Negyvennyolcadik

Sebastian szemszöge

Riia csendben nyúzta kedvenc nyusziját a gyerekülésben, Erin maga elé meredve várta, hogy beérjünk a kórházba. Kimi nem telefonált még, és Rin attól félt, ez rosszat jelent. És valójában én is.

-Gyere picúr! – vettem ki az ülésből.

-Seeb, app? – nézett rám hatalmas zöld szemeivel.

-Megnézzük apádat, igen – helyeseltem, elégedett mosolyt mutatott, és kezem megfogva sétálni kezdett.

-Félek – sóhajtott fel Erin.

-Tudom, de Linda erős, és küzdeni fog. Már csak a családja miatt is – nyomtam puszit fejére.

-Appppp – iramodott meg Kimi felé Riia, ahogy kiszálltunk a liftből.

-Szia tündérke – guggolt le, hogy karjaiba zárhassa, de nem kerülte el figyelmem, hogy teljesen magába van zuhanva. Pocsékul nézett ki. Szó szerint.

-Nos? – kérdezte Erin – mit tudunk?

-Magánál van – felelte, de tekintetét nem vette le a kislányról – a doki szerint jók az életfunkciói.

-De? – sürgette Kimit.

-Nem ismert fel – nézett ránk, Rina szája elé kapta kezét – nem tudja, hogy ki vagyok….

-Semmire sem emlékszik? – kérdeztem döbbenten.

-Rám nem – ismételte – azt nem tudom mi az utolsó emlékképe.

-Erin Laine? – jött ki az orvos.

-Igen? Én vagyok! – lépett az orvos felé.

-Miss Laine, a testvére önt keresi.

-Mi? Emlékszik? – állt fel rögtön Kimi.

-Ez összetett dolog – emelte meg kezeit – a rövidtávú memóriája sérült, így az életére emlékszik, lényegében. De a közelmúltra nem. Jelenleg Erint és az anyukáját kereste.

-Anya pár éve meghalt – sírta el magát Erin.

-Miss Laine, a nővére rendkívül zaklatott és fél. Felébredt egy idegen helyen, és tudatosult benne, hogy balesete volt, ráadásul itt egy férfi, aki azt állítja a férje, és ő nem emlékszik. Fontos, hogy ön most nyugodtan menjen be, érezze, hogy biztonságban van, és nem fogjuk bántani. Ez elengedhetetlen a felgyógyulásához.

-Eszébe fognak jutni a most kiesett dolgok? – kérdezte Kimi.

-Fejsérüléseknél sosem tudhatjuk bizton. Bízom abban, hogy idővel igen, de az is előfordulhat, hogy soha többé nem fog emlékezni az elmúlt időre. Sajnálom. Elvégzünk pár vizsgálatot, és abból kiderül mi is okozza ezt a feleségénél.

-Lindi – mosolyodott el Erin, ahogy beléptünk.

-Erin! Végre – sóhajtott megkönnyebbülten Lina – Erin! Mi történik itt?

-Semmi baj – fogta meg tetvére kezét – itt vagyok. Lini, kicsim, baleseted volt.

-Mindenki ezt mondja – törölte meg  könnyes szemét kézfejével – és mivel mindenütt fáj, igaz is. De… itt volt egy férfi, aki azt állítja a férjem. És van egy lányom is. De ez képtelenség - hadara – arra emlékeznék! Miért hazudott?

-Linda, meg kell nyugodnod – bíztatta határozottan, nyoma sem volt a kétségbeesett, összeomlás szélén álló lánynak.

-De… Erin… úgy félek – sírta el magát.

-Linda – ült le az ágy szélére – figyelj rám egy kicsikét. Bízol bennem?

-Persze – suttogta.

-El fogod hinni, amit mondok?

-Igen – bólintott – azt hiszem…

-Valóban férjnél vagy és van egy gyönyörű szép kislányod is.

-Nem lehet – remegett meg – nem lehet! Nem emlékszem!

-Cssi – karolta át óvón – Lindi, semmi baj. Megütötted a fejed, ezért nem emlékszel, de ne félj, minden rendbe jön!

-És hogy?! – kérdezte sírva – azt állítja mindenki, hogy anya vagyok, és én nem is tudok erről!

Órák óta voltunk bent, Erin beszámolt az elmúlt időről, én hol bent voltam a lányokkal, hol kint Kimivel.

-Nem mész be Lindihez?

-Nem – rázta meg fejét -Riiának nagyobb szüksége van rám. Ő tudja, hogy van anyukája, és hiányolja is.

-Tudod mi történt?

-Egy részeg idióta frontálisan nekihajtott az autójának – mondta mereven, semmi érzelmet nem tükrözött arca, mióta itt voltunk. Tökéletesen tudtam, hogy ez egy álarc, és az mögött őrlődik, de amíg ő nem akarta mutatni, nem tehettem sokat. Ezt már megtanultam a Jégember mellett.

-Riia, gyere vissza – léptem a szökő szőkeség után. Kimi telefonált, ahogy hallottam az anyjának számolt be a történtekről. Már rég letette a telefont, de még az ablak előtt állt.

-Kimi…

-Miért velünk történik ez? – kérdezte halkan – Linda úgy indult el, hogy nemsokára jön. És velem lesz. És Riiával. Ehelyett… nem tudja, hogy van egy csodálatos kislánya… és mit sem tud arról, ami hozzám kötötte.

-Hinned kell benne – tettem vállára kezem – visszakapjátok őt. Nem válaszolt, de a pillanat töredékére megremegett. Ismertem, ő nem az a fajta, ki itt kezd el zokogni, bármennyire is fáj neki, de azt is tudtam, hogy az álarc mögött mély fájdalom ül.

-Fenébe – nyögtem, mikor a kislány belépett a kórterembe. Egyből utána mentem, de addigra ő már eltűnt az ajtón belülre.

-Ajjja – lépdelt be Riia, Linda úgy ledöbbent, hogy még a sírást is abba hagyta.

-Jaj nyuszi – vettem fel – gyere, most anyának pihenni kell.

-Aja – nyúlt az ágy felé sírva a kislány, Erin átvette tőlem.

-Linda, ő a kislányod – elképesztő volt az, ami a szemem láttára zajlott, Linda nagy szemekkel nézte a síró kislányt, s végül az ágyra mutatott. Erin óvatosan leeresztette a kicsit végig a testvérére szegezve a tekintetét. Persze Riia egyből odamászott az anyjához, aki mozdulatlanul tűrte, hogy a kislány elhelyezkedjen.

-Ne sírj – simogatta meg Erin Riiát, de Lin még mindig mozdulatlan maradt.

-Aja – nézett fel rá a kislány.

-Kérlek – susogta Erin, elég szívszorító látvány volt a kislányára idegenként bámuló Lindát látni, nem is csodáltam, hogy Kimi nem bír itt lenni. Lin lassan emelte meg kezét, és érintette meg a kishölgyet, nyilván őt is frusztrálta az elesett kislány képe.

-Ne sírj – ismételte húgát, Riia combjára hajtotta fejét, összegömbölyödött és elaludt Lina monoton simogatására. Egyikünk sem bánta, hogy nem is fogja fel igazán, hogy mi is történik körülötte. Kimi lépett be, tekintete egy pillanatra ellágyult a képtől, ami fogadta, majd vissza is zárkózott távolságtartó maszkja mögé.

-Nem zavar Riia? – kérdezte Linától.

-Jó illata van – vonta meg vállait szégyenlősen – ő tényleg az enyém?

-Igen – bólintott Kimi fáradtan, tárcája után nyúlt, amiből egy képet húzott elő és feléje nyújtotta, rápillantottam, Linda és Kimi volt a képen, mikor Ri szobáját festették, és Erin nagy nevető smileyt rajzolt a nagy pocakra. Mindketten önfeledtek és boldogok. Élnek a képen.

-Nem emlékszem – remegett meg a lány ajka a sírástól.

-Semmi baj – sóhajtott fel Kimi – majd segítünk, hogy eszedbe jussanak a dolgok…

-Szóval… a férjem vagy?

-Igen- ismételte önmagát – körülbelül másfél éve volt az esküvőnk, Mallorcán.

-És boldogok vagyunk? – kérdezte félénken.

-Nagyon – bólintott – szerencsém van veled Lindi, csodás feleség vagy….

-Vagyis az a lány, aki a baleset előtt voltam – sóhajtott fel a képet nézve – elfáradtam. Szeretnék pihenni. Linda nagy szemekkel figyelte, míg Kimi óvatosan magához veszi a kis csomagot és pihenj, mi itt leszünk elköszönés után kilép.

Kimi szemszöge:

Riia mélyen aludt az ágy közepén, mellé feküdtem, hogy ne legyen egyedül, amikor felébred.

-Hogy vagy? – lépett be Erin.

-Megvagyok – feleltem, jobban szerettem volna kettesben maradni a lányommal.

-Kimi…biztos pokoli nehéz neked most…

-Erin, ne. Igen, valóban elcseszett az egész. Én… nézd, kösz, hogy próbálsz vigasztalni, de a feleségemre van szükségem, nem holmi lélekemelő szövegre.

-Kimi! – lépett be Sebastian – valami történik!

-Mi? – ugrottam fel rögtön. Linda szobájába több orvos is tolongott, pár gép veszettül csipogott… - mi a….

-Most rögtön meg kell operálni a feleségét – tolt hátrébb egy nővér határozottan – tájékoztatjuk folyamatosan, de most hagyja a kollégáimat dolgozni…

Az egész pár perc műve volt csupán, aztán egyedül maradtam a kórteremben, pár ledobott kesztyű és kendő matatta az előbbi eseményeket.  Újabb műtét. Megint a monoton zúgással telő percek. Órák teltek el, Riia is felébredt, de megkértem Sebastiant, hogy vigye el innen, nem tudtam milyen állapotban hozzák vissza az anyját, ha egyáltalán…

-Mr Räikkönen – lépett elém a kezelőorvos – sikeres volt a műtét. Endoszkópos módszerre távolítottunk el egy utólag legyülemlett vérrögöt. Ilyen traumáknál ez elég gyakran előfordul.  Ez több funkciót gátolt az agyban.

-Ezért nem tudta kik vagyunk?

-Valószínűleg igen – bólintott – de ez csak akkor derül ki, ha magához tér. Ez  a második műtét már nem mély altatásban zajlott, és lényegében nem is kellett újabba bemetszést ejtenünk. Így már pár óra múlva magához fog térni. Olyan 3-6 óra között saccolnám.

-Köszönöm – sóhajtottam fel, Erin könnyeit törölgetve ült le mellém.

-Kimi?

-Hm?

-Megfoghatom a kezed? – súgta. Kettőnk közé ejtettem a kezem, gyakorlatilag az egész lány remegett, ahogy a tenyerembe csúsztatta sajátját. Nem tudom meddig ültünk ott úgy, egyikünk sem szólalt meg, és ezért hálás voltam Erinnek.

-Most már bemehet hozzá – mosolygott rám a nővér, miután kijött a kórteremből – eszméleténél van, de ismét kába még.

-Rendben – bólintottam. Próbáltam nem arra gondolni, hogy most minden rendben lesz, és a nevem súgja, mikor megpillant, mert ha megint nem fogja tudni, hogy ki vagyok… Úgy mellette lenni, hogy ijedten néz rám, mert nem tudja, hogy a feleségem, mert fél attól, amiről Erin beszélt neki… az életéről… valóban úgy éreztem, hogy ez maga a pokol.

-Linda – szólítottam kábán pislogva nyitotta fel szemeit – szia… - erőltettem mosolyt az arcomra.

-Mi történt? – kérdezte halkan.

-Volt egy kis komplikáció, de már túl vagy rajta – sóhajtottam, egyre kevesebb volt az esélyem.

-Hol…

-Kórházban vagy.

-Nem – nyelt – hol van… Riia?

-Riia? – meredtem rá – emlékszel rá?

-Kimi, persze – nézett rám éberebben – hol a lányom?

-Sebastiannal – nevettem el magam.

-Jól vagy? – kérdezte, még ő kérdezte!

-Kicsim, üdv újra köztünk – pusziltam meg homlokát megkönnyebbülten.

-Kims, mi történt? – próbálkozott felüléssel, de szelíden visszatartottam.

-Baleseted volt, és megsérült a fejed. Kétszer műtöttek meg 36 óra leforgása alatt.

-Úristen – nyögött fel.

-De most már valóban túl vagyunk a nehezén – kulcsoltam ujjai közé sajátjaimat – Erin nemrég ment le Sebas elé, behozzák Rit.

-Dejó! – mosolyodott el – akkor két napja itt vagyok?

-Nagyjából – bólintottam, halk kopogás után Erin dugta be a fejét – most már minden rendben – bólintottam, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

-Végre – gyorsan megtörölte szemét – gyere nagylány, megnézzük anyát – tárta ki az ajtót.

-Aja! – rohant be Ri rögtön, felemeltem és Lin mellé ültettem, ami nem volt egyszerű mert már kapálózott érte.

-Szia kicsikém – zárta karjaiba nevetve.

-Sija aja – kacagott. Visszakaptam a családom, és ez leírhatatlan érzéssel töltött el…

Lina szemszöge:

Órák óta velem volt Riia és Kimi, de még mindig nem tudtam feldolgozni, amit az orvos mondott. Nem emlékeztem a saját családomra?

-Ne gondolkodj ezen – adott puszit kézfejemre Kimi – a lényeg, hogy most már vége!

-Rossz volt nektek, ugye? – susogta félve, tekintete elgyötört lett.

-Hát… nem volt kellemes, amikor megkérdezted, hogy ki vagyok, és miért hívlak kicsimnek…

-Kimi – sóhajtottam könnybe lábadt szemekkel – úgy…sajnálom.

-Héé – hajolt hozzám – ne gyötörd magad. Inkább pihenj, hogy minél előbb hazavihesselek innen.

-Nem akarok itt maradni – húztam el aszám.

-Tudom. De hallottad, pár napig itt kell maradnod. Sokat leszünk itt veled, ne aggódj – próbált bíztatni.

-Öhm … 2 nap múlva…

-Lemondtam a versenyt. Te se gondolod komolyan, hogy ezek után még elutaznék rallyzni?! Csak most kaptalak vissza – tette hozzá halkabban.

-Örülök, hogy maradsz – mosolyogtam rá, egész lényéből sütött, hogy mennyire fájdalmas volt neki az elmúlt másfél nap, még ha igyekezett is miattam ezt palástolni.

Végül öt teljes napot kellett bent maradnom, nagyon vágytam már haza és az életemre. Míg minden leletem negatív nem lett a doki bent tartott, és a doki győzködésében, miszerint engedjen ki Kimire nem számíthattam, ő teljesen egyetértett ezzel a megfigyelősdivel.

-Végre itthon! – vigyorogtam el, ahogy beléptem a bejárati ajtón – és micsoda illatok!

-Mivel a kórházi koszt nem nyerte el a tetszésed – jött ki Erin konyharuhával a vállán – főztünk neked egy igazi Laine – Räikkönen – Vettel menüt.

-Mit? – kacagtam – ezt hogy értsem? Mindenki főzött valamit?

-Pontosan – bólogatott Seb – sőt még a lányod is besegített!

-Látom – vettem fel a lisztes kezű kislányt – mit segítettél kicsim?

-Appávaj husi főztem! – vigyorgott rám.

-Hát persze, hogy apával – pusziltam meg pofiját, amibe belekuncogtam, ugyanis az arcán is lisztfoltok voltak. Még én mondtam Kiminek a kórházban, hogy úgy vágyom egy adag rántott csirkére, és majonézes krumpli salátára, és a jelek szerint meg is csinálták. Sebi egy igazán gazdag és ízletes levest kreált, Erin pedig süteményt sütött.

-Minden nagyon finom volt! – mosolyogtam rájuk, miután ebédeltünk – köszönöm szépen.

-Nem szeretnél egy kicsit pihenni? – tette kezét enyémre Kimi.

-Nem érzem magam fáradtnak, ne aggódj – cirógattam meg kézfejét.

-Gyere baba, próbálkozzunk be az alvással – nézett a lányomra Erin.

-Nee – kapaszkodott az etetőszékbe, egy pillanat alatt hatalmas könnycsepp pergett le arcán – aja!!!

-Mi baj kincsem? – nyúltam felé, hogy kivegyem.

-Aja – hüppögött – majadj.

-Jaj nyuszikám – pusziltam meg a szőke buksit – nem megyek sehová. Igaz, kicsi volt még, de annyira már nem, hogy ne érzékelte volna az eseményeket, még ha nem is teljes egészében. Születése óta mindig mellette voltam, és bár türelmes és okos kislányként elvolt a családdal is, őt is rosszul érintette az elmúlt hét. Kórházba ki-be, hol Kimi, hol Erinék, apa volt vele… épp csak én nem.

-Riri – lépett mögém Kimi – felmész anyával pihenni? Én meg viszek fel nektek kakaót.

-Jó – szipogott – app, a nyusisból…

-Rendben – felelte neki, végigsimított Ri és az én kezemen is. Elköszöntem Erinéktől és felmentem a kishölggyel.

-Erin fonta be a hajad kicsim? – mosolyogtam rá, ahogy szétbontottam tincseit, nyomná a kis fejét alvásnál.

-Ige – helyeselt – app mondta, sép vajok!

-Gyönyörű vagy igen – kuncogtam, átöltöztem én is gyorsan, és bebújtunk a nagy ágyba, Kimi nem sokkal később jött be, tálcával kezében.

-Ejha, ti már pizsiben? – nevetett fel.

-Ugye csatlakozol? – kérdeztem somolyogva.

-Ez nem kérdés – dobta le pólóját – életem két szerelme vár.

-Kakajo? – ült fel Riia is.

-A nyuszis pohárkádból, ahogy kérted – adta oda neki az itatót, majd az én kezembe is nyomott egy bögrét, befeküdt mellém és elvette a tálcán lévő harmadikat is.

-Ez nagyon hiányzott – sóhajtottam fel.

 -Elhiheted nekem is – bólintott Kimi. Pár percig csendben élveztük a családi békét.

-Végeee – nyújtottam Ri felém az itatót.

-Be is nyomtad? – tettem le a bögrémmel együtt, tudtam, hogy a kishölgy befurakszik ölelésembe. Lejjebb csúsztam fekvő pózba, Riia mellkasomhoz bújt, Kimi elhúzta a sötétítő függönyöket, majd visszafeküdt, és ölelésébe vont minket.

-Szeretlek – adott óvatos puszit fejemre.

-Én is szeretlek – súgtam. Végigsimítottam Riia hátán, közelebb fészkelte magát hozzánk, mosolyogva hunytam le szemeim. Végre itthon voltam. Biztonságban.

Sziasztok!

Többen írtátok ( amin meg is lepődtem) , hogy ne hagyjam magam befolyásolni a kommentek ügyében. Volt egy adott tervem erre az egész balesetesdire, nem akartam változtatni rajta, de azért elgondolkodtam azon, hogy másként folytassam. Végül maradtam az eredeti tervnél, miszerint hamar visszatértnek a lány emlékei. Igen húzhattam volna még pár fejezetig, de nem akartam szappanoperás drámát kreálni, ez a két rész bőven elég ebből :) Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lesznek más… bonyodalmak. Szóval azok se aggódjanak, akik egy kis izgalomra vágynak, és azok se, akik egy kis családias hangulatra, mindkettő felfedezhető lesz, ezentúl is. :)

L.