Harmincnegyedik

Furcsa dolog történt. Egyik pillanatról a másikra. És azt hiszem, ha hallom, hogy ő mire gondol , akkor baj van. Nagy baj van.

„ Még mindig vér szag terjengett a szobában, épp mint a sós rozsda…igen Lindi így jellemezte egyszer. Fáradtan dőltem hátra, elég furcsa napon voltunk túl. Anya lépett be, vörös szemi mutatták, hogy sírt, fertőtlenítőszer illata ütötte meg orrom.

-Segítsek? – sóhajtottam.

-Nem fiam, inkább menj fel, Lindinek nagyobb szüksége lesz rád, mint nekem…

-Mit mondjak neki, ha felébred? – súgtam – egyszerűen nem tudom, hogy nyugtathatnám meg… pedig a feleségem… ismerem, érzem őt…

-Hitesd el vele, hogy minden rendben lesz, hogy minden úgy lesz, mint előtte – felelte ő is halkan.

-Lehet olyan az életünk, mint előtte? 

-Nem. Sajnálom kicsim – válaszolta. „

***2 nappal korábban***

-Jól vagy? – kérdezte szelíden Kimi.

-Igen, csak érzelmileg rossz egy picit, hogy sokat vagyunk távol… - sóhajtottam, Riia aprókat mozdulva jelzett.

-Kicsit tartottam ettől az új dokitól…de valóban nagyon kedves és szakszerű – kezdte – megnyugtató, hogy tényleg jó kezekben lesztek…

-Kims, két nap múlva kell az utolsó vizsgálatra menni – súgtam – na, most félek. Egy hét van vissza a kiirt időpontig.

-Lindi…

-Mi van, ha valami rosszul sül el? Ha Riiával valami gond lesz? Vagy én rontok el valamit..? – egyre jobban kapkodtam a levegőt,  a pánik hullámokban tört rám.

-Lindi, kicsim, ne hergeld magad – ültetett le a finn – nézz rám. Lindi, nézz ide! Tudom, hogy félsz, hidd el, én is aggódom. De ne gondolj ilyenekre, minden rendben van mindkettőtökkel, és ha bármi gond is adódna, profi csapat lesz mellettünk. Dr. Stevens is teljesen derűsen várja a nagy napot.

-Ez eddig rendben van – súgtam – de helyettem senki nem tud cselekedni. Ha én fáradok ki, és nem lesz erőm végigcsinálni..?

-Dehogy nem lesz erőd – mosolygott rám – a legelső pillanattól készülsz az anyaságra. Jól tudom, hogy ha kell, ha Riia miatt kell, erődön felül fogsz teljesíteni, hiszen a lányodról van szó. Én pedig ott leszek melletted, szorongathatod majd a kezem… és elmondhatsz mindennek, hogy teherbe ejtettelek, és most ezért neked nagyon fáj. – tette hozzá kissé nevetősen.

-Te nem vagy normális – néztem rá én is nevetve, tökéletesen hatott elterelő taktikája – köszönöm Kims – hajtottam fejem vállára.

Tényleg úgy éreztem magam, mint egy rossz dinnyecsempész, hatalmas pocakméretem miatt mindenhogy kényelmetlen volt, ráadásul a lábam is eléggé fájt már. A finn hősiesen masszírozta esténként a talpamat, és bár ez némiképp enyhítette a kellemetlenségeket, nagyon vártam már, hogy túl legyünk ezen az egészen. Érzelmileg is kifáradtam, féltem, a következő pillanatban pedig úgy éreztem én vagyok a legboldogabb, tisztára, mint eleinte, egyik hangulatból a másikba estem.

-Nagyon szépen fejlődik, és remekül érzi magát ott bent – nevetett ám a doki az ultrahangot nézve – de lassan itt az idő, hogy világra hozzuk.

-Még van 5 nap…

-Lehet azt meg is várja – bólintott – de valószínűbb, hogy előbb bejelentkezik a lányuk. Ne aggódjon, minden rendben lesz. – bíztatott.

-A férjem is mindig ezt mondja – mosolyodtam el, a doki ránézett.

-Tipikus, aggódós-lányos apuka – nevetett – majd, ha karjában tartja a lányát, még inkább erősödik ez az érzés.

-Ezzel tisztában vagyok – mutatott féloldalas mosolyt a finn. Pár tanáccsal és sok megnyugvással gazdagodva távoztunk.

 Aztán a következő napokban mondhatni vihar előtti csend honolt… Riia teljesen jól elvolt, nekem meg szinte minden ’ tünetem ’ megszűnt. Jól is éreztem magam, s két nappal a dokinál tett látogatás utáni délutánon azt javasoltam a finnek, hogy menjünk el egy kicsit sétálni. Ő persze azonnal riadózott, hogy mindenórásan ne mászkáljunk, de aztán meggyőztem, hogy nem a fél várost akarom megkerülni, hanem csak pár utcányit sétálgassunk, akkor ott úgy éreztem, hogy nagyon hiányzik a mozgás.  

-Látod, nem is olyan vészes – vigyorogtam rá út közben.

-Jó, elismerem – sóhajtozott –de nem bánom, hogy lassan hazafelé megyünk.

-Jaj te – ingattam meg fejem – kb 15 perce jöttünk el otthonról… előre sajnállak szivem – simogattam meg a pocakom nevetve.

-De…

-Nincs de – kuncogtam – inkább mesélj egy kicsit nekem a ralliról. Túl a bolgáron, az itthoni versenyed lesz.

-Előbb még van egy kis dolgunk – mutatott hasamra vigyorogva, égnek emeltem a szemem-

-Öt percre kilépnél a gyerekszobából? – mosolyogtam rá – tudod, engem érdekel ám, hogy mi történik a többi szobában is…

-Tudom és sajnálom, ha túlzásokba estem – szólt szelíden – jó érzés itthon versenyezni, és jó lenne valami j eredménnyel előrukkolni…

-Olyan hihetetlen, hogy ismét itt vagyunk…. emlékszel a tavalyi rallira?

-Persze – nevetgélt – olyan nehezen vettelek rá, hogy el gyere…

-Tényleg nehezen szántam rá magam – bólogattam - de nagyon érdekelte, miért is akarod megmutatni a valódi éned… illetve, hogy milyen is az.

-Úgy látszik a finn ralli a meghatározó események színhelye  - utalt a babára, elnevettem magam a fogalmazáson, de gondolatban teljesen egyet értettem vele.  

Haza érve valami szendvics alapanyag után kutatva egyszer csak éles fájdalom sugárzott ki testemben. Minden, ami a kezemben volt kicsúszott belőle, összeszorítottam szemeim míg el nem múlt.

-Ajjaj – nyögtem fel – Kim... azt hiszem itt az idő! Ekkor tűnt fel, hogy ő nincs is a konyhában, kétségbe esve kiáltottam nevét, szó szerint rohant be.

-Mi történt? – kérdezte izgatottan.

-Kimi, Riia úton van – markoltam ismét a pult szélébe az újabb fájás nyomán.

-Úristen – nyögte és hozzám lépett – ne aggódj – duruzsolta, míg hátam simogatta. Meglepően nyugodt voltam, amíg a kocsi felé lépkedtem, a korházas csomag már az autóba volt készítve. Útközben ő végig beszélt, most nem tudta leplezni mennyire izgul, a fájásoknál szorongattam a kezét, vagy épp, amiét értem. A korház előtt már Dr. Stevens várt.

-Nos, akkor hozzuk világra a lányozót – mosolygott rám – mióta vannak fájásai? Ne aggódjon...

Mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Leírhatatlan érzések keveregtek bennem, elképzelhetetlennek tűnt, hogy itt és most lesz vége a kilenc hónapnak, s végre a karjaimban tarthatom majd a kislányomat.

-Minden rendben? – lihegtem enyhén a fájások nyomán.

-Igen, minden tökéletes ütemben halad – felelte a doktornő – még el fog tartani egy kicsit, hogy világra jöjjön, de eddig minden szépen halad a maga útján.

-Szomjas vagyok – sóhajtottam, Kimi hozott nekem jégkásást.

-Anya hívott – közölte, kérdő tekintetemre folytatta – hagytam üzenetet, hogy beindult a szülés...

-Rajtad kívül senkit nem akarok most látni – súgtam, s úgy éreztem borzasztó nőszemély vagyok, hogy nem érdekel a családom.

-Szivem – fogta meg a kezem – csak én leszek melletted, a többiekkel ráérsz akkor foglalkozni, ha a kishölgy már itt van. Megérkeztem már apudék is, a szobádban várnak majd.

-Így jó – bólogattam, majd Kimi keze után kaptam- ez nagyon... fáj..

-Hogy segítsek? – kérdezte kétségbeesetten.

-Csak maradj itt velem – kértem, gyors puszit adott a homlokomra.

-Hol másutt lehetnék Kedves? – kérdezte szelíden. Vizsgálatok követték egymást, némely fájás után úgy éreztem rosszabb már nem lehet, de a következő mindig bebizonyította, hogy de, lehet. Éreztem, hogy csurom víz a nyakamnál a hajam, Kimi szorgalmasan törölgette a homlokom, s arcom vizes ruhával. hosszú órák teltek el, épp aggodalmaskodni akartam, hogy valami biztos nincs rendben, amikor minden eddiginél erősebb, s hosszabb fájdalom járta át minden pólusom.

-Lindi – hallottam távolról Kimi ijedt kiáltását, gerincem ívbe feszült, szorosan lehunytam szemeim, üvölteni akartam, de egy hang se jött ki a torkomon.

-Itt az idő! – szólt a doki emelt hangon – most, nyomjon!

Vészesen fogyott az erőm és a be-be szívott levegő is. Úgy éreztem a fájdalom felemészt, görcsösen kapaszkodtam Kimi kezébe, vad lihegésem mellett próbáltam hangjára összpontosítani.

-Nem sokára vége – bíztatott – nagyon jól csinálod... – valamit még mondott, de nem értettem, még egy utolsó hosszas fájás és Dr. Stevens diadalmasan megszólalt.

-Megszületett. Gyönyörű és egészséges – nevetett, egy pillanatig néma csend volt, majd égtelen babasírás visszhangzott a falakról. Megkönnyebbülve dőltem hátra. Pillanatokon belül megkaptam, akis csomagot, sírós-nevetős állapotban néztem fel Kimire, nagy szemekkel nézett rám, majd a mozgó kis csomagra.

-Szia kicsilány – súgtam rekedten – végre itt vagy – éreztem, ahogy megremeg a testem az érzéstől.

-Olyan nagyon szép vagy – szólt a finn szelíden, majd hangos sóhaj mellett megérintette Riiát – Istenem... az én kislányom...Rövid percek után az ápoló elvette, további vizsgálatokra vitte, és igazából nekem is volt még egy kis dolgom.

-Szeretlek téged – súgta meghatottan apró csókot adott, úgy éreztem életem legszebb pillanata ez.

-Nagyon fáradt vagyok – panaszoltam – és kicsit... szédülök is...

-Lindi, kicsim, Lindi! Ne, kérlek!  - hallottam Kimi kétségbe esett hangját, ami kissé összefolyt a dokiéval.

-Linda, nézzen rám! Nem szabad most elaludnia, Linda! – a hangok egyre tompábbak lettek, meg akartam kérdezni, hol van Riia, nem hallom már a sírását, de a mélység egyre húzott lefelé...

Kavarogtak bennem a képek. Svájc. Finnország. A repülőút, Riia, Kimi. A ház, az a rengeteg vér, Kimi fájdalmas tekintete. Nem tudom hogy történhetett. Egyik pillanatban még minden rendben volt, aztán az a váza, amelyikben a sok-sok virág volt lehullt Kristii kezéből, miközben az emeletről jött le, s a vastag, kristályszilánkok szanaszét repültek. Azt hiszem ez volt a baj. Rosszkor, rossz helyen... Éreztem, ahogy fájdalom fut végig a gerincem mentén, tompán hallottam a kiáltásokat, majd a felserkenő vér szaga és melege elöntött mindent...

Rántást éreztem a karomon, oda fordulva senkit nem láttam, értetlenül néztem körbe, újabb rántás, majd a fojtogató érzés. Fura hangok szűrődtek be a tudatomba, olyanok, amik nem illettek oda.

-Mrs Räikkönen – hallottam a nevem – ideje felébredni...

-Miért nem tér már magához? – szólt az angyali hang, az én angyalom hangja.

-Nemsokára magához tér – mondta az első hang nyugodtan. Már nem a szobában voltam, valami csipogást hallottam, és fájdalmat is éreztem. Probából megmozdítottam a kezem, reagáltak az aujjaim, lassan a szemem is összeszorítottam, ez is ment, így a kinyitásukal próbálkoztam.

-Lindi – sóhajtott a finn megkönnyebbülten – hallasz engem kicsim?

Bólogattam, mert nem voltam biztos a hangom erejében.

-Mi... – súgtam – Riia?

-Riia jól van- mosolyodott el – és most már te is.

-De.. az a sok vér... – motyogtam.

-Milyen vér?

-Linda, ne pánikoljon – szólt a másik oldalamról az orvos – szülés közben erős vérveszteség érte, mesterséges kóma állapothoz közeli állapotba került. Erős sokként érte ez a szervezetét, s míg regenerálódik. De a nehezén túl van, a szerek, amelyekkel fenntartottuk a tökéletes életfunkcióit hallucinogén hatással lehetnek.

-Ezt nem értem – feleltem kicsit éberebben – a váza, a sok vér...

-Milyen vér? És milyen váza? – ismételte aggodalmasan Kimi. Elmeséltem neki mindent, amit láttam, és éreztem.

-Ez csupán ez elméje szüleménye volt – magyarázta az orvos – a tudatalattija is védekezik így, illetve elég erős gyógyszereket kapott.

-Akkor... –nyeltem egyet, a megkönnyebbülés mindenemet elárasztotta.

-Amit a lánya érkezése után „láttott”, felejtse el – mosolygott – nem valósság volt.

-Hogy érzed magad? – kérdezte halkan-szelíden Kimi.

-Furán – mosolyodtam el – jelen pillanatban kissé bolondak...

-Ez természetes reakció – bólogatott a doki – de z miatt ne érezze magát rosszul, rendszeresen történnek ilyen esetek.

-Hol van a kislányom? – próbálkoztam a felüléssel, a doki gyakorlottan a kezem után nyúlt és felsegített.

-Pár perc múlva láthatja – felelte – most már minden rendben van – paskolta meg a kezem, majd kiment.

-Megijesztettél minket – ült mellém Kimi, és végre megcsókolt.

-Annyira valósnak tűntek azok a dolgok – sóhajtottam, majd megráztam a fejem – te láttad az óta Riiát?

-Igen – bólogatott – gyönyörű szép kislány – sóhajtott igazán büszkén.

-Jóhogy, a te lányod – mosolyogtam arckifejezésén- mennyit aludtam?

-Úgy egy fél napot... –felelte – tudod, egyszer csak teljesen kifutott minden szín az arcodból, és szabályosan elájultál... komolyan azt hittem, hogy... ott...vége... – mondata végét suttogta, zöld szeme fájdalommal telt meg.

-Kims, minden rendben lesz most már – súgtam a könnyeimmel küszködve – szeretném újra a karomban tartani...

Halk kopogás szakított félbe, apa lépett be, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

-Kislányom, hogy érzed magad? – tudakolta.

-Kicsit kábán – mosolyodtam el – de egész jól... csak vágyom a lányom után...

-A lányod... anya lettél – súgta, miközben óvatosan megölelt.

-Ugye nem sírod el magad – somolyogtam rá, Kimi kilépett, és anyósomékkal tért vissza pár perc múlva. Mire túl voltunk a gratulációkon már kezdtem kissé türelmetlen lenni.

-Kimi enyhén elfogultan azt mondta, hogy Riia a legszebb a világon – vigyorgott rám Rami.

-Ez így is van – jelentette ki a férjem. Elnevettem magam, s végre nyílt az ajtó. Szám elé kaptam a kezem, ahogy megpillantottam a pici babát, leírhatatlan érzés futott végig a gerincem mentén.

-Jól érzi magát? – lépett elém az orvos, szaporán bólogattam, de azért ő pár életfunkcióm ellenőrizte. Türelmetlenül néztem a pici csomagot, majd Kimire kaptam a pillantásom, ő köztem s Riia közt járatta tekintetét, neki is feltűnt türelmetlenségem, és ez mosolyt csalt arcára. Abban a pillanatban megszűnt a külvilág, ahogy az ápolónő a kezembe adta Riiát. Hihetetlenül puha bőre, édes baba illatot árasztott, nem tudtam eldönteni, hogy valóban érzem benne az általam annyira imádott Kimi illatot, vagy bebeszélem magamnak.

-Szia... kicsim – súgtam síros hangon – te valóban gyönyörű vagy... Pár pillanatig néztem a békésen szuszogó csöppséget,egy puszi után Kimire emeltem a tekintetem – megfogod? – súgtam.

-Énn – bizonytalankodott, feléje nyújtottam a babát, automatikusan érte nyúlt és óvatosan elvette tőlem. Valaki zsepit nyomott kezembe, kellett is, ahogy Riiát néztem Kimi karjaiban, semmihez sem hasonlítható érzés öntött el, éreztem, ahogy megremegek a sírástól.

-Picikém – súgta Kimi – Riia Räikkönen, az én szépséges kislányom...

Ott ültek mellettem, megérintettem a pici arcát, Kimi tekintetét kerestem, mikor rám nézett valódi boldogságot olvastam ki szép szeméből.

-Köszönöm neked őt – suttogta halkan, ajkához hajoltam és lágyan megcsókoltam.

-Egy kicsit sokan vagyunk idebent – jött be az orvosom ismét – megkérem önöket – fordult a család felé – hogy lassan köszönjenek el az ifjú szülőktől, pihenésre van szükségük, mindhármuknak.

Én magam is vágytam egy kis nyugira, és hogy csak hárman lehessünk, de nem akartam kihagyni a családomat sem, főleg, ahogy apa, majd Paula és Matti megfogta a kishölgyet. Olyan büszke és boldog voltam. Fél óra múlva valóban elköszöntek tőlünk, és mi végre hármasban maradtunk. Riia nyűgösködni kezdett, majd hangos sírással tudatta, bizony éhes. Egy pillanatra kétségbe is estem, hogy most mi lesz, de félelmeim fölöslegesnek bizonyultak, Megan, a terhességemet végigkísérő segítő ápoló, most sem hagyott cserben.

-Elég fárasztó és zűrös napod volt, pihenned kell most már – simogatta meg az arcom szeliden Kimi.

-Ezt én is mondhatnám neked – mosolyogtam – te hogy érzed magad?

-Jól – bólintott – most hogy már látom, és biztosan tudom, hogy mindkettőtökkel minden rendben van.

Riia békésen szuszogott, egyszerűen nem bírtam levenni a pillantásom róla, főleg, hogy Kimi mellettem ült, mellkasának dőltem, lassan megsimogatta lánya arcát, majd az én kezemet.

Nem is tudott róla, hogy mekkora örömöt hozott magával az életünkbe...

 Kedves olvasóim! 

Íme az új rész :) Tudom, tudom nem a megszokott, de remélem ettől függetlenül elnyeri a tetszéseteket :) és, hogy írtok nekem pár véleményt is :)