One

-Jajjj – csúsztattam kezem pocakomra – de türelmetlen vagy! Kisfiam, apa nem sokára hazaér….

Annyira vártam már haza őt! Leírhatatlanul büszke voltam rá, de még csak telefonon mondhattam el neki. Harminchét hetes terhesen nem ülhettem már gépre, és ő sem díjazta volna, ha kockáztatom az épségünket. Igazán aggódós apuka lett a férjemből, annak ellenére, hogy nagyon nyugodt természetű volt, de mióta a pocaklakó úton volt, még a széltől is óvni próbált.

-Szia, szépségem! – köszöntött, mikor felvettem a telefont.

-Édesem – sóhajtottam - mikor jössz?

-Pár óra, és Svájcban leszek – informált – most szállok át majd, kb fél óra múlva.

-Remek – sóhajtottam – nagyon várunk!

-Jól vagy? Ugye nem izgultál nagyon?

-Tökéletesen vagyunk mindketten! – kuncogtam – Luukas és én is.

-Luukas? Mégis csak e mellett döntöttél? – nevetett fel.

-Igen – súgtam – nagyon jól kampányoltál mellette.

-Imádlak!  Saara mennem kell, most mondták be a járatomat…

-Pár óra – sóhajtottam vágyón, elköszönt, majd letettük. Úgy döntöttem meglepem a férjem. Kedvenc csokitortáját kezdtem el összeállítani, míg kora este le nem szállt a gépe Zürichben, volt időm. Épp a krémet kevergettem, amikor anyósom hívott, megbeszéltem vele, hogy mivel én már nem utazhatok, ők jönnek el hozzánk. Mikor leintették a futamot, azt sem tudtam kit hívjak először. Sírva vettem fel a csörgő telefonom, anyósom keresett, mindketten zokogtunk a készülékbe. Mindig is jó volt a kapcsolatom vele, de úgy éreztem, mostantól még jobb lesz, hiszen kb három hét múlva szülöm meg a legifjabb unokájukat.

Fél hatot mutatott az óra, mikor bedugtam a tortát a hűtőbe, ő viszont még nem volt sehol.

-Mit gondolsz, felhívjuk aput? – dünnyögtem kis pocaklakómnak, finoman rúgott, ezt bíztatásnak vettem, így tárcsáztam férjem. Mint kiderült, késett a gépük, így az öt óra helyett még csak most szálltak le, de legalább tudtam, hogy minden rendben van vele. Hat óra előtt pár perccel aztán meghallottam a jól ismert autózajt, vigyorogva tártam ki az ajtót.

-Kims! – szorítottam magamhoz a férjem, óriási mosoly ült arcán, olyan, mitől el tudtam volna olvadni – olyan büszke vagyok rád! Világbajnok! Az én bajnokom!

-Oh, Saara… bár ott lettél volna – simított ki egy tincset az arcomból.

-Hidd el, végig te jártál a gondolataimban… mesélj el mindent!

-Várj! – nevette el magát, majd végigsimított óriási pocakomon – Minden rendben a kisfiammal?

-Remekül érzi magát itt bent – kuncogtam – nagyon sokat rúg! Biztos érezte, hogy izgulok!

-A lényeg, hogy jól vagytok – terelt be, fel sem tűnt, hogy még mindig az ajtóban ácsorgunk.

-Mikor kapod meg a trófeát?

-Három hét múlva – felelte, miközben kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén – Elvileg addigra már hárman leszünk!

-Nem biztos – cirógattam pocakom – Három hét van még addig nekem is. Mármint a terhességből – nevettem el magam a furcsa megfogalmazáson – De mesélj, kérlek!

Vigyorogva hallgattam, ő hogy élte meg az utolsó futam utolsó köreit. Mikor már csak öt kör volt hátra, sírva imádkoztam, hogy ne történjen már semmi, és meglegyen végre az a hőn áhított világbajnoki cím. Ha már volt két év, amikor elveszett… úgy, hogy nem rajta múlt. És most megint nem csak az ő kezében volt a sorsa. De végre minden összeállt, úgy, ahogy kellett, és bár az utolsó pillanatig tartogatott meglepetéseket, s izgalmakat a 2007-es esztendő, az utolsó pillanatokban mégis minden jóra fordult.

-Éhen halok – panaszolta egy bő óra múlva.

-Kész a vacsi, csak melegíteni kell – álltam fel.

-De ugye nem álldogáltál sokat a konyhában? – pillantott rám kérdőn.

-Nem – nyugtattam meg – sült csirke van, és finn krumplipüré.

-Mmm – ugrott fel ő is – ezer éve nem ettem olyat!

-És – nyitottam ki a hűtőajtót, majd kiemeltem a tortát – a desszert!

-Saara! – ejtette ki nevem kedvesen – Hogy én mennyire szeretlek téged!

-Én is, bajnok – csentem csókot tőle. Míg ő megterített én megmelegítettem az ételt, s két hét után végre ismét együtt vacsorázhattunk.

-Igazán örülök, hogy megvártál – mormogta pocakomnak este, az ágyban fekve már.

- Pontosan 22 nap van még a kiírt dátumig – sóhajtottam.

-20 nap múlva Gála… hát… ez nem igazán jó – fintorgott.

-Én… nem tudom miért, de annyira biztos vagyok abban, hogy megvárja a 22 napot… Úgyhogy mehetsz nyugodtan – kuncogtam, valamiért tényleg teljes meggyőződésem volt, hogy nem érkezik meg előbb.

-Amilyen mázlista vagyok, tuti akkor hívsz, mikor Monacóban vagyok, hogy elfolyt a magzatvíz…

-Ne hergeld magad – túrtam szőkés tincsei közé.

-Csak szeretnék melletted lenni – mormogta halkan –, mikor Luukas megérkezik…

-Hidd el nekem, mindenképp visszafogom, ha előbb akarna jönni! Nélküled nem is tudnám, és nem is akarom megszülni…

-Hallod, fiam! Várj meg!  - dörmögte lefelé. Vigyorogva csúsztam lejjebb, egy csókért.

-Hiányzol… - simított végig hátamon, jól tudtam mire érti.

-Te is nekem – cirógattam meg arcát. Mindig is könnyedén váltotta ki belőlem a forró vágy érzetét, de amióta teherbe estem még inkább vágytam az érintéseire. És ő ezzel tökéletesen tisztában is volt. Könnyed puszijait, lassú, érzelmes csókok, simogatások váltották fel, éreztem, ahogy felpezsdült vérem végigzubog a testemben. Hamar, nagyon hamar már kapkodó légvétel mellett remegtem, és bár kissé tartottam attól, hogy nagy pocakom miatt esetleg ő nem kíván majd meg, minden félelmem feleslegesnek bizonyult. Újra és újra kimutatta, milyen szenvedélyes testiség feszül köztünk, így sokáig és hosszan élvezhettem édes mozdulatait…

***

-Nem tudom mennyire jó ötlet ez – húzta el száját, miközben pakoltam a bőröndbe.

-Kims, ne kezdjük előröl – mosolyodtam el – Hát milyen díjátadó lenne a világbajnok nélkül? Különben is gyermekkorod óta vársz erre a napra, ki kell élvezned, hisz tudod, a bajnokok öröme hamar elillan!

-Egy költő veszett el benned, szívem. – karolt át somolyogva – Megígéred, hogy megvártok?

-Meg! – bólintottam ünnepélyesen – Igaz baba? – lestem lefelé – Most alszik, nem fog rúgni – kuncogtam.

-Jellemző – forgatta meg szemeit játékosan Kimi – Végigszundítja a fontos kérdéseket!

-Mikor kell indulnod?

-Két óra múlva. – sóhajtott fel – Holnap ilyenkor már itthon akarok lenni.

-Minden rendben lesz! – nyugtattam kedvesen.

A maradék idő valóban hamar elszáguldott mellettünk, mikor elköszöntem tőle, s egyedül maradtam a házunkban, egy kissé meg is ijedtem. Olyan könnyedén ígérgettem neki, hogy nem hozom világra a gyermekünket, míg ő Monacóban van… mintha bizony annyira befolyásolni tudnám. Ha akar, ha úgy érzi, hogy itt az idő, nem sokat, sőt semmit sem tehetek az ellen, hogy meg ne szülessen.

-O, baba… segíts nekem, mert különben mind ketten azt hallgatjuk egész életünkben, hogy kihagytuk a buliból…

Kimi szavai visszhangoztak a fülemben, miszerint Luukas végig szundítja a fontos kérdéseket. Hát igen, a névválasztásnál is ez volt….

„-Nekem nagyon tetszik a Nooah is – néztem rá.

-Ha azt mondod Nooah, én azt hallom, hogy egy csöpögős film főszereplője…

-Akkor mondj te valamit!

-Hugó? – pillogott.

-Mint Boss? – kuncogtam – neeem… és a Demijen?

-Demijen Räikkönen? – mondta ki, elfintorodtam.

-Uhm, mégsem.

-Na, azért – vigyorgott – És a Luukas?

-Mmm, az olyan…. semmilyen nekem – feleltem csüggedten – Sosem találunk nevet…

-Dehogynem – nyomott puszit hasamra – Fiam, igazán segíthetnél!

-És hogy? – ültem fel vigyorogva.

-Baba, figyelj! Mondom a neveket, te meg rúgj egyet, ha tetszik. Okés?

-Jaj Kims – kuncogtam – Van egy rossz hírem. Most alszik, szóval nem fog semmire reagálni…

-Akkor magadra vess fiam, ha nem tetszik, amit mi választottunk! – jelentette ki Kimi kissé duzzogva.

-Luukas… hm…Luukas Räikkönen – ismételgettem halkan. Kimi szemei mosolyogva figyeltek. Nem tudom miért, talán ő maga sem, de nagyon tetszett neki ez a név.

-Nem muszáj most rögtön választanunk – karolta át vállam.

-Na, igen. Még 3 hónapig meggondolhatjuk magunkat – feleltem somolyogva…”

A kikötött 24 órából már csak kettő volt vissza. Tudtam, hogy Kimi bármelyik percben felkanyarodhat a behajtón. Egy világbajnok. Igaz, csak a trófea másolatát hozhatta haza, de ez az eszmei értékéből nem vett el szinte semmit. Nekem a kiírt dátumig még egy teljes napom volt, most már valóban kíváncsi voltam, hogy tényleg december 11-e lesz-e a kisfiunk érkezésének dátuma. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki mellkasomból, mikor észrevettem a fekete Alfát, most már jöhetsz babóca…

-Nagyon elegáns voltál abban az öltönyben – simultam hozzá pár órával érkezése után.

-A feleségem választotta – rötyögött.

-Nagyon mutatós az a díj – súgtam neki, de tekintettem a trófeára függesztettem – Remélem, sokszor kerül még fel a neved rá.

-Elértem a célom, világbajnok lettem. Az összes többi csak ráadás – volt vállat könnyedén – Persze, elfogadnék még párat én is…

-Úgy imádlak! – kacagtam fel.

-Azért bevallom… kicsit tartottam attól, hogy tényleg a kórházból telefonálsz…

-De látod, még egyben vagyunk – tettem mindkét kezem hasamra – A kis dinnyém még maradna! Kims, ledőlünk egy kicsit, nagyon fáj a derekam…

-Memasszírozzam? – csúsztatta kezét az említett testrészre.

-Jól hangzik – sóhajtottam vágyón. 
Fent aztán kényelmesen elhelyezkedtem francia ágyunkon, ő pedig könnyed mozdulatokkal kente el a finom illatú olajat bőrömön. Halk nyögésemre felfigyelt.

-Saaram?

-Jó esik – súgtam lehunyt szemekkel – Nagyon is…

-Helyes! – mormogta, hangján hallottam az elégedettségét.

***

-December 13-a van – nézett rám Kimi – Kettő napja meg kellett volna születnie Luukasnak. Menjünk be a kórházba… - tette hozzá ijedtebb hangon, le se tagadhatta volna, mennyire izgul.

-Rendben – bólintottam, nem akartam, hogy ennyire idegeskedjen, és már én magam is kezdtem aggódni, annak ellenére, hogy az orvos megnyugtatott, hogy a +/- 4 nap teljesen normális. Átöltöztem, majd elindultunk az orvoshoz. Az előre összekészített holmim már közel egy hete a kocsiban volt, ha menni kell, akkor csak a kocsiba kelljen bepattanni, de nagyon úgy nézett ki, hogy ő még nem érzett késztetést arra, hogy kibújjon erre a világra. Elmélázva simogattam pocakom, mikor hirtelen éles görcsös fájdalmat éreztem.

-Kimi! – sikoltottam nevét, ezzel egy időben valami forró, ragacsos dolog folyt nadrágomra.

-Saara? Mi baj? – taposott a fékbe azonnal.

-Azt hiszem… ez a magzatvíz volt… Kims – fintorogtam az újabb görcs nyomán – Megindult a szülés…

-Ó, fiam, te aztán tudsz időzíteni – zihálta kikerekedett szemek mellett.

-Induljunk már! – sóhajtottam. 
Szerencsémre nem voltunk már messze a kórháztól, s ráadásul az orvosom is várt, mielőtt indultunk volna, felhívtam.

-Nagyon fáj – nyögtem fel, ahogy kikászálódtam volna az autóból – Most menjünk – lihegtem, tudtam, hogy kb kettő percem van a következő fájásig, és addig be kellett jutnom az épületbe.

-Saara – sóhajtott fel Kimi.
A portán már Dr. Freman ácsorgott.

-Nos, még is csak szülünk? – mosolygott rám bíztatóan – Azt hittem a gond ott van, hogy nem akar még jönni.

-Út közben meggondolta magát…

-Ne féljen, minden rendben lesz – segített be egy tolókocsiba. Tíz percen belül a szülőszobában voltunk, mindenféle drótok kígyózta ruhám alá. Figyelték az én szívverésem és Luukasét is.

-Hogy vagy? – simított végig arcomon Kimi.

-Hát ez hirtelen jött – mosolyodtam el – De legalább úton van már.

-Minden eredménye remek – nézegette a papírokat a doki – Szépen haladunk. Ahogy nézem, ez egy problémamentes szülés lesz. Ne feledje, most még kérhet epidurális érzéstelenítést.

-Még jól vagyok… azt hiszem – súgtam – Nem egyformán fájnak a fájások…

-Ez természetes. Ha ebben az ütemben halad, akkor bő két óra múlva túl is leszünk a szülésen. De ez minden esetben másként zajlik…

-Szeretném már megfogni őt – nyúltam Kimi keze után, zöld írisze bár aggodalmat is, de azért izgalmat tükrözött.

-Elhiheted én is – puszilta meg kezem – Nem kérsz inni?

-De – bólogattam.

-Egy perc – súgta, majd kilépett. Hangosan engedtem ki levegőm mintegy nyugtató mozdulatként. De nem sokat segített, elvégre már szó szerint csak percek választottak el a kisfiamtól…

Sziasztok!

Tegnap ugye írtam, hogy várok pár ötletet a lányoktól, OMS’s mini novellának. Na, most Andinak egy egész fejezete volt számomra, így úgy döntöttem, hogy egy novellát alkotok belőle :) Átbeszéltük a részleteket Andival, szabad kezet kaptam a töri formálását illetőleg, így íme, az első rész :) Történetünk 2007-ben veszi kezdetét, és igen, tudom, megint ott hagytam abba, ahol nem kellett volna :D de muszáj fent tartani az izgalmakat :D Meg fogom jelölni, hogy melyik rész az, amit Andi írt (ebben a részben még nincs belőle) így látni fogjátok hogy épül fel azaz ötlet, amit ő adott :)

Kíváncsian várom a kommenteket, remélem, írtok nekem :)

L.