteg?

Tanácstalanul körbe néztem, hátha felfedezek valamit, de minden ugyan úgy nézett ki, mint eddig, az íróasztalán semmilyen oda nem tartozó papírok nem voltak felfedezhetőek. -A fax! – nyögtem fel, a készülékre pillantottam, s az alsó adagolóban meg is láttam egy frissen nyomtatott lapot. Enyhén remegő kézzel vettem el, tudtam, hogy nem lenne szabad itt kutakodnom, de mégis csak az apámról volt szó!

Egy elegáns fejléc s pá sor szerepel a papíron.

Tisztelt Mr. Laine!

Ebony Barret megbízásból keresem fel Önt. Miss Barret (született: 1987.07.12, London, anyja neve: Denise Barret) bizonyosságot szeretne kapni arról, hogy vérszerinti szálak fűzik e őt a Laine családhoz. Nyilván ismerősen cseng a Denise Barret név, ügyfelem jogilag tiszta iratokkal tudja bizonyítani, hogy ő az egy szem, vérszerinti leánygyermeke. A néhai Miss Barret végrendeletében elárult Ebonynak, hogy a mindvégig titokban tartott édesapa személye az Öné. A fennálló eshetőség bizonyítására szeretném felkérni Önt. ……. – nem tudtam tovább olvasni, egyszerűen lesokkoltak az események. Mobilom után nyúltam és lefényképeztem a levelet, meg kellett mutatnom Lindinek!

-MI? 1987? Én 89’-ben születtem…de de anya, és apa… ez nem létezik – suttogtam magam elé – ez biztos félre értés!

-És most itt vagyok – súgta.

-Add a telefonod – kértem lesokkolva, megnyitottam a programot, és valóban ott volt, feketén, fehéren az az átkozott levél – várjál… számoljunk…

-Ti komolyan elhiszitek ezt a dolgot? – ráncolta homlokát Cameron.

-Én már nem tudom mit higgyek – sóhajtott Erin – ez egy teljesen hivatalos levél. Egy ügyvédtől. Nyilván nem holmi gyerekcsínyről van szó!

-Én nem feltételezem azt apáról, hogy megcsalta volna Helent. Sőt! 87’-ben nem voltak még együtt! 1988 nyarán esküdtek, de csak az év elején találkoztak – merengtem a múltban. Én is kicsi voltam, nem emlékeztem ezekre, de anya is mesélt erről és apa is…

-És ha kiderül, hogy ez igaz? Ha ez a …Ebony valóban apáé? – tette fel a millió dolláros kérdést Erin.

-Nem tudom – ingattam meg fejem- fogalmam sincs Erin…

-1987… te mikor születtél Erin 89’ ugye? – pillantott Cam Rinára, aki bólintott.

-Anya már terhes volt velem, mikor esküdtek.

-És azt mondjátok a másik lány születési évében még nem voltak együtt – folytatta – tudtok arról, hogy volt valakije akkor apátoknak?

-Én nem…- ráztam fejem – vagy várj…. volt egy… néni, mármint volt egy nő, csak kicsiként én néniztem, nagyon-nagyon halványan emlékszem rá, mintha anya mesélt volna valakiről…

-Lina, kérdezzük meg aput – ugrott fel Erin – nem akarok találgatni, bizonytalankodni, vádaskodni. Csak ő tudhatja a válaszokat a kérdéseinkre.

-És mit mondunk, honnan tudjuk? Nem gondolod, hogy meg kéne várnunk, amíg ő maga mondja el? Ennyivel tartozunk neki…

-NEM! Lina, lehet, hogy van még egy testvérünk, ezt nem hallgathatja el!

-Épp ez az, ami miatt várnunk kell. Hinned kell abban, hogy van olyan a kapcsolat apa és köztünk, hogy elénk álljon egy ilyen üggyel.

-És ha nem teszi meg? – suttogta csalódottan.

-Erre kár gondolni egyelőre – karoltam át, bár valójában én is tartottam attól, hogy, ha Erin véletlen nem tudja meg ezt a titkot, soha nem is derült volna fény rá…

-Aja… - lépdelt hozzánk Riia – kéjek szütit…

-Picim, még nincs kész – simítottam végig fején, eltűrve egy kósza tincset.

-Káj – dőlt a lábamra, így ölbe vettem – aja… cingijing…ejment!

-Hová?

-A téjbe! – bólintott bölcsen.

-Csingiling elment a télbe? – vontam fel szemöldököm – de hogyan? Hiszen ő nyár tündér.

-Ejment oda aaaa – vett nagy levegőt, miközben mutogatni kezdett – a fehéj… ajaa segíts…

-A hó – kuncogtam.

-A hóbaa! – tűrte el pöttöm kezével a kiszabadult tincset – mejt kettő van! Kettő cingijingi!

-Kettő?

-Ige! A cingijingi meg a szuszmaja!

-A micsoda? – nevette el magát Cameron, kicsi manóm mindig könnyedén elérte, hogy rá figyeljünk, és ez most sem volt másképp – miről beszél Riia? – pillantott rám.

-Van egy mese…

-Cingijiniii!

-Csingiling, ő egy tündér, és Riia imádja. És az egyik részben… - kezdtem mesélni, de észbe kaptam – tényleg érdekel?

-Mi az a szuszmaja?

-Zuzmara – magyaráztam.

-Téj tündéj! – kotyogott bele Riia.

-Vannak nyár meg tél tündérek – informáltam, mire Riia lejejzojtam felkiáltással lecsúszott rólam, s elszökdécselt a tv elé, magával víve a pár percig tartó nyugalmat és könnyedséget.

-Akkor várjunk egy kicsit – nézett rám Erin – de max csak pár napot. Tovább nem bírok várni.

Egész délután az Erinnel és Cameronnal történt beszélgetés járt a fejemben. Egy lány? Valakitől? Épp annyira lehetett elképzelhető, mint valótlan. Ha, tegyük fel, ha… igaz… akkor biztos nem tudott róla. Erint is és engem is szó szerint a tenyerén hordozott, és egy pillanatig sem tett különbséget köztünk, mert más anyától születtünk. Akkor vele is így bánt volna. Biztos lehettem abban, hogy nem tudta, nem tudhatta, ha igaz volt…

Telefonom csörgése vetett véget a gondolatmenetemnek, Kimi üzent, volt egy kis ideje az átszállásnál. „ Ajajjj, két kedvenc szőkém édességet csinál… most fordulok vissza…!”

Mosolyra ingerelt a kedves kis sms. „Kicsi szőkédet most készülök lefürdetni, szóval drukkolj. Kimi, imádlak! Csók. Úgy, ahogy éjjel…. ;) „

„Uhm bébi! Az nagyon ott volt :D hivatalosan is kijelenthetem; szexfüggő lett az asszonykám! Elrontottalak! „ – így a válasz.

„Inkább meg bajnokom… Kérlek nagyon vigyázz magadra! Hiányzol…már…” – pötyögtem be a választ.

„Mindig. Szeretlek. Meg a kis szőkét is. Küldesz megint képeket majd? Mennem kell, Japánból írok. ”

-Hát persze – suttogtam magam elé mosolyogva.

-Panciii – robogott be Riia egy szál bugyikában.

-Látom te már készülsz – ingattam meg fejem somolyogva – mit szólnál ha sok sok vizet engednénk a kádba és együtt fürdenénk?

-Jóóó – terült ki a nagy ágyunkon – jajj, a köntössssz! – ült fel hírtelen.

-Kéred a kisköntösöd pöttöm primadonnám? – emeletem fel.

-Ige! Mijmajonna? Aja, az miii? – pislogott rám ártatlanul, nevetve tettem le, ezt a kérdést most rögtön el kellett küldenem Kiminek, mielőtt még kiment volna fejemből Riia aranyköpése.

***

Vasárnap reggel Erin ébresztett minket telefonon. Pontosabban engem, Riia épp úgy, mint Kimi lustán hasra fordult és aludt is tovább. Ki vagyok én a vízből ezekkel a Räikkönenekkel! Esélyem sem lett volna meggyőzni arról Erint, hogy ne látogassuk meg apáékat, de arra azért rá tudtam venni, hogy a szia apa, hogy vagy után, rögtön neki essen a van még egy lányod kérdéssel. Amilyen idegállapotban volt, képes lett volna rá….

-Gyere nyuszi, öltözzünk fel – emeltem ki az etetőszékből.

-Mamiii – vigyorodott el -  mejünk!

-Igen, megyünk a mamiékhoz – bólintottam – mit szólnál, ha mindketten szoknyát vennénk fel?

-Jóóó! Aja… vijük a kutust is!

-Vigyük – egyeztem bele, jól ellesz a nagy kertben, és még Riit is szórakoztatja, ha unatkozna. Egy óra múlva értünk apáékhoz, benyitva az ismert háza kellemes illatok fogadtak.

-Szia gyönyörűm! – vette fel apa Riiát – mekkora vagy! – nevetett – megkaptad a macit?

-Ige, kösii papi!

-Reggelizél? Helen csinált finom gofrit.

-Hümm, kéjek gofjit – nyalta meg pici száját – aja, jehet? – pillantott felém.

-Ha szeretnél persze – simítottam végig hátán – már reggeliztünk amúgy.

-Egy kis édesség sosem árt – legyintett somolyogva Helen.

-Ejiiin – futott tesóm felé Riia.

-Ohoo babóca – emelte meg és pörgette – egyszer komolyan elloplak anyádtól!

-Nem adom! – jelentettem ki vigyorogva.

-Jeje, van gofjii – húzta maga után Erint, miután sikeresen földet ért – én cokiszat kéjek!

Riia csacsogott, rohangált, apa és Helen elbűvölten szórakoztatta őt, de Erinen egyre inkább láttam, hogy fogy a türelme, és valójában én is így éreztem. Ott lappangott valami…és mégis úgy viselkedtünk, mint normál esetben. És a titok tudatában ez bosszantó volt.

-Apa, mikor akarsz nekünk Ebonyól mesélni?! – bukott ki Erinből a kérdés vádló hangon. Apa is és Helen is lemerevedett egy pillanatra, majd az utóbbi kézen fogta Riiát.

-Gyere nyuszi, nézzük meg mit csinál Ajax kint….

-Honnan tudtok … róla?

-A kérdés az, hogy te miért nem mondtad el?!

-Erin… nem véletlenül hallgattam ez idáig róla!  - pattant fel idegesen apa – felelj, honnan tudjátok?!

-Erin véletlenül meghallott egy rögzítőre mondott üzenetet – feleltem én nyugodtabb hangon, mint a testvérem – apa…kérlek…

-Gyertek – sóhajtott fásultan, s az irodája felé indult – lányok ez egy nagyon kényes ügy…

-Szóval igaz, hogy…van még egy lányod? – suttogta Erin kétségbeesetten.

-Erin, Linda… - pillantott ránk érzelmekkel telve – igen, Ebony…a testvéretek.

Kikerekedett szemekkel néztem apát. A férfit, akire mindig felnéztem, feltétel nélkül szerettem, és most nem éreztem mást, mint mély döbbenetet. Van még egy testvérem? Ráadásul egy harmadik nőtől? Hát milyen elcseszett egy szappanopera ez? Már csak egy eltitkolt ikertestvér hiányzik! ?

-De mégis hogyan? – kérdeztem, Erin megsemmisülten ült mellettem.

-Miután édesanyád – nézett rám – és én külön költöztünk, de még Helen előtt volt egy … kapcsolatom. Rövid, de mégis tartalmas, ha úgy tetszik… szenvedélyes volt.

-Szeretted őt? – suttogta Erin.

-Igen. De annyira különböztünk, teljesen mást akartunk az élettől, amolyan tűz és víz jellegűek voltunk – halványan elmosolyodott az emlékek hatására, és én kezdtem megérteni, hogy egy valódi érzelmekkel teli kapcsolatról beszél – nem működött a kapcsolatunk, egyszerűen… nem akkor, nem úgy kellett volna találkoznunk. Ebony pedig… elhihetitek szó szerint sokkot kaptam, mikor először felkeresett az ügyvéd. Évtizedek óta nem hallottam Deniseről, és egyszer csak ott állt az üzenet, hogy van egy lánya. Aki állítása szerint az én lányom…

-De honnan tudod, hogy a te lányod? – csattant fel Erin – és ha hazudott az a nő???

-Denise nem hazudna egy ilyen dologban! Ismerem őt, vagyis valamikor ismertem…

-És ha mégis? – ugrott fel indulatosan Erin – te magad mondtad, hogy nagyon rég nem hallottál róla! Megváltozhatott a te drága nagy szerelemed!

-Erin – kértem halkan – nyugodj le egy kicsit. Apa vékony vonallá préselte ajkait, látszott, hogy nagyon feldühítette Erin kirohanása.

-Tudom, hogy ez egy nagyon nehezen feldolgozható hír nektek, de elhiheted kislányom, nem egy régi levélre alapozva hittem el, hogy Ebony a lányom. Csináltattunk apasági vizsgálatot.

-Most mi lesz? – kérdezte tőlem Erin.

-Nem tudom kicsim – ráztam meg fejem.

-Tegnap találkoztam Ebonyval….

-Hogy micsoda? Mit tettél? – kapta fel fejét a húgom.

-Találkoztam Ebonyval – ismételte önamgát – Erin, meg kell értened, hogy…

-Mit? Mit kell megértenem? És miért? – kiabált – nekem Linda a taestvérem! És ennyi, vége! Nem érdekel ez az egész!

-Rini…

-Elegem van ebből az egész elcseszett dologból! – viharzott ki lendületesen, görcsösen nyeltem, és apára néztem.

-Mikor akartad ezt elmondani nekünk?

-El kell hinned kislányom, hogy kerestem a megfelelő alkalmat. De ez nem egy egyszerű dolog… ettől tartottam – intett az ajtó felé komoran – tudom, hogy nem egyszerű ez a szituáció, de kellett idő nekem is, hogy fel tudjam dolgozni. Legalábbis próbálkoztam vele. Lindi, te… mit gondolsz erről?

-Őszintén? Fogalmam sincs. Valóban lesokkoltál ezzel a … hírrel. Kell idő apa… és… szükségem van Kimire is… fel kell dolgoznom, hogy… ő létezik…

 -Megértem Lindi – bólintott – sajnálom szivem, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, de tudnod kell, hogy ez nem változtat semmin, te és Erin… mindig is a legfontosabbak lesztek nekem.

-Apa… én most szeretnék haza menni – álltam fel – elviszem Erint is, egy kicsit le kell nyugodnia.

-De…

-Nem előled akarok menekülni – emeltem meg kezeimet – egyszerűen csak tiszta fejjel kell ezt átgondolnom. És ehhez az otthonom a legjobb hely.

-Rendben – bólintott lemondóan. Díjaztam, hogy enged, és nem akar mindenáron meggyőzni. Felszaladtam Erinhez, dühösen járkált a szobájában, nem volt nehéz meggyőznöm arról, hogy pár napot töltsön nálunk.

-Gyere nyuszi, köszönj el a papáéktól – hívtam be Riiát a kertből.

-Jujj, aja – trappolt hozzám – szegitsz – pillantott fel rám és felmutatta maszatos kezeit.

Kevesebb, mint tíz perccel később már Baar felé autóztunk, de gondolataim messze a kontinensen túlra kalandoztak. Nagyon hiányzott nekem Kimi, és ebben a szituációban pokolian kellett volna a támogatása, hogy csak mellettem legyen. Gondolatban gyorsan utána számoltam az időeltolódásnak, majd telefonom után nyúltam. Sokadig csörgésre, de felvette, a szokásosnál rekedtesebb hangon szólt bele.

-Szia szépségem…

-Kimi – sóhajtottam vágyón nevét.

-Mi baj? – kérdezte egyből.

-Honnan tudod, hogy van? – kérdeztem vissza meglepetten.

-A feleségem vagy –mormogta – Riia? Te? Mi történt?

-Apa az előbb közölte velünk, hogy van egy harmadik lánya…- vallottam be lelombozva.

-Micsodája van???? Ez…mi ez? – nyögött lesokkolva.

-Hosszú sztori, aminek mi is csak egy részét tudjuk. El akarta mondani, de egyszerűen képtelen voltam ott maradni – vallottam be – szükségem van rád…

-Kicsim  - sóhajtott – még egy hét mire haza keveredem…. Ott a magángép, utazzatok Koreába. A futam után én is indulok innen, ezek tényleg idegbajosak – morgott – veled akarok lenni – fűzte hozzá szelídebben.

-Oké – súgtam – nemsokára akkor… Szeretlek!

-Én is – felelte könnyedén – kérlek ne stresszelj nagyon…

-Velem lesz a kis nyugibogyónk – mosolyodtam el halványan – vigyázz magadra kérlek a versenyen.

-Mindig. Mennem kell kicsim, Koreában találkozunk!

-Várom…csók! – megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem, már az ígéret, hogy 48 órán belül láthatom őt, nyugalommal töltött el – Erin, megyünk Koreába! – pillantottam tesómra. De hogy utána mi fog történni itthon…? Reménykedtem a legjobbakban…

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy jó, vagy rossz hír e, de senki nem találta el, hogy mi fog történni. Persze, belátom, ez eléggé merész ötlet volt :) Először valóban valami baleset fogalmazódott meg bennem, de az túl snassz lett volna…

Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez a „bonyodalom” nem két-három részen belül rendeződik. Komoly terveim vannak ezzel a szállal, de erről egyelőre többet nem árulnék el, majd a soron következő részekből kiderül ;)

Köszönöm a kommenteket, fantasztikusak vagytok! :)

Várom a véleményeteket erről a részről is :)

Ui.  a szavazás még tart! :P

Puszi

L.