Eighteen

Elmélázva forgattam a karikagyűrűt az ujjamon. Már két hete feleség, pontosabban Kimi felesége voltam, de még mindig nem hittem el. Úgy éreztem magam, mint aki egy édes álomba cseppent, az elmúlt több, mint egy év végig ilyen volt számomra. Rengeteget változott az életem, egyedül álló anyából lettem Kimi hitvese, s a szeretet teljes kapcsolatunk mellé kaptam még egy kicsi törpét. A fiúk jól kijöttek egymással, de persze nálunk is felfedezhető volt a civakodás, veszekedés. Néha úgy tudtak csatázni a házba, hogy én komolyan attól féltem valamelyikük megsérül, de ilyenkor Kimi lenyugtatott, hogy ők Ramival ennél rosszabbat is műveltek, mégis minden rendben lett végül. Tipikus testvérháború, ez az enyém, nem adok, én játszom vele! És ekkor jött az anyaaa Luukas nem adja oda a markolós autót, vagy az anyuuu Jesse ledöntötte a várat, amit építettem című panaszáradat. 
A másik ilyen vitaforrás az volt, ha Kimi utazott valahová és lehetősége volt elvinni a kölykeinket is. De, ha csak az egyik mehetett, úgy tudtak veszekedni egymással, mint két kis harci kakas. Hiába beszéltük meg, hogy egyszer az egyikük, másszor a másikuk mehet, és hiába bólogattak szaporán, hogy ez így jó, az indulás napján általában mégis eltörött a mécses, apuci vigyél engem is mondat mellett. Mindezek ellenére egy szavam sem lehetett, hiszen nincs olyan testvérpár, akik ne nyúznák egymást.

- Laura Lahtinen Räikkönen – nyitott be Fredrik. – Látom megkaptad az új névtáblád – nevetgélt.

- Végre – vigyorodtam el én is.  - De van egy olyan sejtésem, hogy nem erről akarsz cseverészni.

- Túl rég óta ismersz – huppant le a velem szembeni székre. – Kaptam egy ajánlótatot a SKI-tól.

- Hoppá – néztem rá elismerően –, az szép. Mikor kezdesz? Mert ugye elvállalod? Egy ilyen lehetőséget hülye lennél kihagyni!

- Kösz, hogy ezt te mondtad ki – bólintott, majd felém nyújtotta az eddig kezében tartott papírt. – Ugyanis, a másik állásra ajánlatot kértek tőlem, és én téged mondtalak. Megnyugtatlak figyelemmel kísérték a pályafutásod, alapból te voltál az első számú jelölt, de mivel egy kórházban dolgozunk. Két hónap múlva kezdhetsz te is Svájcban, ha úgy döntesz, hogy elvállalod. Mert ugye hülye lennél egy ilyen ajánlatot visszautasítani – idézett engem.

- De ez mi? – olvastam el a papírt.

- Csodálom, hogy még nem hívtak – biccentett, s mint egy végszóra megcsörrent mobilom. – A sors keze – vigyorodott el, mikor szúrós szemekkel néztem rá.

- Dr. Laura Lathinen Räikkönen – vettem fel.

- Üdvözlöm doktornő, Rafael Zander professzor vagyok a Svájci Kutató Intézet  igazgatója.  Gondolom a kollégája már értesítette arról, hogy keresni fogom.

- Igen – sóhajtottam.

- A helyzet az, hogy új projekt indul az intézetben, méghozzá rákbeteg gyermekek gyógyításában. Igen nagy áttörést sikerült elérnünk az elmúlt években, és ezt a magas százalékú gyógyulási arányt szeretnénk 90% fölé vinni, de ehhez elengedhetetlen, hogy újabb kutatási projekt induljon párhuzamban a másikkal.

- Mekkora intervallumban? – kérdezte rá.

- Kétszer három év – felelte. – Át küldjük önnek az ajánlatot. Nézze doktornő, tudom, hogy ez egy nagy döntés, de vegye figyelembe, hogy az Intézet csak a legmagasabb végzettségű, megfelelő gyakorlattal rendelkező orvosokat alkalmazza. Az ajánlat csak egyszeri. Alaposan gondolja át.

- Köszönöm a lehetőséget professzor úr, mindenképpen alaposan megfontolom a válaszom – válaszoltam őszintén, majd elköszönt, s bontotta a vonalat. Egy ilyen ajánlat volt életem egyik vágya. Ráadásul a SKI! Európa leg felszereltebb intézete, melyhez olyan kórház tartozott, amiben takarítónak is lenni élmény, nemhogy gyermekorvosnak! Karrier szempontjából a csúcsok csúcsa, de ahhoz az kellene,hogy elköltözzem Svájcba. Világ életemben Finnországban éltem, és ráadásul nem is egyedülálló vagyok, hogy csak úgy költözgessek. Itt van Kimi, és a legfontosabb a fiam Jesse, és Luukas is.

- Most mit tegyek? – néztem Fredrikre.

- Először is beszélj Kimivel.

- Ezt én is tudom – pufogtam, kedvenc kollégám világrengető ötletén.

-Akkor meg? – vigyorodott el – minden rendben lesz, ne aggódj. – Pislogott rám biztatóan, majd magamra hagyott a gondolatimmal.

Délután ugyan beszéltünk Kimivel, de ezt nem telefonon akartam elmondani neki. Jól is jött, hogy ő ment a srácokért, én pedig egyedül bevásárolni, így volt időm mélyebben átgondolni az ajánlatot, hogy egyáltalán akarom e, illetve, elfogadnám e.

- Anyaaaa – futott hozzám Jesse, mikor beléptem az ajtón.

- Szia kincsem – nyomtam puszit buksijára, Luukas az emeletről száguldott le hozzám. – Milyen volt az ovi srácok?

- Uncsiii – sóhajtott Jesse. – Az új óvó néni nem igazán jó…

- Semmit nem enged meg – helyeselt Luukas is.

- Anya haza se ért, már panaszkodtok? – vigyorgott Kimi, miközben hozzám lépet egy csókra. – És neked milyen napod volt?

- Egész jó – mosolyodtam el –, és végre itthon.

Estig a srácokkal voltunk, kicsit játszottunk velük, aztán összedobtam a vacsit, amit aztán éhezők módjára falt a két törpe.

- Hová fér ennyi kaja beléjük? – nézett rám Kimi, miközben a srácok lapátolták befelé az ételt.

- Nem tudom – kuncogtam –, de roppant energikusak, szóval egy pillanatig sem aggódom.

- Néha túlságosan is azok – mormogta kedvesen, majd újabb falatot tűzött villájára. Fürdés után ágyba parancsoltam a gyerekeket, közösen választottak egy mesét, így beállítottam a tv-t, hogy majd kapcsoljon ki, s elköszöntünk tőlük. Az ajtót azért negyedig nyitva hagytam , ez a tudat valahogy őket is és engem is megnyugtatott.

- Mi is megyünk fürdeni?  - csókolt nyakamba, miközben erős karjaiba vont.

- Kims előbb szeretnék beszélni veled.

- Hallgatlak – nézett le rám, s egy kicsit távolabb is lépett.

- Felhívott ma a SKI vezetője, és állásajánlatot adott.

- SKI?

- Svájci Kutató Intézet. Európa legfelszereltebb kutató és kórházi komplexuma.  

- Bővebben? – ereszkedett az ágyra.

- Egy új kutatási projektet indítanak, és erre, valamint a gyermekosztály egyik szakorvosi posztjára kaptam ajánlatot. A kettő együtt ott működik, mert magas a személyzeti létszám.

- De Svájc? Ez azt jeleni, hogy…

- Igen, vagy elfogadom és költözés, vagy nem fogadom el és maradunk – mondtam ki.

- Mennyi időről van szó?

- Összesen hat év. Bár, ha egyszer oda bekerül az ember, elég esélyes, hogy a projekt lejárta után nem akar eljönni.

- Szeretnéd ezt az állást? – nézett rám kérdőn.

- Nem tudom – vallottam be. – Ha egyedül lennék, valószínűleg belevágnék, de így nem kívánhatom, hogy te itt mindent feladj, és költözzünk, ráadásul a fiúk? Szakítsam ki őket a megszokott környezetükből?

- Mikor kell választ adnod?

- Három hét múlva. A kutatás nyolc hét múlva indul, így van időm átgondolni a dolgokat.

- Azt mondod, hogy nem kérheted, hogy mindent feladjak.

- Igen.

- És én kérhetem, hogy te meg lemondj egy ilyen lehetőségről? – sóhajtott fel.

- Az más, ha arról kell lemondani, amit már évek óta teszel.

- De ugyan úgy lemondás az is, ha el sem kezdheted, amit szeretnél – folytatta bölcsen.

- Tudom. De nem akarlak valami olyanba kényszeríteni, amit nem szeretnél – sóhajtottam fel.

- Lau, a feleségem vagy, kettőnkért tartozunk felelősséggel. Most már nincs olyan, hogy te, és én.

- Nem most rögtön kell eldöntenünk azt, hogy mi legyen. Óriási a felelősség, főleg a fiúk miatt, még ha csak ketten lennénk, könnyebben döntenénk.

- Mint mondtad van pár hetünk még. Valahogy meg fog oldódni ez a kérdés.

Csendben hozzá kucorodtam, miközben felmerült bennem a kérdés: de hogy oldódik meg.

Ekkor még nem számoltam azzal, hogy az élet úgy is mindig közbe szól…

***

Kettő hét telt el a három hetes gondolkodási időből. Ez alatt születtek olyan döntések hogy nem megyünk, aztán olyanok is, hogy megyünk, költözünk. Olyannyira, hogy Kimi már az ingatlanossal is beszélt, volt egy szép kis villa Baarban, amely mindkettőnk tetszését elnyerte. De mire úgy, ahogy elhatároztuk volna magunkat arra, hogy végleg kimondjuk az igent, vagy a nemet, mindig történt valami apró kis változás, amely más felé gurította életünk fonalát.

Az egyik ilyen például Luukas letargikussága lett, mely akkortól lepte el kicsiny lelkét, hogy felvetettük a feltételes költözés gondolatát.

- De én nem megyek sehová! – dobbantott lábával. -  Nem érdekeltek! – szalad fel szobájába.

- Kicsim - mentem utána.

- Nem, hagyjál! Te rontottál el mindent! – kiabálta, és hüppögve az ágyra borult. Ledermedve álltam az ajtóban, szavai rosszul estek, még ha tudtam is, hogy...

- Beszélek vele, menj le – nyomott puszit fejemre Kimi, majd Luukas mellé heveredett. – Mi baj kisember?

A szívem szakadt meg, hogy Luukas keservesen sír, és, az miatt is, hogy mit vágott a fejemhez. Könnybe lábadt szemekkel mentem le, Jesse ugyan úgy ült a kanapén, mint mikor felmentünk.

- Miért sírsz mami? – nézett fel rám.

- Nem sírok – ültem mellé, s ölelésembe vontam. – Kicsim, te el szeretnél költözni?

- Hát nem igazán – ingatta meg fejét nagy sóhaj mellett. – De ha azért sírsz, mert nem akarok, akkor inkább akarok.

- Nagyon aranyos vagy kisfiam – pusziltam szőkés tincsei közé –, de nekem az a legfontosabb, hogy te és Luukas boldogok legyetek.

Pár pillanatig így ültünk, Jesse finom illata körbe lengett és szokás szerint meg is nyugtatott, mikor éreztem, hogy erős émelygés tör rám. Gyorsan magam mellé ültettem a fiamat és kirohantam a fürdőbe.

- Mami, mami…!

- Semmi baj szivem – ziháltam a wc fölött görnyedve.

- Apaaaa – szalad fel rögtön, ha az ökölődés engedte volna, tuti felsóhajtok, már csak az hiányzott, hogy lerángassa nekem Kimit.

- Laura – nyitott be aztán Kimi –, jól vagy?

- Aha. Remekül – álltam fel, s léptem a csaphoz.

- Nagyon sápadt vagy – csúsztatta kezeit derekamra, mintha attól tartana, hogy menten elájulok. – Hogy érzed magad?

- Jól. Komolyan – néztem rá a tükörből miután alaposan kiöblítettem a számat –, gyomorrontás, ennyi.

- De semmi bajod nem volt – nézett aggodalmasan.

- Miért nálatok előre bejelentkezik? – mosolyodtam el fáradtan. – Lehet a stressztől is. Luukas?

- Megnyugodott – sóhajtott fel, majd térdeim alá nyúlva ölébe vett.

- Lassan, megszédültem – döntöttem fejem vállához.

- Nem tetszik ez nekem kicsim.

- Nyugi. Hová viszel?

- A hálóba, pihenj le kérlek – tette hozzá, mikor látta, hogy bele akarok szólni.

- Anyuci?

- Semmi baj Jesse, csak tudod apád milyen.

- Gyere fel velünk – intett fejével felfelé, Jesse felszaladt előttünk. Mikor már Kimi szerint biztonságos helyen, tehát az ágyon voltam, elgondolkodtam azon, hogy miért reagálta ennyire túl azt, hogy egyszer hánytam.

- Minden rendben?

- Ezt te kérded, miután kidobtad a taccsot? – pislogott nagyon értelmesen.

- Jaj Kimi, úgy viselkedsz, mintha legalább elájultam volna – morrantam fel idegesen. – Miért?!

- Luukas megsiratott aztán hánytál, tuti remekül vagy és erősnek érzed magad – mormogta.

- Inkább mesélj arról, mi volt Luukassal – folytattam, lenyelve a békát, hogy egy rohadtul gyenge nőnek tart.

- Nem akar elköltözni, és megijedt a lehetőségektől, amit gyerekként reagált le. Ennyi lényegében.

- És most?

- Megnyugtattam, hogy ez egy ötlet volt, és, hogy majd együtt kitaláljuk, mi legyen, ami neki és nektek is jó.

- Remek – bólintottam, majd felálltam, hogy a fürdőbe menjek, úgy éreztem felrobbanok, ha tovább hallgatom ezt. Neki és nektek is jó? Most akkor vannak ők, meg vagyunk mi?

- Hová mész? Rosszul vagy?

- Nem – meredtem rá –, csak szükségem van egy ki egyedüllétre! Ha már egyszer olyan klasszul megoldottad a problémát, hogy majd lesz egy jó verzió, ami megfelel NEKTEK és NEKÜNK is!

- Mi van? Laura?!

- Te mondtad az előbb, hogy ami megfelel neki és nektek is. Mert ugye vannak a Räikkönen meg a Lahtinenek. Nem de?!

- Laura, rosszul fejeztem ki magam, ezért ne csapj hisztit – folytatta nyugodt hangom, amivel engem még jobban felidegesített. Hogy tud ilyen halál nyugisan beszélni, mikor én robbanás közeli állapotban vagyok?!

- Nem szoktam hisztizni! – kértem ki magamnak. – Engedelmeddel most pedig elmegyek zuhanyozni! – morogtam ironikusan, majd becsaptam a fürdő ajtót. Elegem volt az egész döntési kényszerrel megfűszerezett pörgős mindennapokból. Csak egy kis nyugalmat akartam, és hogy tűnjön már el felőlük az összes kérdésekkel teli viharfelhő.

Sziasztok!

Nos… az élet tele van új fordulatokkal, amik mindig akkor érkeznek el hozzánk, amikor a legkevésbé számítunk rájuk. Hogy miért? Nem tudni. De törvényszerű, hogy akkor kell egy fontos döntést meghozni, amikor legkevésbé sem szeretnék, mert tökéletes az életünk úgy, ahogy van. Van a részben egy mondat, egy gondolat, amely előre vetíti, hogy is juthatnak el a döntésig, kíváncsi vagyok, hogy észreveszitek e.

Köszönöm a kommenteket, s várom a véleményeket a részt illetőleg :)

L.